Szellemek, 1. Árnyak

Utcák árnyai

Szerettem volna, ha én vagyok ez az ember, az első árny, amelyet lefényképeztek.
Felfelé mentem volna a Boulevard du Temple-en. Elég hosszan álltam volna a kútnál, hogy megteljen a vödör, a párizsi utca forgatagában, ezen az 1838 áprilisi vagy májusi reggelen, amikor Louis Daguerre kinyitotta az ablakot és kameráját az utca felé fordította.

Boulevard du Temple – 1838

Azt mondják, ez az első kép egy élő emberről. És egyszersmind egy árnyról, amely egyedül maradt egy kihalt világban, az egyetlen túlélőé a katasztrófa után – vagy egy szellemé, amely egy párhuzamos világban vándorol, egy olyan világban, amely elhagyott világának pontos mása, de az összes többi ember híján; egy világban, ahol örökké egyedül kell élnie. Ha én lettem volna ez az ember, s azt gondoltam volna, látom a tömeget, úgy hittem volna, beszélgetek a szembejövő ismerősökkel, láttam volna magam körül a kocsikat és hallottam volna a kocsisok kiáltozását, a vasalt patkók csattogását a kövezeten, a legközelebbi színházi előadást hirdető kikiáltókat, a harangokat – vajon megtudtam volna valaha, hogy én vagyok az az árny?

Hány korai fotográfia sugallja a katasztrófa utáni világ képét, egy kihalt világét, fehér fényben feloldódó testeket, árnyékokba foszló arcokat.

A szellemek mindenütt ott vannak.
Ott vannak Gustave Le Gray 1859-es nagy üvegnegatívjain, amelyeken az épületek mintha fehér alvajárók lennének a mesebeli sötétség közepén – és ebben a különös éjszakában egy szomorú alak várja, egy fatörzsön ülve, hogy megvirradjon.
Ott vannak Charles Malville 1850-es és 1865-ös párizsi utcáin, akit a párizsi városháza történelmi bizottsága bízott meg a pusztuló, vagy a Haussman-féle hatalmas városrendezés által lebontásra ítélt utcák utolsó megörökítésével.
Az utcák némelyikét közvetlenül bontás előtt látjuk, ami talán magyarázza kihaltságukat. De nem csak erről van szó. Nyári hajnal van, amikor a fény már megszínezi az utcákat, de az emberek még álmukat alusszák, s a falak anélkül verik vissza a korai járókelő lépéseit, hogy felébresztenék a kutyákat. A járókelő a nyitott ablakokon át hallgatja a város lélegzetét, majd felállítja kameráját az útkereszteződésben, és ahogy lassan visszaszámolja a másodperceket, az álmokat a falakról visszaverődő fénnyel együtt rögzíti az üvegre.
De lehet, épp az ellenkezője igaz, hogy a nap legsűrűbb órájában vagyunk, és csak a hosszú expozíciós idő szűri ki a járókelőket a képről.
A fotográfus expozíciós ideje által néptelenné tett terekre olykor járókelők árnyai vetülnek, ahogy az utolsó fény vetül a tűzfalakra alkonyat idején: egy fehér kutya árnya a rue Mondétouron, a falba fakuló két férfi a régesrég eltűnt rue Sainte-Croix zsákutca végén, egy nő, amint belép a boltba, egy kislány a kenyereskosár mögött a rue des Prêtres Saint-Germainen, egy férfi a szatócsbolt pultja mögött, miközben két arc bámul kifelé a boltból.

Gustave Le Gray, Quai de l’Hôtel de Ville, kollódiumos üvegnegatív, 1859

Charles Marville, Rue Sainte-Croix (lebontva), Párizs, 1865 k.

Charles Marville, Rue des Prêtres Saint-Germain l’Auxerrois (egyedül a jobb oldali épület áll még ma is), Párizs, 1865 k.

Charles Marville, Rue Mondétour, Párizs, 1865 k.

Charles Marville, Rue Neuve-Guillemin (lebontva), Párizs, 1865 k.

Testek árnyai


Aztán ott vannak azok az arcok, amelyek csupán számunkra árnyak, egyfelől mert olyan rég eltűntek, hogy már csak halottakként tudunk rájuk nézni, másfelől pedig mert a fehér árnyékok, a sötét foltok, a daguerrotípia pörsenései olyan lények képeivé változtatják ezeket a portrékat, amelyek talán csak álmainkban vagy emlékeinkben léteznek. Távoli képmások ezek, az épp csak felfedezett világ terében éppúgy, mint a fotográfia nagy kísérletének idejében.

