A grúz hadiút

Ezen az úton jött fel seregével Nagy Sándor is, ha valóban járt Kolkhiszban, s valóban megépítette az „acél falat”, hogy gátat vessen az Észak harcos népei, Góg és Magóg elé. Gógról és Magógról semmi biztosat nem tudunk, de a Darial-szoroson át vezető út valóban a Kaukázust átszelő egyetlen természetes útvonal, amelyet már ősidők óta használnak, és legalább a Kr.e. 1. századtól kezdve erődítményekkel is biztosítanak – még ha az út mentén ma látható erődmaradványok jóval fiatalabbak is ennél. S az Észak harcos népei máig is fel-alá járnak rajta.


A grúz hadiút, amelynek kiépítését az orosz hadsereg 1799-ben kezdte meg Jermolov tábornok vezetése alatt, az ősi útvonalat követve, lehetővé tette Oroszország számára Grúzia meghódítását majd annektálását 1801-ben.

A grúz hadiút. Grigorij K. Moszkvics Практический путеводитель по Кавказу (1913) c. útikönyvének térképmelléklete

M. I. Lermontov, A grúz hadiút látképe

A Korunk hőse első lapjain a névtelen narrátor elmondja, hogyan érkezett napszállta után gyalogosan a Kereszt hágója alá. Itt – ahelyett, hogy egy tevekaravánhoz csatlakozott volna – hatökrös fogatot és néhány oszét hajcsárt kellett fogadnia, mert a jég már síkossá tette az utakat.

Направо был утес, налево пропасть такая, что целая деревушка осетин, живущих на дне ее, казалась гнездом ласточки; я содрогнулся, подумав, что часто здесь, в глухую ночь, по этой дороге, где две повозки не могут разъехаться, какой-нибудь курьер раз десять в год проезжает, не вылезая из своего тряского экипажа.

Jobbra a meredek szikla, balra a szakadék, olyan mély, hogy az alján fekvő oszét falu csupán fecskefészeknek látszott. Megborzongtam a gondolatra, hogy ezt az utat, ahol két szekér nem fér el egymás mellett, egy küldönc tízszer is megjárja egy évben, gyakran az éjszaka kellős közepén, anélkül, hogy itt leszállna ingatag kocsijáról.

Így írja le Lermontov 1840-ben azt az utat, amelyet már számos alkalommal megjárt, ahogy előtte Gribojedov és Puskin is. A Dzsvari- vagy Kereszt-hágón, ahol az elbeszélő és utastársa, Makszim Makszimics átkelnek, Jermolov 1824-ben keresztet emeltetett vörös kőből annak a másik keresztnek a helyén, amelyet még a 12. században emelt Építő Dávid grúz király.

И точно, дорога опасная: направо висели над нашими головами груды снега, готовые, кажется, при первом порыве ветра оборваться в ущелье; узкая дорога частию была покрыта снегом, который в иных местах проваливался под ногами, в других превращался в лед от действия солнечных лучей и ночных морозов, так что с трудом мы сами пробирались; лошади падали; налево зияла глубокая расселина, где катился поток, то скрываясь под ледяной корою, то с пеною прыгая по черным камням. В два часа едва могли мы обогнуть Крестовую гору – две версты в два часа.

És valóban veszélyes út ez. Jobbfelől a hatalmas hótömegek meredeken dőltek felénk, s úgy tűnt, minden szélrohamnál készen arra, hogy leszakadjanak és a szakadékba sodorjanak minket. A szűk utat részben hó födte, amely sok helyen mélyen besüppedt lábunk alatt, máshol pedig jéggé változott a nap nappali és a fagy éjszakai munkájának következtében, úgyhogy a lovak folyton elestek, és csak üggyel-bajjal tudtunk előrehaladni. Balfelől mély szakadék tátongott, alján rohanó hegyi folyóval, amely hol jégpáncél alá rejtőzött, hol fehéren tajtékzott a fekete sziklákon. Két óra alatt éppen csak magunk mögött hagytuk a Kereszt hágóját – két versztányit haladtunk két óra alatt!

Az út 208 kilométert tesz ki Vlagyikavkaz és Tbiliszi között. Csupán 1863-ban készült el teljesen, s már kezdettől fogva két-, sőt háromsávosra építették. Ezt az utat örökítik meg több mint száz évvel ezelőtt Jermakov fotográfiái. Az utat azóta is folyamatosan, szakaszról szakaszra javítják és újítják fel. 2006 és 2010 között a Grúzia és Oroszország közötti feszültség, majd háború folytán szünetelt rajta a forgalom, de nemrég ismét megnyitották, ilyen módon enyhítve Örményország elszigeteltségét. Most újra átkelhetünk az orosz-grúz határon, noha a várakozási idő a szokásos ügyintézési kényelmességnek köszönhetően rendkívül hosszú. Az utat az utóbbi években jórészt felújították, két szakaszt kivéve: az egyik a Kereszt-hágó – a Dzsvari-hágó – környéke, amely évről évre megszenvedi a havazás és fagy következményeit; a másik a határ előtt a Darial-szoroson át vezető szakasz, ahol éppen gátat építenek a Terek folyóra.


A 19. században az utat szabályos távolságonként postakocsi-állomások szegélyezték, ahol a fogatok lovat válthattak. Ma benzinkutak töltik be ezt a szerepet, de a hágó és az orosz határ között csupán egyet találunk, minthogy a helyiek előnyben részesítik az olcsó csempészett orosz benzint. Ahol a postakocsi-fogadók még állnak, ott azonosnak látszanak azokkal, amelyeket Jermakov fényképezett a 20. század első évtizedében.

