Ryszard Kapuściński képei sokkal kevésbé ismertek, mint szövegei. Nem mutatnak semmilyen különösebb művészi vagy kompozíciós erőfeszítést. Egyszerűen a pillanatot ragadják meg, azt mondják: „Nézd. Ez van most a szemem előtt.” Az út véletlenszerűségéről tanúskodnak, olykor nyilvánvaló történelmi feszültség járja át őket. Idő van bennük, „előtte” és „utána”, és többnyire a tárgyat hangsúlyozzák a tekintet helyett. Portréi a személyiséget ragadják meg, egyszerű kontextussal keretezve. Állandó elemük a mosoly. Néha egy harsány nevetés, máskor éppen csak egy gesztus, amely közösséget fejez ki a fotóssal. Nem a technikai tudásban, nem a kompozícióban, hanem ebben a mosolyban tükröződik elsősorban a fotós: valaki, aki párbeszédet folytat.
Vajon ugyanígy mosolyognának akkor is, ha fehér emberek lennének, mint ő, és a táj a háttérben mondjuk Varsó, Berlin vagy Párizs lenne? Lehet, rá igen.
A tányérsapkás, zubbonyos-kardszíjas figurák mindig valahogy másképp mosolyognak.
Sławomir Mrożek rajza
A tányérsapkás, vállszíjas mosoly eléggé illyesztő :-). Más Európában, és más Afrikában...
VálaszTörlésAsszem mindig mindenhol mindenkinek íjesztő! (Jó, nem mindenkinek.)
VálaszTörlésValószínűleg nekünk, akik láttunk már egy-két tányérsapkást, egész életünkben ijesztő lesz, akárhogy mosolyog.
VálaszTörlésMeg kell mondjam egyébként, bár hihetetlenül hangzik, hogy életemben ezidáig az iráni rendőrök – a valódi rendőrök, nem a különféle különleges alakulatokra gondolok – mosolya és hozzáállása volt a legbarátságosabb és legemberségesebb. Sokat gondolkodtam ezen, majd megpróbálok írni is róla.