Zenedobozka

Gyermekek az Észak-Koreai Népköztársaságban, 2009

Előző bejegyzésünk után olvasóink igyekeztek megnyugtatni minket, hogy nem csak a szép új világ két nagy laboratóriumának vezetői szenteltek annak idején kitüntetett figyelmet a gyermekeknek, de a többi nemzet atyjai sem hagyták árván népük fiait.

Mussolini, írja Effe, szintén erőteljesen hangsúlyozta a gyermekek iránti elkötelezettségét. I bambini: sono essi la primavera della nostra stirpe, l’aurora della nostra giornata, il segno infallibile della nostra fede. – „A gyermekek: törzsünk tavasza, napunk hajnala, hitünk csalhatatlan jele”, jelentette ki már 1923-ban a velencei Nagy Tanács előtt. Ugyanakkor – eltekintve saját családi fotójától itt balra – nem sok kép maradt róla, ahol gyermekekkel együtt mutatkozott. Meg is volt rá az oka. Mint Jenner Melletti a Repubblicában Umberto Sereni udinei professzor és diákja, Eva Dorigo kutatásai alapján bemutatja, a későbbi Duce, aki 1907-ben a friuli Tolmezzo falu általános iskolájának tanítójaként kezdte közéleti pályafutását, híresen rossz tanító volt. Nem szerette a gyerekeket, gyűlölt tanítani, és nem tudott fegyelmet tartani. „Benito Mussolini úr” – írja róla Sardo Marchetti tanfelügyelő 1907-ben – „bár el kell ismerjük erőfeszítéseit, mindazonáltal igen szerény eredményeket ért el. Minden bizonnyal több haszonnal járt volna, ha nem közönséges intellektuális képességeinek nagyobb részét szenteli az iskolának.”

Argentínából Julia küldte el azt a Zenedobozka című 1954-es olvasókönyvet az általános iskolák második osztálya számára, amely Juan Domingo Perón elnök-tábornok gyermekszeretetét ecseteli a könyv célközönsége számára. A tábornok uralma alatt október 17-ét a Hűség és a Peronista Gyermek napjának nevezték ki. A könyvben természetesen szerepet kap felesége, Evita is, akit a hasonló című musical tett halhatatlanná a nem-argentin közönség számára.

„Az egyforma fehér ruhába öltözött gyermekek megkezdik az iskolaévet. Nevetésük mint megannyi kristály csengettyű vidítja fel az iskolát, amelyet csodás zenedobozzá tesznek. Ez a boldog gyermekkor, e Haza gyermekkorának muzsikája, amelyet Perón szabaddá, igazságossá és függetlenné tett, s ahol az egyedüli kiváltságosok a gyermekek.”

„– Nézzétek csak azt a térképet. – Milyen gyönyörű, tanárnő! Mit jelentenek ezek a kis argentin zászlók? – Minden zászlócska egy-egy olyan helyet jelent, ahol Perón tábornok iskolát emelt. Világos, hogy nincs rajta mindegyik. Sok-sok ilyen térképre lenne szükség, hogy mindegyik ráférjen.”

„A csodálatos harcos.
Az emberek, akiknek dolgozniuk kellett a megélhetésért, nem kapták meg azt, amit megérdemeltek erőfeszítéseikért.
A család nélküli öregek nem találtak senkit, akitől szeretetet kaphattak volna.
A szegény gyerekeknek dolgozniuk kellett a betevő falatért.
Ilyen szomorú volt az élet a mi Hazánkban.
Egy ember, aki jobban szerette a Hazát mint tulajdon életét, ekkora igazságtalanság láttán megesküdött, hogy megmenti azt.
Derekasan és fáradhatatlanul harcolt, míg be nem váltotta ígéretét.
Ezt a hazafit, ez a csodálatos harcost, aki Szabaddá, Igazságossá és Függetlenné tette Hazánkat, úgy hívják: Juan Perón!”

Találós kérdések. Az első: Ki hozott igazságosságot és boldogságot egy népnek, amely most munkában, vidámságban és békében él?

Magyarországon Kun Bélától Kádár Jánosig egyetlen diktátor sem volt, aki különösebb gyermekkultuszt alakított volna ki maga körül. A gyerekekkel azért persze éppolyan határozott terveik voltak, mint kollégáiknak kelettől nyugatig:

Utánpótlásunk a jövő harcaihoz, bélyeg, 1950

A jövő harcai hamarosan el is jöttek, s az utánpótlás színre is lépett bennük, bár nem éppen úgy, ahogyan azt Rákosiék elképzelték.

Gyerekforradalmárok Budapesten, 1956

A rendszer, amely keserűen csalódott pártfogoltjaiban, ettől fogva levette a kezét a hálátlan kígyókról.

