Alkalmi írások

Néhány napja végeztem Umberto Eco összegyűjtött konferencia-előadásainak – ahogy ő nevezi, „alkalmi írásainak” – fordításával: Costruire il nemico, „Ellenséget alkotni”, vagy még pontosabban: „Megcsinálni az ellenséget”. A cím forrása Ecónak az a személyes élménye, hogy New Yorkban a pakisztáni taxisofőr úgy próbálta elhelyezni mentális térképén az ismeretlen Olaszországot, hogy megkérdezte: kik az ő hagyományos ellenségeik.

Akár hiszik, akár nem, ugyanezt kérdezte tőlem is két hete Azerbajdzsánban a taxisofőr. Úgy tűnik, az antropológia klasszikus példája mellett – ha két különböző törzsből való új-guineai bennszülött véletlenül összetalálkozik, muszáj találniuk legalább egy közös őst, még ha mitikusat is, hogy ne legyenek kénytelenek megölni egymást – a közös ellenség is képes megteremteni a harmóniát és a váll-lapogatást ismeretlenek között. Ezért az igazságért persze nem kell messzire mennünk, de a Kaukázusban az ellenség megcsinálásának olyan nagy múltú hagyományai vannak, hogy ha Eco ismerte volna őket, nem kellett volna újra a már jó néhányszor felhasznált Ginzburg-, Wagner- és Céline-idézetekkel példát hoznia az ellenségkép megkonstruálására.


De hát ilyen a konferencia-előadás műfaja. A közönség nem valami gyökeresen újat vár, szereti, ha a már olvasottak felidézésével teszik otthonossá az estét, és ez Ecónak sincs ellenére, ahogy a bevezetőben hangsúlyozza: „az alkalmi írás egyik erénye hogy nem kényszerít mindenáron az eredetiségre, hanem egyszerűen csak szórakoztatni kívánja azt is, aki beszél, és azt is, aki hallgatja.” A kötetben egymás után köszönnek vissza az utóbbi évek munkáiból már jól ismert témák és szövegek – ami valószínűleg azt is jelzi, melyik könyvön dolgozott éppen a mester –, a középkori egyházi kincstárak leltárai A Szépség történeté-ből és az ellenség torzságának toposzai A Rútság-éból, Victor Hugo véget nem érő felsorolásai és Gargantua játékai A lista mámorá-ból, a képzelt világok és elveszett szigetek a Baudolinó-ból és A tegnap szigeté-ből.


De Eco, ha elemében van, az ismert szövegekkel is képes új mutatványokra. A kötet legterjedelmesebb írásában, amely a sokatmondó Hugo, ó jaj! címet kapta, azt mutatja be hosszú oldalakon át hömpölygő idézetekkel, hányféle retorikai eszközt használ Victor Hugo a túlzás minden határon túli eltúlzására, hogy az végül már epikussá és fenségessé válik az elképedt és lehengerelt olvasó számára. Az „Én vagyok Edmond Dantès!”-ben pedig maga is hasonlóval próbálkozik. Miután részletes és élvezetes elemzést adott a folytatásos regény egyik legfontosabb retorikai eszközéről, a szereplők váratlan felismeréséről és ennek alosztályairól, tíz oldalon át szakadatlanul tartó kollázst komponál Dumas, Hugo, Ponson du Terrail és mások műveinek felismerés-nagyjeleneteiből. És ennek a végtelenített tűzijátéknak a szereplők és összefüggések ismerete nélkül is tökéletes a hatása: feszült izgalommal olvasnánk akármeddig.


A Velinák és csönd ezzel szemben csupán hat oldal, mégis megdolgoztatja a fordítót, akinek lábjegyzetek sokaságával kell ellátnia a 2009-es év olasz belpolitikájára utaló mémeket, kezdve a címben szereplő velinákkal. A szó, amely eredetileg az indigóval való sokszorosításhoz használt finom írógéppapírt jelentette – én még gépeltem ilyenre! vajon van-e még? – a fasizmus idején ment át az első jelentésváltozáson, amikor „a Népi Kultúra Minisztériuma” (MinCulPop) ilyen leiratokon értesítette a szerkesztőségeket arról, mit szabad és mit nem szabad megírni. A velina ettől fogva a magasabb helyről származó utasítást, s átvitt értelemben magát a cenzúrát jelölte. Majd az 1988-ban induló Striscia la notizia tévéshow – amely mára Olaszország legnézettebb műsorává nőtte ki magát – olyan széplányokat léptetett fel, akik műsor közben görkorcsolyán szállítottak gépelt híreket a két műsorvezető-komikusnak, s ezekről ők maguk is a velina nevet kapták. A szó jelentése 2009-ben tovább bővült – sőt velinismo változata is megszületett – amikor Berlusconi pártja cinikus módon csupa kifejezetten erotikus színésznőt, énekesnőt, tévés műsorvezetőt, sőt valóságshow-szereplőt jelölt az európai parlamenti választásokra. Eco a különféle jelentések között nagyon is mély összefüggést lát:

A velina egykor az újságíró-zsargonban a cenzúra, a hallgatás, az eltüntetés jelképévé vált. A ma ismert velinák azonban ennek ellenkezői: mint köztudomású, éppen a megjelenés és láthatóság ikonjai, sőt a puszta láthatóság révén elért hírnévé, akiket csakis megjelenésük tesz kiválóvá. A velinaság két formájával van tehát dolgunk, amelyek megfelelnek a cenzúra két formájának. Az első a hallgatás, a második a zaj által keltett cenzúra, amely utóbbi eszköze a tévéműsor, a show, a hírközlés és így tovább. Ha a múltbéli velinák azt mondták: „A kifogásolt viselkedés megelőzésére nem szabad beszélni róla”, a mai velinismo azt mondja: „Hogy ne beszéljenek a kifogásolt viselkedésről, nagyon sokat kell beszélni más dolgokról.” A zaj, mely eltakar.

De Eco nem lenne Eco, ha nem okozna meglepetést a fordítónak. A befejezés előtti éjszakán két új, alig néhány hónapos írás – ráadásul az egyik a Wikileaks-ügyről – érkezett kiegészítésképpen, növelve a hamarosan megjelenő kötet aktualitását. De azon csodálkoztam volna, ha nem így történik. Mint említettem, az olasz kiadó azalatt szerkeszti Eco műveit, mialatt a fordítók a többi változaton dolgoznak, hogy egyszerre jelenjék meg minden nyelven, s a mester végig belefolyik a szerkesztésbe. Ezért aztán munka közben mindvégig várhatóak a kiegészítéseket és változtatásokat tartalmazó e-mailek, újabb, speciálisan ecói jelentést kölcsönözve a velina szónak.