Népi szentek

Buenos Airesből Azulba utazva az út mentén, ahol csak egy kis árnyék vagy facsoport akad a végtelen pampán, újra meg újra különféle kápolnácskákat vagy útmenti fülkéket látunk, amelyeket először a családtagok és barátok által állított haláljeleknek vélünk, amilyenek más országokban is előfordulnak.


Julia azonban, amikor megemlítettük a dolgot, felvilágosított tévedésünkről. Ezeket a kis szentélyeket Gauchito Gilnek, az őt meggyilkoló zsandár fiát halála után meggyógyító banditának szentelték, aki több mint 130 éve meghalt már, de kevéssé hiteles legendája azóta is tömegeket lelkesít Argentína-szerte. Minden év január 8-án, a tűző nyár kellős közepén kétszázötvenezer zarándok keresi fel sírját Mercedestől nyolc kilométerre, Corrientes tartományban. Vele együtt növekszik Argentínában a San La Muerte, a Szent Csontváz guaraní indián eredetű tisztelete is.


Gauchito Gil azok közé a Vatikán által el nem fogadott népi szentek közé tartozik, akiknek tisztelete egyre szélesebb körben terjed Amerika-szerte. Bár a 2006-os zarándoklaton – első ízben – már egy érsek is felkereste sírját. Történetét Nieves Concostrina foglalja össze frappánsan a Radio Nacional de España “Polvo eres” (Porból vagy) heti műsorában, amelyben a legmeglepőbb temetési szertartásokat, síremlékeket és halottkultuszokat veszi sorra:

Ezeknek az argentin figuráknak a párját Mexikóban találjuk, ahol már milliós tömegeket mozgat a La Santa Muerte és Jesús Malverde egyházilag szintén elítélt tisztelete, akiket a “drogkereskedők szentjeinek” neveznek:

Jesús Malverde és Gauchito Gil kultusza abban a szociális talajban gyökerezik, amely a Gauchitóról szóló számos ének egyikét idézve azt hirdeti: „a szegény ártatlanságának szükség a neve”.

Aby Warburg 1895-ben pueblo indiánok között.

Ezek a képek jutnak eszünkbe, amikor Aby Warburgnál azt olvassuk: „súlyos hiba a folklór komikus elemein nevetni, mert abban a pillanatban elveszítjük a tragikus elem megértésének lehetőségét” (A kígyórituálé). Bár az újsütetű folklór riasztó ikonográfiája láttán inkább a nevetés esik nehezére az embernek.


A szegényeket pártfogoló bandita népi kultusza még csak-csak érthető. De a másik, amely elmaradhatatlan kísérője ugyanezekben a szentélyekben, a Halál kultusza a maga kaszájával és groteszk, sőt aggresszív attribútumaival talán csak az inverzió, az „ellentétére fordítás” módszerével magyarázható. Pszichológiailag ahhoz hasonlóan, ahogy – mint Aby Warburg írja – a gyógyító Aszklépiosz tanította meg az emberiséget a halált hozó kígyó mérgének és képmásának pharmakon-ként, a szenvedő és szenvedést okozó emberiség gyógyszereként való megszelídítésére. Ez a kultusz az ikonográfián keresztül a halált próbálja meg háziasítani.