Mindenki tudja, mi ez. A Válasz a Nagy Kérdésre. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Amelyet a Bölcs Elme, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputere hét és fél millió év alatt számított ki.
Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
– Jó reggelt! – szólalt meg végül Bölcs Elme.
– Ööö… jó reggelt, ó, Bölcs Elme – mondta Loonkawl idegesen. – Megvan a… ööö… hogy is mondjam…
– A Válasz? – szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. – Igen. Megvan.
A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
– Valóban létezik Válasz? – lehelte Foochg.
– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.
– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
– Igen.
Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.
– S készen állsz rá, hogy közöld velünk? – sürgette Loonkawl.
– Készen állok.
– Most?
– Most – mondta Bölcs Elme.
Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
– Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme – hogy tetszeni fog.
– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!
– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.
– Igen! Most…
– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az
elviselhetetlenségig fokozódott.
– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.
– Ki vele!
– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…
– Nos?…
– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.
– Tehát?…
– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.
– Igen?…
– A Válasz…
– Igen???…
– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.
Hosszú-hosszú ideig senki se szólt.
Szeme sarkából Foochg láthatta a várakozástól feszült arcok tengerét odakünn a téren.
– Minket most meglincselnek, ugye? – suttogta.
– Nehéz hivatal – jegyezte meg Bölcs Elme szelíden.
– Negyvenkettő! – ordította Loonkawl. – Ez minden, amit hét és fél millió év alatt kiagyaltál?
– Viszont gondosan ellenőriztem – mondta a komputer – és egész egyértelműen ez a Válasz. Hogy őszinte legyek, a probléma szerintem abban rejlik, hogy magatok sem tudjátok, mi a kérdés.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
A nemrég közzétett Libajáték azonban, úgy tűnik, végre kezünkbe adja a negyvenkettő helyes értelmezését, s ezáltal a Nagy Kérdés, az Élet, a Mindenség meg Minden kulcsát.
Nemrég szerkesztettem meg A labirintusok könyvét Paolo Santarcangelitől, amelyet 1970-ben ugyan már kiadtak magyarul, de most jelent meg új olasz kiadása a szerző kiegészítéseivel, új képekkel és Umberto Eco előszavával, s ehhez igazítottam hozzá a magyar változatot az Európa Kiadó számára.
A könyv a labirintus-toposz történetét tekinti át valamennyi kapcsolatával és zsákutcájával együtt. S a reneszánszhoz érve, a korabeli népszerű játékok, a gyeplabirintus és a kockával játszott „nemes libajáték” viszonyának fejtegetése során egyszerre csak akár a hollywoodi filmek elején a sötét űrből felmerülő gigantikus neonbetűk, úgy fénylik fel a 42-es szám:
„A libajátéknak koncentrikus körei miatt már önmagában véve is labirintushoz hasonló útvonala van; s ha egyáltalán létezik az «akadályokkal teli zarándokút» teljes mértékben szándékos és tudatos képi ábrázolása, úgy ez az. A játék eleve labirintikus jellege mellett azonban van egy másik, témánk szempontjából meglepő jellegzetessége. A 42. kocka, amely a játék csaknem minden változatában «veszedelmes» helynek tekintendő, nem más, mint a labirintus háza; sőt a labirintus nem más, mint a 42. számnál található ház «védjegye».”
De miért éppen a 42-es szám?
A libajáték, az első európai dobókockás-útvonalas társasjáték a 15. század végi Firenzében, Lorenzo il Magnifico udvarában jelent meg. Innen származik az első kártyajáték is, amely nagy hatással volt a reneszánsz művészet ikonográfiájára, s én is többször idézem Cesare Ripa Iconologiá-jának (1593), a reneszánsz szimbólumnyelv legkorábbi enciklopédiájának első kritikai kiadásában. Santarcangeli ezért feltételezi, hogy a két játék számszimbolikája egymásból magyarázható.
A Lorenzo-féle kártyapakli 42 számozott lapból áll, mindegyiken egy-egy allegóriával. A pakli első felét lezáró 21-es lap a világ, a kozmosz vagy az anyatermészet szokásos ábrázolása meztelen nő formájában, lába alatt a földgolyóval, ami egyszersmind állhatatlanságára és kiszámíthatatlanságára is utal. Az utolsó, 42-es lap képe azonban nem érthető első pillantásra, s itt Santarcangeli értelmezéséhez fordulunk:
„A 42-es kártyán egy zarándok látható a szakadék szélén. Rémülten tekint hátra. Előtte, ám a szakadék túlsó partján, egy kastély áll. Azt az embert jelképezi, aki útja során nehézségekkel került szembe. A kártya arra is figyelmeztet, hogy ne engedjünk a habozásnak és megtorpanásnak.”
A két jelkép ábrázolása egyetlen emblémán: „A keresztény lélek a világ labirintusában”. Boethius
von Bolswart (1580-1634) rézmetszete Hermann Hugo Pia desideria (1624)
c. népszerű, sok kiadást megért emblémáskönyvében
von Bolswart (1580-1634) rézmetszete Hermann Hugo Pia desideria (1624)
c. népszerű, sok kiadást megért emblémáskönyvében
A negyvenkettes kocka jelentése tehát a világ veszedelmes labirintusa. A neki megfelelő negyvenkettes kártyáé kitartás az adott helyen, erőfeszítés az igazán fontos dolgokért. Ennek értéke pedig pontosan kétszerese az állhatatlan világénak. Ez hát az Élet, a Mindenség, meg Minden, és rá a megfelelő Válasz.
Ellenpróbaképpen ugyanerre jutott Madách is az emberiség nem hét és fél millió, csak ötezer évnyi történelmét lefuttató program végén.
Amelynél alkalmasabbat mi sem tudunk tanácsolni Nyájas Olvasóinknak a küzdelmekben gazdag új esztendőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.