Louis Auguste Bisson, Kanári-szigeteki őslakó, 1841-1842.

E. Thiesson, Botocudo, 1844

Távol a térben? A Kanári-szigeteki őslakó az egyik első nem európai, akit lefényképeztek – valószínűleg Párizsban. Képmása az első olyan tudományos publikációt illusztrálja, amely daguerrotípiákkal igyekezett vizuálisan is felfoghatóvá tenni az emberi koponya anatómiai sajátosságait. A brazíliai botocudo indiánt 1844-ben fényképezték Lisszabonban, de Párizsban is járt; Manuelnek hívták, feleségét pedig Mariának. Egy bizonyos Porte-nál találtak szállásra, aki a múzeumba is elvitte őket. Ott maszkot akartak készíteni arcukról, felsőtestükről, karjukról és lábukról.
Manuel és Maria bejárták Marville Párizsát, az eltűnőben lévő várost; végigmentek a Boulevard du Temple-en, és talán a színházakat is meglátogatták.
Vajon felöltözve, öltönyben, vagy meztelenül? Megtapsolták, kigúnyolták, megvizsgálták, vagy megmérték őket?

Henri Jacquart, Ali ben Mohamed, 29 éves, sivatagi arab, 1851 szeptember

Ez a két kép is Párizsban készült. Algéria gyarmatosítása után húsz évvel az arab lovasok már régen nem harcolnak, s csupán árnyékai azokak, akik éveken át sakkban tartották a francia hadsereget. A múzeum által szervezett, A sivatag gyermekei című showra jöttek Párizsba, amelyet 1851 júniusában rendeztek a Mars-mezőn. Őket is lefényképezik, és testükről öntvényt készítenek tudományos vizsgálat céljára – de mint népszerű művészeknek, nevüket is megörökítik a portrék alatt, és fizetnek nekik a modellkedésért.

Henri Jacquart, Ali ben Moussada, 26 éves, a Tripolisz melletti Berramiból, 1851 szeptember

Henri Jacquart, Hamoud ben Mohamed, 23 éves, Algírból, 1851 szeptember

Henri Jacquart, Hamoud ben Mohamed, 23 éves, Algírból, 1851 szeptember

Joseph Philibert Girault de Prangey-nek ezek a daguerrotípiái, amelyeket 1920-ban találtak lakása egy lezárt szobájában, a Közel-Keletet bemutató legrégebbi fotográfiák. Megfakult, elmosódott felületük folytán ezek is szellemképeknek tűnnek számunkra. A kifakulás, a kép feloldódása valami mindent átható kékségben más képeket is emlékezetünkbe idéz, amelyek fokozatosan enyésznek el a falon, amelyre festették őket: a Cimabue-freskókat az assisi bazilika felső templomában, amelyek szinte csak egyfajta sárga-kék negatívként maradtak fenn a kék háttér előtt.
Az alábbi kelet-afrikai figurákat körülvevő szellemdrapériák viszont máshonnan erednek. Charles Guillain 1846 és 1848 között járta be a világot a Du Couédic brigg fedélzetén. Egy alkalommal Zanzibáron kötött ki, épp egy trónöröklési háború kellős közepén. Ahogy csónakon partra szálltak, egy hullám eláztatta a teljes fotófelszerelést. A só és a víz nem tette teljesen használhatatlanná az üveglemezeket, de megnehezítette későbbi kidolgozásukat. Homályosságuk ellenére Guillain úgy döntött, megőrzi őket.
Ezért szemlélhetjük ma is ezeknek a személyeknek a képét, akiknek már neve is szinte talizmánként hangzik: „Aziza, Zanzibár kormányzójának unokahúga”. Ünnepi ruhában, arannyal, selyemmel és ékszerekkel, üveggyöngyökkel és gyűrűkkel borítva éppen csak feldereng a szürkés háttérből, s maszk gyanánt sós folt némítja el arcát, amelyet Guillain a fémbevonaton rögzített.

Charles Guillain, Nő az abesszíniai Gouraguéből, 1847 október

Charles Guillain, Fiatal lány Mombasából, 1848 május