Druth

Így nevezte el legnagyobb lányom Ruth Mehlt, fogadott nagynénje, Ximena mamáját. Ötéves koráig nem tudta ugyanis kiejteni az „r” betűt. Viszont nagyon bosszantotta, amikor utánoztuk a kiejtését. „Ti ne mondjátok, hogy Druth. Mondjátok, hogy Druth”, mondta. A kettő között észrevehetetlen volt a különbség.

Ruthot már születése előttről ismerte, én ugyanis szerencsére jóval korábban találkoztam Ruth lányával az egyetemen. De az igazat megvallva Ruth volt az, akit előbb ismertem meg, legalábbis névről. Sőt jó ha tudod, Ximena, csakis azért barátkozom veled, mert Ruth Mehl lánya vagy, enélkül semmi esélyed se lett volna :) Ruth gyerekműsorokról írt beszámolóit a La Naciónban mindig élvezettel olvastuk, pedig Trini és Cande ekkor még gondolatban sem léteztek.

Ruth írásai bonyolultak voltak, akárcsak ő maga, teli finom megfigyelésekkel, szigorú elvárásokkal azt illetően, mit kell nyújtaniuk a színészeknek és mit érdemelnek a gyerekek, de tele melegséggel is, humorral és bűbájjal. Ruthnak köszönhetjük, hogy már azelőtt is, hogy kölcsönösen testvérekké fogadtuk volna egymást, annyi értékes zenészt, bábost, színészt, illusztrátort, gyerekkönyvet, scifit, filmet és sorozatot fedeztünk fel.

Most azonban nem tudunk beszélni erről a rengeteg felfedezésről, a rengeteg közös ízlésbeli vonásról és az ízlésről folytatott elmélyült beszélgetésről… Talán később majd képesek leszünk rá, de most még túlságosan megbénít annak tudata, hogy nincs többé velünk. Ruth Mehl május 18-án halt meg, szívműtét után. Egészen a műtétig megőrizte jó humorát, s a műtét után nem ébredt fel többé. Mindvégig példát adott nekünk irigylésre méltó lélekjelenlétével.

Ezért aztán nem tehetünk mást, mint hogy utánozzuk őt, aki annyi nagyszerű dolgot megosztott velünk, még ha jóval kisebb léptékben is. Szeretnénk megosztani az olvasókkal azt a könyvet, amelyet ő ajándékozott Trininek kétéves korában. A könyvet a tekintélyes Hans Christian Andersen gyerekkönyv-verseny zsüritagjaként kapta, és személyesen biztosított róla bennünket, hogy gyönyörű.

Természetesen igaza volt. Azóta is kedvenc könyvünk maradt. Most pedig, azt remélve, hogy senki nem fog felszólamlani a copyright miatt, megosztom veletek.

Az elefántok sosem ugranak

Boltos Borz épp Juhanyó számláját adta össze.

Három meg három az hat meg kettő… BÚÚÚ! A BÚÚÚ-t olyan hangosan üvöltötte, hogy szegény Juhanyó majd meghalt az ijedségtől. Lúd mama pedig, aki a sorára várt, szinte a mennyezetig ugrott. Boltos Borz szinte megszakadt a nevetéstől.

„Ezen a héten már harmadszor ugrasztalak meg!” kiabálta.

Malacné eközben vidáman aggatta fel a mosott ruhát a szárítókötélre, míg férje az újságot olvasta mellette. A bokrok mögül hirtelen előttük termett Leopárd Benjámin. Maszkot viselt, és hangosan üvöltötte: BÚÚÚ!

Malacné hatalmasat ugrott, és ráesett a ruhákra. Malac úr felugrott a nyugágyból, és kiöntötte a teát, miközben Leopárd Benjámin még Boltos Borznál is hangosabban hahotázott.

Ugyanezen a napon érkezett a városba az Elefánt. Miközben az állatok az új szomszédot üdvözölték, a tehén hatalmas BÚÚÚ-t üvöltött. A mellette álló oroszlán nagyot ugrott, a többi állat pedig nevetésben tört ki.

„Talán MÚ-t akartál mondani?” kérdezte az elefánt a homlokát ráncolva.

„Nem, nem… ez a mi közös játékunk”, magyarázta Malacné még mindig kacarászva. „Úgy hívják: ‘Megugrasztani a másikat’”.

„Aha”, mondta az elefánt. „Hát… az elefántok sosem ugranak.”

„Sosem ugranak?” kiáltottak fel meglepetten az állatok.

„Soha!” mondta az elefánt. „Két dolog van, amit az elefántok sosem csinálnak. Soha nem ugranak, és soha nem felejtenek.”

Ezek a szavak teljesen izgalomba hozták az állatokat. És amint az elefánt odébbállt, mindjárt elhatározták, hogy versenyt hirdetnek, ki képes megugrasztani az elefántot.

Másnap, amikor az elefánt sétára indult, az egyik szikla mögül hirtelen az oroszlán tört elő hatalmas üvöltéssel.

Az üvöltéstől Kecske Kármen az égig ugrott rejtekhelyéről, ahonnét épp az elefánt előtt akart volna teremni egy frenetikus BÚÚÚ-val.

