Szabadkai szecesszió

A szabadkai szecesszió kiállításának otthont adó Városi Múzeum épülete maga is a szabadkai szecesszió egyik legszebb alkotása, Vágó József és László budapesti építészek munkája 1906-ból, a város építészetének nagy évtizedéből. Megrendelője, Dömötör Miksa (1868-1944), a városi Biztosító Társaság főorvosa bérháznak építtette ugyan, de a főbejárattól balra nyíló fényűző ötszobás lakást a maga és családja számára rendezte be. Épp ezt a lakást tölti be most – jövő áprilisig – a szabadkai szecesszióra emlékező kiállítás az egykori polgári élet tárgyaival, azokkal a tárgyakkal, amelyek valamikor ezeket a lakásokat megtöltötték. Éppen ez a kontextus adja a kiállítás jelentőségét. A századforduló mindennapi életének ezekkel a tárgyaival egyenként gyakran találkozhatunk, de csak így együtt, egy lakásban a helyükre kerülve elevenítik fel igazán azt a világot, amelynek számára készültek, és dokumentálják az új stílus diadalmas bevonulását egy vidéki magyar városba.



„Első elemiben még csak szentképeket gyűjtöttem. Nézegettem, becézgettem, rendezgettem őket. Azután is mindég gyűjtöttem valamit… De nem csak szentképeket, hanem számolócédulákat is gyűjtöttem. Főleg Antaltól és Pistától kaptam őket. Katóval üldögéltünk a padláson, rakosgattuk, nézegettük kincseinket…”

Damjanovné Zimmer Sarolta: Így éltünk Szabadkán, Budapest-Zagreb, 2003, 19.

Idézi Ninkov K. Olga, a Városi Múzeum igazgatója, a kiállításról szóló
részletes ismertetőjében, Bácsország, 62 (2012/3), 5-10.

Az iparművészeti alkotások és a szecesszió által a művészetbe beemelt mindennapi tárgyak mellett a magas művészetet, a szalonokat díszítő festményeket főleg a nagyváradi születésű Aczél Henrik (1876-1946) művei képviselik, akinek portréiról már Ady Endre is elismeréssel írt a Nagyváradi Napló-ban 1902-ben. Három évvel később telepedett le Szabadkán, ahol a portréfestés mellett nagy energiával vett részt a kulturális életben is, előadásokat és képzőművészeti tanfolyamokat tartva, a városháza képtárának festményeit restaurálva, és 1910-ben megalapítva a helyi Felső Nőipari és Iparművészeti Szakiskolát. Ő tervezte a népszerű Bácsország családi lap – ma, újra kiadva, a Vajdasági Honismereti Társaság kitűnő folyóirata – címlapját is. Könnyed, sejtelmes, impresszionista ihletésű festményei nagyon kelendőek voltak a korban, s számos külföldi kitüntetést nyertek. Külön megemlítem közülük, mint kuriózumot és mint iranistának kedveset, a perzsa sah Oroszlán és Nap rendjelét.

Rajz Csáth Géza vázlatfüzetéből, 1907. szeptember 11.

Szabadka mint nemzetközi vasúti csomópont és mint a korabeli Magyarország harmadik legnagyobb városa hatalmas képeslap-kiadással is büszkélkedett, amelyek kiadástörténetét éppen idén foglalta össze a szabadkai gyűjtő Horváth József Szabadkai és palicsi képes levelezőlapok története című, gazdagon illusztrált kiadványában. A kiállítás ezek közül csak néhányat mutat be egy képeslap-falon, de jó érzékkel válogatja ki azokat, amelyek a legritkábbak, különleges eseményt ábrázolnak, vagy a küldő személyes üzenete miatt érdekesek.



A századfordulós „japán-láz”, mint már írtunk róla, 1905 táján, az orosz-japán háború idején érte el tetőpontját, s a divattal lépést tartó Szabadkán is azonnal megjelent: „A japán divat a mi farsangunkat is megszállta és Kuroki generális szelleme itt is hódított – de pusztítás nélkül” – írta 1905 március 12-én, a Nemzeti Kaszinóban szervezett „japán estet” követően a Bácsország. A lap közli a városi főépítész, Macskovics Titusz kimonóba öltözött lányának fényképét is, amely kinagyítva a kiállításon is látható. Megindult a japán metszetek és faragott ajándéktárgyak gyűjtése – a kiállítás többet is bemutat a szabadkai gyűjteményekből származó elefántcsont okimonókból –, és a Lifka bioszkóp, a város rövidfilmeket vetítő híres mozija japán tárgyú filmeket vett műsorára.

„Teofil nyolcéves lehetett. A pergő, villogó képeken a japán-orosz háború egyik jelenetét láthatta. A chunchuzok megtámadják a vonatot – és a nézőközönség, mely egész Lemberggel együtt a japánokkal tartott, az első előadás után ezt kiáltotta: Banzáj! Mindez negyedóráig tartott csupán, és húsz centbe került; éjszakánként erről álmodott, de nagyon sokáig nem ismétlődött meg.”

Jan Parandowski: Pusztuló egek

És a Lifka Bioszkóp – amelyről a múzeum nemrég rendezett önálló bemutatót – maga is új életre kel a kiállításon. A ház egyik kis szobáját az eredeti mozi mintájára rendezték be, s a vásznon – mintha csak Aczél Henrik Tündérek tánca-képe elevenedne meg a szomszéd teremből – folyamatosan fut a Lumière fivérek egykor itt bemutatott 1896-os rövidfilmje, Loïe Fuller Szerpentintánca.


Minthogy a kiállítás apropója a szabadkai szecessziós városháza száz évvel ezelőtt, 1912. szeptember 15-én történt ünnepélyes felavatása volt – amelyről majd még részletesen írunk –, a termek nagy falain, mintegy ablakon át, a szecesszió szabadkai évtizedének nagy alkotásaira pillanthatunk rá, a városházára, a legszebb magyar zsinagógára, az egykor a városháza földszintjén – a mai „szecessziós McDonalds” helyén – nyílt Városi Kávéházra, amelyek néhány eredeti berendezési tárgyát is sikerült megőrizni és itt bemutatni.


Ahogy a múzeumba érünk, kisvártatva elered az eső. Míg a kiállítást járjuk, odakint szakadatlanul zuhog. Egy óra múlva mennénk tovább, de nincs hogyan. A víz elárasztotta az utcákat, az autók ajtónyílásig gázolnak benne, már ellepte a szemközti zsinagóga lábazatát, ömlik le az utcaszinttől egy lépcsővel lejjebb fekvő udvarokba, árad be a múzeum kapuja alatt a lépcsőházba. Épp ahogy az a száz évvel ezelőtti felhőszakadás mosta el a szecessziót és Szabadkát. Az udvaron keresztül, egy hátsó bejáraton át kell menekülnünk, mielőtt azt is ellepi a víz. Szabadka nem lenne Szabadka, ha nem tartogatna mindig valami váratlan meglepetést.