Nem én mondtam

I. Hódító Jakab (1208-1276), Aragónia, Mallorca és Valencia királya hárfán játszik. Domingo
Crespí miniatúrája az alzirai Llibre de privilegis (tévesen elterjedt nevén
Aureum opes) kódexben, 14. sz. vége

A mindenkori politikai hatalommal kapcsolatos népszerű kliséket összegyűjtő anekdotáskönyveket olvasva azt látjuk, hogy Kelet-Európában az utóbbi évszázadban kelt életre egy olyan fordulat, amely Nyugaton a középkorban volt elterjedt, de amelynek szellemes poénja valószínűleg legalább olyan régi, mint maga a beszéd.

Íme egy román változat:

Bukarest, 1944 októbere. Egy ember rendkívül zaklatottan jelentkezik a rendőrségen, hogy feljelentést tegyen:
– Két svájci katona betört a házamba, mindent elraboltak, megerőszakolták a feleségemet és a lányomat!
– Mit beszél, jóember? Svájci katonák? Hiszen egy darab svájci katona nincs Romániában.
– De ha mondom, hogy svájci katonák voltak, hát csak jobban tudom!
– Na várjon csak. Biztosan orosz katonák voltak.
– Maga mondta, nem én!

(Banc, C. y Alan Dundes, First Prize: Fifteen Years! An Annonatetd Collection of Romanian Political Jokes, London – Toronto: Associated University Presses, 1986)

Ez pedig egy cseh verzió:

Pepik odarohan az utcán egy rendőrhöz, és felindultan mondja:
– Egy svájci katona elrabolta az orosz órámat!
A rendőr jóindulatúan kijavítja:
– Biztosan egy orosz katona rabolta el a svájci óráját.
– Rendben van, maga mondta, biztos úr, nem én.

(Köhler-Zülch, „Der politische Wilz und seine erzählforscherischen Implikationen”, in: Medien popularer Kultur, Frankfurt – New York: Campus Verlag, 1995)

Jakab király bevonul a móroktól elfoglalt Valencia városába. Az alcañizi várkastély freskója

Mindkét vicc a szóbeli hagyomány egy olyan narratív sémáját ismétli („maga mondta, nem én”), amelynek Theodor Zachariae már 1915-ben tanulmányt szentelt „Ihr sagt es, nicht ich!” címmel (Zeitschrift für Volkskunde 25, 402-408). A szóbeli hagyomány által továbbadott viccekre és népszerű történetekre jellemző, hogy főszereplőik szinte mindig névtelenek, és a cselekmény sem kötődik konkrét helyhez és időhöz. De vannak kivételek. Egyes korok és személyek körül saját anekdotafüzér alakul ki, amely a szóbeli hagyományozás során változik és csiszolódik ugyan, de nem veszíti el a főszereplővel való kapcsolatát. Ugyanakkor az ilyenfajta, nagy történelmi személyiségekhez kapcsolódó történetek gyakran olyan sémákat követnek, amelyek szereplői eredetileg névtelen figurák voltak.

Az iménti vicc két változatát a szovjet megszállásra hangszerelték át, de Zachariae olyan elbeszélést is idéz, amelynek főszereplője I. Abbász sah (1557-1629), a nagy mecénás, Perzsia újjáépítője, az üzbégek, oszmánok és portugálok legyőzője, akit a népi történetek mindezért nagy szerettel emlegetnek. Egy másik, modernebb változata Nagy Frigyes porosz király (Berlin 1712 - Potsdam 1786) nevéhez fűződik, aki ugyancsak nagyra becsült és népszerű volt alattvalói körében. De Zachariae még a mi Mátyás királyunkról – aki ha nem is a maga korában, de legalább utólag, történeteinek keletkezése idején már szintén nagyszerű és visszasírt uralkodóvá vált – is tud olyan történetet, amelynek csattanója a népmesei „maga mondta, nem én” fordulat.

I. Jakab valószínű arcképe. A Vidal mayor, a Vidal de Canellas huescai püspök által 1247 és
1252 által összeállított aragóni törvénykönyv (Fuero de Aragón) miniatúrája.
A miniatúra az 1300 körüli spanyol nyelvű változatban található.

Ezek a történetek más-más formában részletezik és színezik ki ugyanazt a rövid csattanót. Hogy ne kelljen mindet idéznünk, álljon itt csak az az egy, amely Mallorca máig legnépszerűbb királyához, I. Hódító Jakab (1208-1276) aragóniai, mallorcai és valenciai uralkodóhoz, Barcelona és Urgell hercegéhez és Montpellier urához fűződik, akit második felesége, Árpádházi Jolánta, II. András lánya nyolc fiúgyermekkel ajándékozott meg.