„Valami baj van? Minden rendben?” kérdezte az elefánt az oroszlántól.

„Ó, persze, persze, köszönöm”, mondta az oroszlán, kissé megütődve. „Csak szerettelek volna megugrasztani.”

„De hát mondtam már nektek”, felelte az elefánt. „Az elefántok sosem ugranak.”

A következő napokban minden állat azon igyekezett, hogy megugrassza az elefántot.

„Kérem, kérem”, mondta Boltos Borz. „Meg ne próbálják idebenn a boltban. Ha itt ugrik, katasztrófa lesz.”

Mindazonáltal ő maga is megfeledkezett az elővigyázatosságról, és hatalmas „BÚÚÚ!”-t üvöltött, amikor az elefánt betért hozzá, hogy egy kis mogyorót vásároljon…

Szerencsére eredménytelenül.

Az állatok már fel is hagytak azzal, hogy egymást ijesztgessék. Mindenki csakis az elefántra gyúrt. Mégpedig nemcsak napközben.

Egyik este, amikor az elefánt eloltani készült a lámpát, hogy nyugovóra térjen, két tyúk jelent meg az ablakban. Hangosan sikoltottak és a szárnyukat lengették, mintha szörnyűséges kísértetek volnának.

„Az elefántok sosem ugranak”, ásított az elefánt, „legkevésbé az ágyban.”

Azzal eloltotta a lámpát, és a tyúkok nagyon, de nagyon bután érezték magukat a maskarájukban.

Telt-múlt az idő, és mivel az állatoknak már semmilyen új trükk nem jutott eszükbe, napirendre tértek a dolog felett.

Egyik nap az elefánt és a többi állat folyóparti piknikre indult.

A tea már szinte készen állt, amikor hatalmas „SEGÍTSÉÉÉG!” hangzott fel a folyó felől. A tigrisikrek egy csónakban játszottak, és valahogy elszakadt a kötél. Az állatok a partra rohantak, és látták, hogy az ár gyorsan elragadja a csónakot. Már annyira a túlsó partnál járt, hogy az elefánt hosszú ormánya sem érte el.

„A vízesés felé haladnak!” kiáltotta Boltos Borz. „Gyorsan a hídhoz! Csak úgy érjük utol őket!”

„Már túlságosan messze járnak… Nem érjük el őket időben!” sikította Malacné, miközben az állatok elkeseredetten rohantak a híd felé.

Csak az elefánt csinált valami egészen mást.

Miközben a többi állat hanyatt-homlok loholt a híd felé, az elefánt elfutott a folyótól, aztán megállt, megfordult, és ismét a folyó felé nyargalt olyan sebesen, ahogy csak bírt. A partról elrugaszkodva fantasztikus ívben ugrott át a folyón, és a túlsó parton landolt. Ott ormányát kinyújtva megragadta és partra húzta a csónakot az ikrekkel.

Mire a többi állat odaért, az ikrek már vidáman játszottak az elefánt mellett.

„Hogy kerültetek ide?” kérdezte meglepetten Boltos Borz.

„Ugrott! Ugrott!” kiáltották izgatottan az ikrek. „Megnyertük a versenyt! Megugrasztottuk!”

„De hát…” mondta az oroszlán „azt mondtad nekünk, hogy az elefántok sosem ugranak…”

„Tudom…” mondta szégyenlősen az elefánt. „De elfelejtettem.”

„A dobozka” - Teresa Usandivaras - A ¿Jugamos a cantar? (Játsszunk énekelve?) CD-ről

A bejegyzés befejezéseképpen Teresa Usandivaras és Julio Calvo, a „Los Musiqueros” dalával szeretnénk istenhozzádot mondani Ruthnak. Mindig ezt kérte tőlük, mondták nekünk a Zenészek, és mi mindig szívesen énekeltük velük együtt és az ő kedvéért.

La petaquita (canción tradicional de Chile) Tengo una petaquita para ir guardando las penas y penitas que voy juntando Pero algún día, pero algún día, abro la petaquita y la encuentro vacía Todas las chicas tienen en sus vestidos un letrero que dice “Busco marido”. Pero algún día, pero algún día abro la petaquita y la encuentro vacía. Todos los chicos llevan en sus sombreros un letrero que dice “Casarme quiero”. Pero algún día, pero algún día abro la petaquita y la encuentro vacía.

A dobozka (hagyományos chilei dal) Van egy kis dobozom, a dobozban tartom minden kis bánatom amit egyre gyűjtök. De egyszer majd egy szép napon kinyitom a dobozt és üresen találom. Minden lánynak az áll a ruhájára írva: „Férjet keresek.” De egyszer majd egy szép napon kinyitom a dobozt és üresen találom. Minden fiúnak az áll a kalapjára írva: „Nősülni akarok.” De egyszer majd egy szép napon kinyitom a dobozt és üresen találom.

Ruth elment. De mégis velünk maradt és mindig is velünk marad. Emlékezni fogunk rá, és emlékezni fognak rá mindazok, akik szerették és csodálták őt. Ezek pedig igen-igen sokan vannak, ami nem kevés, hogy azt érezzük: teljes életet élt.