Négerek az állatkertben

Hetvenöt éve, 1936-ban zárt be az utolsó olyan állatkerti ház Európában – mégpedig Torinóban, s egy évvel korábban az utolsó előtti Bázelben –, amelyben négereket mutattak be a látogatók számára.

Szomáliai négerek a bázeli állatkertben, 1930

Négereket – és olykor indiánokat – már a 16. századtól kezdve hoztak a felfedezők az Újvilágból Európába, ahol az egzotikus élőlényekkel, majmokkal, lámákkal, papagájokkal együtt a fejedelmi udvarok látványosságai közé tartoztak. Az 1870-es évektől kezdve, amikor a polgárság emancipálódásával Európa-szerte sorra nyíltak meg a fejedelmi Wunderkammer-ek szellemi örököseiként a természettudományi múzeumok és állatkertek, természetesnek tartották, hogy az egzotikus fauna bemutatásához a négerek is hozzátartoznak. A századfordulón már tizenöt európai nagyváros – többek között London, Berlin, Bázel, Antwerpen, sőt az orosz Varsó – állatkertjei szolgáltak ezzel a látványossággal. Az afrikai gyarmatok lakóit eleinte ketrecben, majd később „néprajzi falu” formájában állították ki, ahol egész családok élték „hagyományos életformájukat” a fehér látogatók szeme láttára.



Az afrikai hagyományos életformát azonban nem az európai tél számára találták ki. A hamburgi állatkertből származó adatok szerint csak 1908 és 1912 között 27 néger halt meg az itteni kiállítás során.

II. Vilmos császár megtekinti a négereket a hamburgi állatkertben, 1909

Hedvig hívta fel rá figyelmünket, hogy a millennium évében a budapesti állatkertben is mutattak be négereket, mégpedig kétszázötvenet. Az urbanlegends.hu írása a Vasárnapi Újság korabeli cikke és A másik etnográfiai kiállítás (2008) alapján írja le, hogy az afrikai Akkrából jött négerek utaztatását egy lyoni ügynök, egykori francia tengerésztiszt szervezte meg, aki 1893 óta rendszeresen szervezett csoportokat világkiállításokra, Chicagóba, Lyonba, Bordeaux-ba.

Ugyanott olvasható Hanga Zolán cikke is, amelyben feltárja az állatkerti emberbemutatók történeti hátterét. Carl Hagenbeck állatkereskedő, az európai állatkertek legjelentősebb szállítója volt az, aki 1874-ben harminc rénszarvast hozott Lappföldről, s lapp pásztorokat fogadott fel, hogy útközben gondozzák őket. S ha már jöttek, sátraikat és felszerelésüket is hozták, s mindezt élő vándorkiállítás formájában Európa állatkertjeiben is bemutatták. A siker elsöprő volt, s Hagenbeckék ettől fogva hosszú időn át egzotikus népek utaztatásával és állatkerti bemutatásával is foglalkoztak mindaddig, amíg át nem álltak cirkuszi állatszámokra, s mások vették kezükbe az állatkerti emberiparágat.














Noha Amerikában a négerek nem mentek ritkaságszámba, itt is voltak állatkertek, ahol Afrikából érkezett őslakókat állítottak ki, elsősorban pigmeusokat, akikben számos korabeli darwinista az emberi fejlődés „kőkorszaki” állapotát látta. Ota Bengát, akinek faluját a belga-kongói Force Publique irtotta ki, egy amerikai misszionárius találta meg és hozta magával az 1904-es st. louis-i világkiállításra. A kiállítás bezárása után 1906-ban került a bronxi állatkertbe, ahol rendszeresen szerepelt a majomház kiállításán egy Dohong nevű orángutáng társaságában. A helyi keresztény egyházak tiltakozására, akik méltatlannak tartottak egy embert állatokkal együtt kiállítani, a New York Times-ban az alábbi írás jelent meg:

„Nem értjük azt a felháborodást, amelyet némelyek tanúsítanak ez ügyben… Abszurd dolog a Benga által állítólag elszenvedett megaláztatás és degradáció fölött sopánkodni. A pigmeusok… az emberi skála igen alacsony fokán állnak, s az a felvetés, hogy Bengának a ketrec helyett az iskolában lenne a helye, nem veszi figyelembe azt a valószínűsíthető tényt, hogy az iskola nem az a hely, amelyből képes lenne bármilyen hasznot húzni. Az az elképzelés, hogy az emberek valamennyien egyformák, s csupán a könyvekből merített művelődés lehetősége vagy hiánya különbözteti meg őket, már régen meghaladott feltételezés.”

Benga 1916-ban, 32 éves korában követett el rituális öngyilkosságot, amikor Amerika belépésével a világháborúba minden reménye elmúlt, hogy valaha is hazakerülhet szülőföldjére.


Az állatkertek a négerek mellett olykor más „primitív népek” képviselői is közszemlére tették: polinéziaiakat, kanadai eszkimókat, indiánokat, Holland-Suriname őslakóit (az 1883-as amszterdami világkiállításon), vagy patagóniai indiánokat (Drezdában). Sőt a königsbergi néprajzi faluban 1920-ban még a Baltikumból származó parasztokat is kiállítottak a német lovagrend által kiirtott balti poroszok képviselőiként, akik egykori pogány szertartásokat mutattak be a látogatók jelenlétében.

Csak a bejegyzés közzététele után fedeztem fel, hogy a Ptak Science Books blog is írt a drezdai állatkertben bemutatott patagóniai indiánokról és núbiai négerekről, korabeli metszetes ábrázolásukat is mellékelve az Illustrierte Zeitung 1877-es ill. 1879-es évfolyamából:

Az európai állatkertek emberketrecei többnyire a huszas évek végén zártak be, részben a népek közötti egyenlőségnek a Népszövetség által terjesztett eszméi következtében, részben pedig prózai okok folytán: a világválsággal drasztikusan visszaesett az állatkertek látogatottsága, s immár az állatok ellátása is nehézséget okozott. Alkalmilag azonban még évtizedekkel később is szerepeltek négerek kiállításon, mégpedig az 1958-as belgiumi világkiállításon. Itt egy egész néger falut mutattak be lakóival együtt Belga-Kongóból, amelynek a belga gyarmati hadsereg csupán egy generációval korábban irtotta ki lakossága felét, tízmillió embert.

* * *

Update: Flora hozzászólásában hívta fel a figyelmet Christian Karembeu új-kaledóniai születésű futballistára, aki a francia nemzeti válogatott tagjaként nem volt hajlandó a francia himnuszt énekelni, amiért az 1931-es világkiállításon egy (más források szerint két) nagybátyját ugyanilyen módon állították ki. A francia Wikipedián az erről készült kép is szerepel, amelyet itt is mellékelünk.