I. Jakab az 1225-ös tortosai gyűlésen (Llibre Verd, Barcelona)

A Llibre de franqueses i privilegis del Regne de Mallorca miniatúrája elsőre Szűz Mária mennyei
koronázásának tűnik, de főszereplője valójában I. Jakab, aki átveszi a kódexet egy főpaptól.
Lejjebb egy szerzetes – minden bizonnyal a kódex másolója – látható a scriptoriumban.
Az Universidad de las Islas Baleares a mallorcai Olañeta kiadóval közösen néhány
héten belül teszi közzé a könyv tanulmányokkal ellátott modern kiadását,
amelynek előkészítésében mi is részt vettük.

I. Jakab és tanácsosai, köztük egy püspök A 15. századi Usatges de Barcelona miniatúrája.
Archivo del Concejo de Lérida

Jakab király Miquel Fabra domonkos szerzetes társaságában, aki a mór Medina Mayurqa (a mai
Palma) ostroma előtt egy másik prédikátorral, Berenguer de Castellbisballal együtt
(akinek nyelvét később a király egy gyónási titok elárulása miatt kivágatta)
lelkesítő beszédet tartottak és megáldották az aragón sereget

A vazallusok hűségesküt tesznek I. Jakab királynak. A barcelonai Llibre verd miniatúrája, 15. sz.

A történetet Joan Amades (1950) és Francesc Gascón (1999) anekdotagyűjteménye is közli, és belekerült az Antoni Mª Alcover által szerkesztett Rondalles mallorquines d’en Jordi des Recó (1936-72) huszonharmadik kötetébe is „A király lova” címmel. Ez utóbbi, legkerekebb változatot közöljük itt, annak ellenére, hogy a másik kettővel szemben nem tartalmazza I. Jakab király nevét.

Volt egyszer egy király, s annak egy lova, amelyet nagyon szeretett. A ló megbetegedett, s a király elhívatta a felcsert, hogy mondja meg, van-e rá orvosság. A felcser alaposan megvizsgálta a lovat, és kijelentette, hogy gyógyíthatatlan. Nagyon elbúsult a király, és megparancsolta szolgáinak, hogy vigyék ki a lovat a tengerpartra [amely Palmán néhány száz méterre van a királyi palotától], és tegyenek meg mindent azért, hogy meggyógyuljon. S arra is figyelmeztette őket, hogy aki a ló halálhírét hozza neki, annak ott helyben fejét véteti. Két nap múlva a ló kimúlt, s miközben a szolgák azt hányták-vetették, hogyan hozzák ezt a király tudtára, arra járt egy mindenre kapható bolond. Azt mondták neki:
– Nem akarsz megvinni egy hírt a királynak?
Amaz így felelt:
– És mit kapok érte?
A szolgák ezer aranyat ígértek neki, s elmondták, miről van szó. A bolond ráállt az alkura. Beállított a palotába, s azt mondta a királynak:
– Emlékszel arra a lóra, amelyet leküldettél a tengerpartra gyógyítani? No hát, a ló nem eszik.
– Hogyhogy? – kérdezte a király.
– Ahogy mondom. Sőt nem is iszik.
– Mit nem mondasz…
– De még csak nem is pisál.
– Lehetetlen.
– Se nem kakál, se nem szuszog.
– Hát akkor megdöglött – mondta a király.
– Te mondtad, nem én – válaszolta a bolond. Azzal sarkon fordult, és visszatért a szolgákhoz, akik megadták neki az ezer aranyat. A király pedig ott maradt lóvá téve.

A mór Valencia bevételét megelőző véres el puigi csata. A király mögött, aki éppen átszúrja
lándzsájával egy mór páncélját és mellkasát, Szent György végez
karddal egy másik muzulmánnal.

A mórok és a keresztények eltérő fegyverzetének és harcmodorának illusztrációja. A jéricai Szent György-oltár képe, Marçal de Sax körének munkája, 1420 k.

Aki többet akar tudni erről a mallorcai anekdotáról és az I. Jakab figurájához kötődő más hagyományos népi elbeszélésekről, az megtalálja őket a Carme Oriol és Emili Samper által most kiadott El rei Jaume I en l’imaginari popular i en la literatura c. kötetben, Tarragona: Universitat Rovira i Virgili – Universitat de les Illes Balears, 2010.

Sisaktaréj sárkányfigurával a madridi királyi palota kincstárában, amelyet I. Emberséges
Márton aragón királynak tulajdonítottak, de ma már I. Jakab királyénak tartanak. A 15.
századi Mallorcáról származik, ahol Antoni Furió szerint „a város elfoglalásáról meg-
emlékező Zászlóünnepen használták. 1831-ben a spanyol uralkodó elkövetelte, s
azóta van Madridban. A visszaszolgáltatását folyamatosan kérő mallorcai
beadványok ellenére eddig csak annyit sikerült elérni, hogy a kincstár
1994-ben meglehetősen silány másolatot küldött róla, amelyet
rendszeresen kiállítanak a dec. 31-i ünnepen.” (El rey
conquistador. Jaime I: entre la historia y la
leyenda, Castellón, Universidad
Jaime I, 2007, 124)