Csapataink Gázánál állnak!

1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.


Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.

A hegyi tarackos osztály tábori lelkésze és tisztikara a jeruzsálemi szentmise után

A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az ütegből alakult katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.


De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.

1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat…) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: „Na ich glaub’ doch, die sehn wir nimmer!”

Míg a szuezi frontra küldött tarackokról a kiváló pilzeni Škoda művek gondoskodott, az őket kezelni hivatott Marno hegyi tarackos osztály – K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno – szinte kizárólag magyar katonákból állt: a hadosztályt alkotó két üteg egyikének Budapest, a másiknak Kassa volt a hadkiegészítő körzete. Ezt erősíti meg az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok.

Tábori posta kiosztása az ütegnél

Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:

„…a képen levő hegyen vannak az olajfák ahol az Ur Jézus vérrel veritékezett.
Csokolja fiúk Lajos”

…de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:

„Édes jó Erzsike! Mért nem írsz? tudom hogy nehéz de azért mies csak tudnál egy lapot vagy kettőt hetenként irni mert válaszra csak honapok teltével várj mert amig a posta meg fordúl addig épp egy negyedi esztendő múlik el kérlek irj sokat az én kis Lolámról (?) és magadról is! s csokol és ölel mind nyájatokat forron szerető [?] Jani”

Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal – édesanyja? nővére? – szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:


De térjünk vissza 1916 elejére. A Marno hegyi tarackos osztályt nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket, s néhány nappal megérkezésük után maga a szultán és Enver Pasa is személyesen szemlélte meg a szövetséges csapatokat. A hadosztály saját zenekarának fellépése nagy sikert aratott nemcsak a helyi osztrák-magyar és német kolónia, hanem a török közönség előtt is.

Útban a szállás felé a konstantinápolyi díszszemle után

A csapatok március végén indultak tovább, először vonaton, majd ökör- és lovasfogatokkal kelve át a Taurus hegységen. Damaszkuszba érkezve ismét vonatra szálltak, s Jeruzsálem érintésével végül április 12-én érkeztek a Negev sivatagba, Berseba városába, ahol csatlakoztak török szövetségeseikhez. Itt, hogy minél hamarabb hozzászokjanak a szokatlan terephez és a klímához, rendszeresen menetgyakorlatokat tartottak. Ezek közül a leghosszabb volt az a májusi menetelés, amelynek során a Berseba – Hebron – Betlehem – Jeruzsálem – Berseba vonalon 170 kilométert tettek meg. No nem egyszerre, mert ekkor iktatták közbe az emlékezetes pár napos jeruzsálemi pihenőt és városnézést.

Felderítő lovaglás a sivatagban

A Bersebában egyesült török és magyar csapatok augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát.


Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.

Fogkezelés a fronton

Az Üdvözítő szülővárosában a vándorok szállásáról a szalézi és a karmelita szerzetesek gondoskodtak. Itt érte őket november 23-án Ferenc József halálának híre, akiért másnap rekviemet tartottak a Születés templomában. Két nappal később a szalézi kolostor udvarán a katonák ünnepélyesen letették a hűségesküt Károly osztrák császárnak és magyar királynak.

A magyar katonák segélycsomagokat osztanak az éhínségtől sújtott betlehemi lakosságnak.

Katonáink az 1916-os év karácsonyát nyugodt körülmények közt ünnepelték Betlehemben. Hadd álljon itt egy rövid részlet a hadosztály naplójából az ünnep hangulatának érzékeltetésére:

„A Születés Templomában este tíz órától korlátokkal elkülönítve biztosítottak helyet az osztrák-magyar legénység számára, majd tizenegy óra körül fáklyásmenetben, zenekísérettel bevonult a teljes hadosztály. Éjjel tizenkettőkor Őeminenciája Szíria és Palesztina latin pátriárkája főpapi misét celebrált, nagy szolgálatot téve ezzel a hadosztálynak és Betlehem lakosságának. Az éjféli misén a 2/6 sz. tarackosüteg zenekara Haydn Német miséjét játszotta, míg az átváltoztatás alatt a katonákból álló férfikar ajkán csendült fel a „Csendes éj”. Ezek a hangulatos betétek felejthetetlen benyomást tettek minden áhítatos jelenlevőre. A pátriárka fogadása után a két üteg a legénységi szállás előtti szabad téren felemelő ajándékozási ünnepséget rendezett, melyen az ütegparancsnokok és a hadosztály tábori lelkésze a fénykoszorúval díszített karácsonyfa előtt megragadó ünnepi beszédet tartott a legénységnek, kinek-kinek a maga anyanyelvén. Ezután minden katona gazdagon részesült az alegységparancsnok, illetve a Hadigondozóintézet és a bejrúti „Fekete-Sárga Szövetség” ajándékaiból.”

A törökök az augusztusi kudarcot követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. A magyar csapatok vesztesége minimális volt, azonban az ütközet első napján kézitusában esett el maga a hadosztályparancsnok, Wladislaus Ritter von Truszkowski százados. Rajta kívül elesett még Nagy Mihály szakaszvezető, Lázár János és Kyrilla Bene tüzér, s az ütközet után sebesüléseibe halt bele Gonda Lajos főtüzér. Mindannyiukat az üteg hátvonalában álló kertben temették el. Ki tudja, áll-e még valahol a sírjuk Gázában?

Truszkowski százados holttestét nem sokkal az ütközet után exhumálták, és egy, a jeruzsálemi Sion hegyén lévő kriptában helyezték katonai tiszteletadás mellett örök nyugalomra.

Truszkowski százados temetése Jeruzsálemben

Az angolok április 17. és 19. között újra támadtak Gázánál, immár tankokat is bevetve, de ez a támadás is súlyos angol veszteségekkel végződött, hála a magyar tüzérségnek, akik az embermagasságú kaktuszligetek fedezékéből tizedelték meg taracktűzzel az ellenséget.


Az angol veszteség katasztrofális volt: csak április 19-én 6444 embert vesztettek, míg a magyar tüzérek a harcok befejeztével csak egyetlen sebesültről adhattak számot.

A második gázai ütközetben a hegyi tarackosüteg által kilőtt angol tank

1917 októberében harmadszor is angol támadás indult az új parancsnok, Allenby tábornok vezetésével. Az alaposan átszervezett és megerősített angol erőknek ez alkalommal sikerült az áttörés Bersebánál, bár csak több napos kemény harc árán, ahol a magyar tüzérek ismét csak derekasan helytálltak. Ha az angol előrenyomulást már nem is lehetett megállítani, tüzéreink vitézül fedezték a török csapatok visszavonulását.

Angol tüzérség támadja a visszavonuló osztrák-magyar csapatokat

A magyar tarackosütegek később még résztvettek két Jordán-völgyi ütközetben, majd Aleppo irányában vonultak ki Palesztinából.

Ferenc József baljóslata szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ütegek a háború befejeztével csupán csekély veszteségről adhattak számot, s miután a többi, a török hadszíntéren harcoló osztrák-magyar egységgel együtt Konstantinápolyban behajózták őket, Trieszten keresztül léphettek ismét hazai földre 1919 tavaszán.