Veritas filia Dei • 1. Az Ithika • 2. A meztelen Igazság • 3. Idő és Igazság • 4. Isten lánya |
Amikor 1553-ban, a gyermek VI. Edward (és Jane Grey) rövid uralkodását követően a protestáns régenstanács minden erőfeszítése ellenére a katolikus Mária lépett trónra, a váratlan fordulatot Európa-szerte meglepetéssel fogadták. „A diplomaták levelei és a követek jelentései egyaránt mély ámulatuknak adnak hangot a királynő – és vele együtt az egész keresztény világ – sorsának csodálatos fordulatán”, írja Saxl. Többek között Pole bíboros is így üdvözölte Mária trónralépését:
„És lám, milyen csodálatosan megőrizte Isten az Ő jóságában Őfelségét, minden emberi várakozás ellenére. Mert amikor sokan összefogtak ellene, és terveket szőttek, hogy kiforgassák őt örökségéből, és fegyverrel készültek elpusztítására, ő, noha szűz volt, védtelen, mezítelen és fegyvertelen, legyőzte azokat.”
Pole levelében az elnyomott, de diadalmaskodó Igazság emblematikus képe jelenik meg, s ez a kép Mária egész uralkodói reprezentációjában fontos szerepet játszott. Már a trónra lépésekor előadott színdarabban is szerepelt az Igazság allegorikus figurája, „kezében könyvvel, amelyre az volt írva: Verbum Dei”. Címerére, pecsétjére és pénzeire pedig azt választotta személyes mottónak: Veritas temporis filia. * A mondás azt fejezte ki, amit Pole bíboros így fogalmazott meg egy másik levelében: „Eljött hát az idő, hogy az igaz vallás és az igazság visszatérjen a királyságba.”
Mária királynő pennyje, hátoldalán a VERITAS TEMPORIS FILIA körirattal, innen
Öt évvel később, 1558-ban Mária féltestvérét, a protestáns Erzsébetet ugyanez az allegória fogadta a koronázásra vonulva:
„Dombok között mesterséges ürességet avagy barlangot képeztek ki ajtóval és zárral, amelyből kevéssel a Királynő Ő Fensége érkezése előtt kijött egy személy, akinek neve Idő volt, öreg embernek öltözve, kezében kaszával, mesterséges szárnyakkal, egy magánál alacsonyabb termetű személyt vezetve, aki igen finoman és jól volt öltözve, talpig fehér selyemben, s feje fölött ott állt neve és címe latinul és angolul: »Temporis filia, Az Idő lánya«… Mellére volt írva valódi neve, amely »Veritas«, azaz Igazság volt. Kezében könyvet tartott, amelyre az volt írva, Verbum Veritatis, az Igazság Szava.” Ezzel a magyarázó verssel:
Ezt az öreget a kaszával Idő Atyának hívják,
és íme lánya, Igazság tartja ezt a könyvet,
akit e sziklából hozott elő nekünk,
ahonnét sok éven át nem jöhetett napvilágra.
Most hát, hogy az Idő ismét előhozta lányát, az Igazságot,
Azt reméljük, ó nagy Királynő, hogy ehhez az Igazsághoz csatlakozol. *
és íme lánya, Igazság tartja ezt a könyvet,
akit e sziklából hozott elő nekünk,
ahonnét sok éven át nem jöhetett napvilágra.
Most hát, hogy az Idő ismét előhozta lányát, az Igazságot,
Azt reméljük, ó nagy Királynő, hogy ehhez az Igazsághoz csatlakozol. *
Lehetséges, hogy Erzsébet protestáns hívei tudatosan alkalmazták itt Mária személyes allegóriáját, éppen azért, hogy „helyreállítsák igazságát”. De nem csak erről volt szó. Az Igazság szerepeltetése színpadi játékokban eleven hagyomány volt Angliában. Erre utal az a Saxl által említett színdarab is, amelyet Collier leírása szerint 1513-ban adtak elő Richmondban a király előtt, s amelyben az Igazságot a Tudatlanság és Képmutatás fenyegetése elől menti meg az Idő, ahogyan Marshallnak az előző fejezetben leírt metszetén is látjuk.
Collier, History of Dramatic Poetry, London 1831, I. 65.
Ebben a színpadi hagyományban azonban egy idáig nem említett elem is szerepet játszott. Donald Gordon korábban említett tanulmányában * idéz egy Respublica című darabot, amelyet Mária uralkodásának első évében, 1553-ban adtak elő. Ebben ugyancsak színre lépett az Igazság, kezében könyvvel, amelyen azonban nem a Bibliára utaló „Isten szava” felirat szerepelt, hanem az: „Veritas de terra orta est – I am sproong oute of the earth”: „Az Igazság kisarjadt a földből.”
