  |
Tegnap világszerte több szájton és blogon is megemlékeztek a kilencvennyolc évvel ezelőtti szarajevói merényletről, ami elsősorban azt mutatja, hogy közeleg a százéves évorduló, s szerzők és olvasók egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak az elmúlt évszázadot alapjában meghatározó Nagy Háború felé. Újra meg újra előadják ugyanazt a hihetetlen történetet, hogyan sikerült az osztrák titkosszolgálat sokszoros pancserségének köszönhetően néhány amatőr szerb diáknak könnyűszerrel megölnie Ferenc Ferdinándot és feleségét (és megsebesítenie vagy tíz másik embert), s mindenütt újra közlik a merényletről fennmaradt képeket: a halálos lövés rajzait, az összevert Gavrilo Princip rendőrségi fotóját, a bírósági tárgyalást.
Nem akarjuk mindezt még egyszer előadni. Csupán egyetlen olyan szempontot szeretnénk bemutatni, ami nem jelent meg a megemlékezésekben. Hogy hogyan látta és láttatta a merényletet „a másik oldal”, az orosz sajtó.
Mielőtt tovább olvasnának, gondoljanak bele, vajon hogyan tálalhatta az ellenfél világháborús sajtója az ellenséges trónörökös meggyilkolását egy baráti ország merénylői által. Kárörömmel? Úgy kellett neki, minek ment Boszniába, amelynek orosz szemmel nézve jogtalan annektálása 1908-ban végképp tönkretette az osztrák-orosz viszonyt? Az igazságtétel hangján? Megkönnyebbüléssel?
Gyerekkorom olvasmányai közé tartozott nagyapám sokkötetes sorozata, A Nagy Háború írásban és képben, az első világháború impozáns képes krónikája osztrák-magyar szemmel nézve. Csak azon csodálkoztam, hogy a köteteket 1916-ban adták ki. Hogy nem tudtak várni még két évet, hogy hitelesebb képet adjanak az eseményekről? Akkor még nem tudtam, milyen ereje van a hátország információszomjának és az ennek csillapítására létrejött és nagy állami támogatást élvező kiadóvállalatoknak.
Nagy meglepetéssel látom, hogy Oroszország ebben is megelőzött minket. Ők már 1915-ben adtak ki hatkötetes albumot majdnem ugyanilyen címmel: A Nagy Háború rajzban és fényképen. A sorozat első kötete a nemzetközi és hazai helyzet vázolása után mindjárt a szarajevói merénylettel kezdi. Négy oldalt szentel neki, a sokatmondó A szarajevói gyilkosság címmel.
Az első oldal szövege röviden összefoglalja azt, amit azóta már sokszor megírtak. A Szarajevóba látogató főherceg ellen két merényletet kíséreltek meg. Először a városházára menet Nedeljko Čabrinović (az orosz szövegben Kabrinovics) nyomdász hajít gránátot az autójára, de csak a kíséret két tagja és a körülállók sebesülnek meg. A főherceg megérkezik a városházára, majd folytatja útját Bosznia fővárosában. A Ferenc József utca sarkán az autó eltéved (valójában Potiorek kormányzó megállítja, mert az eredeti utat követte a biztonsági intézkedésként kijelölt új útvonal helyett), s ekkor Gavrilo Princip 8. osztályos tanuló két halálos lövést intéz a főherceg és hitvese ellen.
A szöveg ezután gyors életrajzot ad Ferenc Ferdinánd főhercegről, aki eszerint 1901-ig szinte teljesen tartózkodott minden politikai tevékenységtől, ám ettől kezdve agresszív politikát folytatott: minden kérdést megtárgyalt Vilmos német császárral, akihez személyes barátság is fűzte. Ezenfelül kitűnt barátságtalanságával Oroszország iránt, amelyben valamiért az osztrák-magyar monarchia legfőbb ellenségét látta.
Azt hiszem, nem ilyen visszafogott beszámolót vártunk egy orosz népszerűsítő kiadványtól. A szöveg tárgyilagosan mutatja be az eseményeket, nem heroizálja a merényletet, nem démonizálja mértéken felül a főherceget, és sajnálkozását fejezi ki az érthetetlen tény fölött, hogy valaki Oroszországban ellenséget láthat. A visszafogott hang magyarázata minden bizonnyal az, hogy a királygyilkosság egy monarchiában abszolút bűnnek számít, még ha az ellenséges trónörökösről van is szó. Hiszen ha jóváhagyjuk, ami ott megtörtént, azzal elvileg megengedjük, hogy nálunk is megtörténhessen. Márpedig Oroszországban ilyesmire soha, soha nem kerülhet sor.
Ezt a konklúziót sugallja a szöveget kísérő három illusztráció is. Ferenc Ferdinánd és felesége kilépnek a színházból, hogy a városházára hajtsanak; Gavrilo Principet a rendőrségre vonszolják; a trónörökös és családja fenséges nyugalomban. Mindhárom ikonikus fotónak számít a korban, és hát milyen más forrásra támaszkodhatna egy orosz kiadvány. Mégis különös jelentésváltozáson mennek át pusztán attól, hogy a másik hadviselő fél kiadványában látjuk viszont őket, ahol kevésbé fenséges képet várnánk az ellenséges uralkodóházról és kevésbé elítélőt gyilkosukról.
(A képek sok helyen található, más-más módon megvágott változatait elnézve eltűnődik rajta az ember, vajon mekkora volt a teljes eredeti fotó.)
Az általános monarchiabarát üzenetet azonban bőségesen ellensúlyozza az ezt követő két és fél oldal. Ezeken a szerb uralkodót, miniszterelnököt és főparancsnokot látjuk, a szerb és bosnyák tájakat, a szerb hadi sikerek helyszíneit, az együttérzésre méltó szerb bakákat. A távolságtartó beszámolónak vége; történt ami történt, ezek a mi barátaink. A klasszikus európai logika és retorika nehezen viselne el ennyire ellentétes állításokat egymás után. A vizuális propaganda azonban éppen azt célozza meg, ami még megdolgozatlanul fekszik kétezer év civilizáció rétege alatt.
Utóirat:
Néhány órával e bejegyzés megjelenése után Catherine Franciaországból elküldte nekünk A Nagy Háború… francia megfelelője, a L’Illustration által 1914-től 1921-ig folytatólagosan kiadott L’album de la guerre első kötetéből a merényletről szóló három oldalt. A hasonlóságok és különbségek egyaránt figyelemre méltóak. Az orosz kiadás négy illusztrációjából három – a színházból való távozás, Princip rendőrségre hurcolása és Szarajevó látképe – itt is szerepel, ami jól mutatja e fényképek ikonikus voltát. A szöveg azonban nem a merényletet ítéli el, hanem – az ellenség képének megalapozására – Potiorek kormányzó ostobaságát és tehetetlenségét, amely azt lehetővé tette, és a merényletet követő tüntetést, amelynek során a város horvát lakosai szerb üzleteket és lakásokat fosztottak ki.