Még Wang Weinek is sikerült bizonyítékot találnia Franco és a gyermekek bensőséges kapcsolatára. Az 1949-es spanyol általános iskolai olvasókönyvben közölt alábbi vers nyilvánvalóvá teszi, hogy Franco egyedül a gyerekek kedvéért indult el a marokkói garnizonból 1936-ban a republikánus iga alatt nyögő drága Spanyolország felszabadítására.

Hallábase Franco un día en una playa lejana. Mientras las olas, tranquilas, muerte en la arena buscaban, él meditaba proyectos de incalculable importancia. Tendía de cuando en cuando los ojos hacia su Patria. Una vez se le nublaron y le nacieron dos lágrimas al pensar en tantos hijos de su idolatrada España que eran inocentes víctimas de una educación malvada. ¡Pobres niños! –dijo Franco-; niños hoy, hombres mañanas: ¿qué españoles han de ser si les mancillan el alma con doctrinas pestilentes y prácticas depravadas?, ¿si el manantial les cegaron de divinas enseñanzas y no hay una Cruz bendita que dignifique las aulas?, ¿si a una siembra de virtudes siembra de vicios reemplaza? Nublan estas ideas la limpísima mirada de Franco, mientras las olas muerte en la arena buscaban… * De súbito alza la frente; ambos brazos adelanta como queriendo abrazar a los niños de su patria y con acento rotundo que pone Dios en su alma dice:-¡No pereceréis, flores del jardín de España, lo mejor de su riqueza su más risueña esperanza pedazos del corazón de patria madre abnegada! Quiere el cielo que yo quiebre las cadenas con que labran vuestra eterna desventura chacales de forma humana ¡Arriba España!, hijos míos, rosas del jardín de España. * Desde las más altas nubes una legión de querubes bajó a llamar cruzada, mientras que un ángel guerrero fulgor quitaba a un lucero para dárselo a una espada…

Franco a távoli tengerparton állt. Míg a nyugodt hullámok sírjukra találtak a parti homokban ő felmérhetetlen fontosságú terveken meditált. Időről időre Hazája felé emelte szemeit, amelyek hirtelen elhomályosultak és két könnycseppet ejtettek imádott Spanyolországának megannyi gyermekére gondolva akik egy gonosz nevelésnek estek ártatlan áldozatául. Szegény gyermekek! – mondta Franco: ma gyermekek, holnap felnőttek: milyen spanyolok lesznek belőlük ha lelküket dögletes tanításokkal és gonosz gyakorlattal mérgezik? ha elzárták előlük az isteni tanításnak forrását és nincs egy áldott Feszület hogy tantermüket méltóvá tegye? ha az erények magvetését a bűnöké váltotta fel? Ezek a gondolatok felhősítik Franco tiszta tekintetét míg a hullámok a parti homokban sírjukra találnak. * Hirtelen felemeli fejét, mindkét karját kitárja, mintha át akarná ölelni hazájának gyermekeit és hangos szóval, amelyet Isten ad lelkébe, mondja: „Nem vesztek el, nem, Spanyolország kertjének virága, gazdagságának legjava, legfényesebb reménysége, megtagadott anyaföldünk szívének lüktetése! Úgy akarja az ég, hogy letörjem a láncokat, melyekkel örökös szerencsétlenségre kárhoztatnak, titeket az ember formájú sakálok. Fel, Spanyolország! fiaim, Spanyolország kertjének rózsái. * A legmagasabb egekből kerubok légiója ereszkedik alá és keresztes hadjáratra szólít, míg egy harcos angyal egy csillagtól elvéve tüzét egy kardnak adja át.

A hálátlan gyermekek azonban nem értékelték Franco erőfeszítéseit, s az olvasókönyvben, amelyből a Paralelo Adn bloggere a verset kimásolta, alaposan összefirkálták a fejét.

Francónak a gyermekekért – immár nemcsak a spanyolokért, hanem az egész világ gyermekeiért – viselt felelősségének szép példája ez a korabeli felvétel, amelyen unokahúgát, Carment biztatja, hogy a spanyol rádión keresztül „spontán” módon üzenjen urbi et orbi a világ gyermekeinek. Érdemes figyelni a diktátort, aki úgy mozgatja az ajkát, ahogy a hasbeszélő sugallja a szöveget bábujának.

– Oye, nena. Quieres decir algo a los niños del mondo? – Bueno, no sé qué les digo. – Lo que quieras. – Pido a Dios que todos los niños del mundo no conozcan los sufrimientos y las tristezas que tienen los niños que aún están en poder de los enemigos de mi patria.