Saxl, Marshall metszetéről beszélve, szintén megemlíti Johann Knoblouch strassburgi nyomdász – Luther, Melanchthon, Erasmus kiadója – 1521-es nyomdász-emblémáját, amelyen a nyomdász nevére utaló friss fokhagyma-hajtásoktól keretezett Igazság a föld mélyéből lép elő, ugyancsak ezzel a felirattal: Veritas de terra orta est.
A mottó az Úr dicsőséges uralkodásának eljöveteléről szóló 85. (a Vulgatában 84.) zsoltár 11. verséből származik: Veritas de terra orta est, et iustitia de caelo prospexit – „Az igazság kisarjadt a földből, és az igazságosság letekintett az égből.” Az előző vers ugyancsak említi az Igazságot, három további társnőjével együtt: Misericordia et veritas obviaverunt sibi, iustitia et pax osculatae sunt – „Az irgalmasság és igazság találkoztak, az igazságosság és béke megcsókolták egymást.” A középkorban ez a négy figura egy olyan misztériumjáték négy szereplője volt, amely A mennyei erények kiegyezése vagy A mennyei parlament címmel önállóan vagy más művekbe átemelve rendkívül népszerű volt a 12. századtól egészen a 16. századig: Angliában még az 1550-es években is előadták.
A téma történetét Hope Taver tekintette át Isten négy lánya című könyvében. * Eredete, meglepő módon, egy 11. századi midrásra, Simon rabbinak a Teremtés könyvéhez fűzött fejtegetésére vezethető vissza. Eszerint Ádám teremtése előtt a mennyei erények – a midrásban angyalok – vitatkozni kezdtek egymással, vajon okos dolog lesz-e ez.
„Az Irgalom így szólt: Teremtsd meg, mert irgalmas lesz. Az Igazság így szólt: Ne teremtsd meg, mert tele lesz hazugsággal. Az Igazságosság így szólt: Teremtsd meg, mert igazságos lesz. A Béke így szólt: Ne teremtsd meg, mert békességbontó lesz. Az Irgalom és az Igazság összecsaptak; a Békesség és az Igazságosság harcoltak egymással.” (Midrash Rabba, Genesis 8.5)
A midrás szerzője „kreatívan értelmezte” a bibliai vers igéit, a „találkozást” „összecsapás” értelemben vette, míg a „megcsókol” jelentésű נשק nashaq igét az ugyanilyen gyökű nesheq, „fegyver” főnévvel asszociálta. A zsoltár verséből így lett a Teremtés kommentárja, amely a héber forrást közvetítő St.-Victori Hugón át jutott el Szent Bernáthoz és (Pseudo-)Bonaventurához, s az ő angyali üdvözletről, illetve Krisztus életéről szóló, rendkívül népszerű meditációikon keresztül váltak ismertté az egész középkori világban. A keresztény változat, amely Nicholas Love, Lydgate, Walter Kennedy, Grosseteste széles körben elterjedt munkái, a Piers Plowman, Ludus Coventriae, az angol Gesta Romanorum és más művek közvetítésével vált a középkori irodalom szerves részévé, alapvetően így hangzott. Egy hatalmas királynak egy fia van és négy lánya, s egy szolgája, aki bűnösnek bizonyul. Emiatt börtönbe vetik, s a négy lány azon kezd vitatkozni, megbocsássanak-e neki vagy elítéljék. A fiú, hogy véget vessen a vitának, összebékítse a nővéreket, és igazolja apja irgalmasságát, magára vállalja a szolga büntetését. Önkéntes áldozata árán megmenti a bűnös szolgát, egyesíti a nővéreket, és kiengeszteli apját a szolgával. Békesség lesz úrrá a világon, és az igazság kisarjad a földből és az igazságosság letekint az égből.
Az Igazságnak mint „Isten lányának” ez a képe nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben is megjelenik. Saxl a Knoblouch-féle nyomdász-embléma mellett egy másik példáját is említi. Palma Giovane egy 1577-es tűzvész után készített egy festményt a velencei dózsepalota Magistrato della Quarantia Criminale termébe, amelyet ma az Accademián őriznek. A festmény jó példája a második fejezetben említett bírósági és városházi képeknek, amelyek az Igazságot és Igazságosságot harmonizálták egymással. Ezen az Igazságosság az égből tekint le az Igazságra, aki a földgolyóval jelzett földből kel ki, és a nappal jelképezett mennyország felé fordul; jobbjával rámutat, miközben baljával könyvet és pálmát tart. A nyitott könyvön pedig éppen ez a zsoltárvers olvasható: Veritas de terra orta est et iustitia de caelo prospexit.