Ahogy egykor, úgy most is látunk kocsmákat az út szélén, ahová utazók és helyiek egyaránt betérnek egy-egy khinkaliért vagy pirogért.

Az orosz határon, egy vörös csillaggal díszített elektromos állomás fölött éppen templomot építenek. Külseje még befejezetlen, de odabent egy fiatal pap már szuveníreket és gyertyákat árul.

Tevékkel már nem találkozunk, de tehenekkel mindenütt az út mentén, és gyakran birkákkal is. Tegnap este, közvetlenül a hágó előtt, a marsrutka vezetője, amellyel utaztam, megállt az út szélén, s hosszan kiáltozott, majd fütyült a sötétben. Semmi válasz. Akkor letért az útról, s vagy száz métert zötyögött egy szürke kavics borította terepen, ahol korábbi emlékeim alapján semmi sem volt, míg végül feltűntek egy elhagyott épület, talán egy egykori hotel körvonalai. De a reflektorok fénye nem a hotelt világította meg, hanem sok száz birka fehér gyapját, görbe szarvát és dermedt szemét, ahogy szorosan egymáshoz simultak. A sofőr tovább kiabált a nyitott ablakon keresztül, hosszú fütyüléssel és tülköléssel ellenpontozva mondanivalóját, miközben az állatok egy tapodtat sem mozdultak. Egyszerre csak egy figura körvonalai bontakoztak ki a semmiből, egy férfi jött a busz felé, akinek egy papírdobozt kellett átadnunk. Minden ajtót kinyitottak, lepakolták a holmikat, a zsákokat, a ládákat, míg meg nem találtuk a keresett dobozt, s akkor egy félkör a reflektorokkal, amelyek utoljára söpörtek végig a még mindig mozdulatlanul álló, a fénytől megbabonázott állatokon, s újra elindultunk.


Az út déli részén, Tbiliszi felől jövet, az Agvari völgyén át az út magasan a folyó és az Ananauri és Mckheta közötti víztározó fölött fut. Az északi szakaszon, Sioni és Kazbegi között a folyóvölgyben halad, a Tergi – a Terek – jobb partján, csupán jó két méterrel a folyó fölött. Kazbegin túl, Tsdo felé áttér a bal partra, magasan vonul egy szakadék fölött, majd a Darial-szoros tájékán ismét aláereszkedik, és visszatér a jobb partra.


Az út legfőbb nehézsége, természetesen a határállomáson túl, az átkelés a hágón. Az út itt 2395 méteres magasságban halad, gyakori a köd, eső mossa el az utat, amely itt már elvesztette minden szilárd burkolatát, s a hó gyakran bénítja meg a közlekedést. Ilyenkor a kamionok és autók hosszú sorokban várják, míg a hóeke utat nyit előttük, aztán lépésben haladnak a magas hófalak között, jól tudva, hogy ezek az egyik oldalon az utat szegélyező szakadékot rejtik.


A régi fotókon nem látunk falvakat, legföljebb egy-két templomot és kolostort. Már Puskin sem sok figyelmet fordított rájuk útleírásában: „őrült türelmetlenség fogott el, hogy végre Tifliszbe érjek, s olyan nemtörődömséggel haladtam el a Kazbek alatt, mintha csak a Csatirdag mellett járnék. Igaz, hogy a havas és ködös idő miatt nem láthattam hófödte tömegét, amely egy költő szerint betölti a láthatárt.” A Kazbek, mint magunk is többször tapasztaltuk, többnyire valóban elrejtőzik az utazó elől.

Falvak azonban mindig is voltak az itteni hegyekben. Pásztorfalvak, amelyek transzhumáló nyájakat terelgettek a Kaukázus egyik oldaláról a másikra, s amelyeket ilyen vagy olyan formában kollektivizáltak a Szovjetunió idején. Hagyományos falvak, mint a Kaukázus más vidékein, száraz kőből rakott házakkal, magas védőfalak mögé rejtőzve. Ezek mindig magasan a hegyek fölött épültek, s csupán a 20. században kezdtek el az út mentén is terjeszkedni.

Ettől az időtől kezdve a hegyi falvak fokozatosan elsorvadtak és elvesztették lakóikat, míg a völgyben épült házak bizonyos komfortra tettek szert. A Kazbegi fölött fekvő Gergetiben a legtöbb házban nincs folyó víz, s a kertek végében árnyékszékek sorakoznak. Az istállók egybeépültek a házzal, és télire a tetőn raktározzák a szénát. Minden második ház lakatlanul áll, romokban.

Kazbegiben, a körzetnek a Kazbek lábánál fekvő központi településén még állatokat tartanak és turistákat is fogadnak. De az elmúlt évszázad folyamán nagyon sokan elköltöztek a vidékről, s ez csak még inkább felgyorsult 1991-gyel kezdődően.

A még északabbra fekvő Tsdoban már csak egyetlen házban él egy idős házaspár. Ez az ijesztően elhagyatott falu valamikor a szovjet oktatás egyik fényes sikertörténetének számított, olyannyira, hogy „az orvosok falvának” nevezték. (A feljebb fekvő Sno pedig „a matematikusok falva” volt). Az itteni orvosok egyike ma a körzet parlamenti képviselője; a többiek olykor-olykor vakációra látogatnak vissza. Az iskola pedig, ahonnét pályájuk felívelt, ma romokban áll.

Ananuri erődje a Dzsvari-hágótól délre