– Hallod, kislányom, nem akarsz mondani valamit a világ gyermekei számára? – Hát nem tudom, mit mondjak. – Amit akarsz. – Kérem Istent, hogy a világ gyermekei ne ismerjék meg azokat a szenvedéseket és szomorúságokat, amelyeket azoknak a gyermekeknek kell elviselniük, akik még hazám ellenségeinek hatalmában sínylődnek.

De ha diktátorokkal tréfálkozunk, könnyen az arcunkra fagy a mosoly. Francóról és a gyerekekről beszélve, ha túllépünk a dolog groteszk szintjén, látnunk kell, hogy a spanyol demokrácia szekrényét rengeteg csontváz terheli, amelyek nagy részéről csak a legutóbbi időkben szerezhettünk tudomást. Kevesen mernek beszélni róluk, s még kevesebben gondolják úgy, hogy a rendkívül sérült spanyol kollektív tudat gyógyítása érdekében meg is kellene szabadulni tőlük. Igaz, hogy hosszú idő eltelt már a polgárháború óta, s hogy Franco már ezer éve halott, de olyan mértékű fájdalom gyűlt fel azokban az években, hogy egyszerűen lehetetlen a feledésre bízni és nem venni róla tudomást. Szinte minden spanyol családnak megvannak a maga történetei, amelyről a hivatalosság nem vett tudomást, vagy amelyet közös erőfeszítéssel igyekeztek elfelejteni. Mostanára jött el az ideje az ezekkel való szembenézésnek és a történetek kiteregetésének. És az elnyomás egyik legsötétebb formája a női börtönökben és koncentrációs táborokban zajlott, s azoknak a gyerekeit sújtotta, akik a köztársaság oldalán harcoltak (márpedig hogy valakit ide soroljanak, ahhoz a puszta gyanú vagy bármilyen személyes ok is elegendő volt).

Jó lenne, ha több olyan dokumentumfilmet is láthatnánk, mint az alább következők, amelyeket minden bosszúvágy nélkül, pusztán a történelmi számvetés kedvéért készítettek, amire évtizedeken át nem kerülhetett sor.

Az alábbi riport két részre oszlik. Megszólalnak benne az egykori foglyok, elsősorban a nők és gyerekek, akiknek sikerült túlélniük azokat a börtönöket, ahol a kínzásnak és a gyilkolásnak semmi sem szabott határt. Dr. Vallejo-Najera, a rezsim hivatalos pszichiátere és a marxizmusról vallott eugenikus elméletei más kontextusban mosolyt fakasztanának, ha nem alkalmazták volna őket a gyakorlatban. Semmi kedvünk nevetni, miközben végighallgatjuk, hogyan szakították el szisztematikusan a gyermekeket a bebörtönzött anyáktól, majd hogyan törölték el addigi identitásukat, hogyan végeztek ki anyákat röviddel a szülés után, hogyan büntettek önkényesen nőket és gyermekeket, akik csak találgathatták, mit követtek el, vagy milyen ismeretlen családi bűnért bűnhődnek, hogyan verték a csecsemő fejét a börtön falához anya szeme láttára, amikor felfedezték, hogy a Lenin nevet viseli… Ezek az elbeszélések másfajta, és minden bizonnyal élesebb fényt vetnek a diktátorok és a gyermekek idilli képeire, amelyeket az előző és a mostani bejegyzésben láttunk. Olyan történetek ezek, amelyekről egészen a közelmúltig senki nem beszélt Spanyolországban.

Nem véletlen, hogy a film Katalóniában készült, ahol a legnagyobb az érdeklődés a polgárháború utáni megtorlás iránt, amelynek kutatásában katalán történészek, mindenekelőtt Ricard Vinyes járnak az élen. Alább látható vele egy interjú a spanyol tévében, amely néhány évvel az előző riport után készült.

Az interneten találni a témával kapcsolatos legtöbb információt. Nemrégiben az Asociación para la recuperación de la memoria histórica (Szövetség a történelmi emlékezet feltárásáért) munkássága adott nagy nyilvánosságot a francoista megtorlásnak. Ehhez kapcsolódott a Baltasar Garzón bíró személye körüli heves vita, aki széles körű adatgyűjtést kezdeményezett Franco áldozatairól, beleértve a kivégzettek – többek között Federico García Lorca és sok tízezer más névtelen halott – tömegsírjának felnyitását, akikről családjaiknak évtizedeken át hallgatniuk kellett. Garzón bíró és a történelmi emlékezet ügye mindeddig igen kanyargós utat járt be, tele ellentmondással és nehezen érthető részletekkel, s e pillanatban ott tart, hogy a spanyol igazságügy a szélsőjobb – a Falange Española – követelésére eltávolította a bírót Spanyolországból és leállította a Franco-rendszer bűneiről indított vizsgálatát.