Megvan hát Ripa és az ő közvetítésével az Ithika Igazság-allegóriájának pontos előképe. Nyilvánvaló, hogy Ripa ezt a képet – vagy másolatát, esetleg előképét – látta és emelte be az Iconologiába. Ilyenformán tehát az Ithika allegóriájának két eleme – a kép és a vers – eredeti jelentésüket tekintve tökéletes ellentétben állnak egymással. A vers az ókori eredetű, elrejtett, de lassan napvilágra kerülő evilági igazságot, az Idő leányát jeleníti meg, míg a kép az örökké dicsőséges mennyei igazságot, Isten leányát ábrázolja.
Вся время губит и вся покрывает Вся тлит время и в конец превращает Едину истину аки свое племя Хранит блюдет и открывает время. | Az idő mindent elpusztít és eltakar, mindent elrothaszt és bevégez az idő. Egyedül az igazságot és gyermekeit őrzi meg, védi és tárja fel az idő. |
Ripa ugyanakkor nem értette meg saját allegóriájának előképét, s a zsoltárnak a földből kikelt és dicsőségesen az ég felé törő Igazságát az apellészi Rágalom meztelen Igazságára cserélte, majd attribútumait szokása szerint külön-külön értelmezte. De hogy olvasóiban, akik ismerték a négy lányról szóló példázatot, ismét összeállt a kép, azt Bernini két, húsz év különbséggel készült Igazság-szobra szemlélteti.
A római Galleria Borghese 1646-52 között készült Igazság-szobra szinte pontosan Ripa allegóriáját követi. Éppen ez volt az a szobor, amelynek előképe nyomán Émile Mâle 1927-ben először felfigyelt az Iconologiára. Saxl, aki nem ismerte Ripa képét, közvetlenül a Palma Giovane által megfogalmazott „Isten leánya”-formulából származtatja a szobrot. Én azonban azt hiszem, hogy Bernini inkább Ripa metszetét másolta, s ahogy Ripának, úgy neki sem volt tudomása a figura középkori előzményeiről és bibliai hátteréről. Ezért is adott kezébe homokórát és írta azt a talapzatra: Simulacrum Veritatis Tempore detegendae – „Az Igazság szobra, amelyet az Időnek kell lelepleznie”, amivel saját személyes sérelmére, a Szent Péter-bazilika új homlokzatának pályázatán elszenvedett vereségre utalt.
Néhány év alatt azonban nagyot változott a világ. 1655-ben került trónra VII. Sándor, Róma nagy építő pápája, aki azonnal udvari művészévé tette Berninit. Bernini pedig Sándor tizenkét éves uralkodása alatt alkotta legnagyobb műveit, közöttük utolsóként a pápa monumentális síremlékét a Szent Péter-bazilikában. Michael Koorbojiannak a síremlékről írt tanulmánya * szerint a pápa mindjárt megválasztása után hozzákezdett Berninivel együtt a síremlék megtervezéséhez, amely haláláig folyt, s legalább hat különböző fázison ment át. Egy 1660. január 26-i naplóbejegyzése szerint ekkorra már megállapodtak az alapvető ikonográfiában: „modestia et veritas obviaverunt, s’incontrino, iustitia et pax, si abbraccino, e la pace volti più in qua e la morte in cambio del libro habbia la falce” (A Szerénység és az Igazság obviaverunt, találkozzanak, az Igazságosság és a Béke ölelkezzenek, a Béke forduljon jobban errefelé, és a halál a könyv helyett kaszát hordozzon).
VII. Sándor tehát a 85. zsoltár 10. versének négy allegóriájával kívánta díszíteni sírját, amiképpen ez a kedves verse ihletett sok más általa megrendelt művet is trónralépési érmétől kezdve a Sant’Isidoro Silva-kápolnáján át a Santa Maria della Pace „családi templomának” újjáépített homlokzatáig. * A menet közbeni változtatások ellenére – amelyekről a fenti naplóbejegyzés is tanúskodik – végül ez is valósult meg az 1671-ben felállított alkotáson. A pápa imádkozó figuráját „Isten négy leánya” fogja közre, hátul az Igazságosság és a Béke, s elöl az Irgalom és az Igazság. Bernini ennyi év közös munkája után már megértette a zsoltárvers jelentőségét, és ennek megfelelően alakította át az Igazság figuráját. Az Igazság itt maga elé húzott lepellel takarja eredeti meztelenségét, a földgolyón – egészen pontosan Anglián * – tapos, és magához öleli a napkorongot mint törekvése legfőbb célját. És nem az idő tárja fel őt, aki örökké nyilvánvaló: épp ellenkezőleg, a négy erény által kifeszített lepel takarja el örökre a halált és az időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.