A Bernadette-módszer

Reménytelen vállalkozás volna megpróbálni egyetlen bejegyzésbe összesűríteni a képek mnemotechnikai alkalmazásának hosszú, bonyolult és lenyűgöző történetét. Többször is érintettük már ezt a témát, amelynek irodalma napról napra gyarapszik (egyik legfrissebb és legjobb összefoglalója Lina Bulzoni: La stanza della memoria. Modelli letterari e iconografici nell’età della stampa, Róma: Bulzoni 2001, amelyről majd még írunk). Az emblémáskönyvekben szép számmal találunk példát a képek gondolatébresztő, a befogadást irányító és a tanítást az emlékezetben lehorgonyzó szerepére. Francisco de Monzón 1563-ban kiadott Norte de Ydiotas (A tudatlanok iránytűje) című emblémáskönyvében például egy asszony meditál egy képzeletbeli templomban látható képek sora előtt. Ez itt a legelső kép, amely tökéletes malevicsi feketeségével a bűn sötétségét jelképezi:


A jezsuita Sebastián Izquierdo az 1675-ben kiadott, s számos kiadást és fordítást megért Práctica de los ejercicios espirituales című kézikönyvben az ignáci lelkigyakorlatok végzéséhez adott képes összefoglalót. Az alábbi képre kattintva a teljes sorozatot végignézhetjük.


A képmeditáció kezdettől fogva kedvelt módszere volt a jezsuitáknak, akik a mallorcai Jerónimo Nadal (1507-1580) Evangelicae Historiae Imagines (1593) című monumentális munkájával kezdődően a nyomdászat csúcsteljesítményeinek számító képmeditációk hosszú sorát publikálták, amilyen Antoine Sucquet alábbi Via vitae aeternae-je (1620) is:


Most azonban csak a műfaj 20. századi továbbélésének egy példáját szeretnénk bemutatni, amely jóval egyszerűbb a fenti, gazdagon kidolgozott előképeknél, de egyszersmind jóval „fiziológiaibb” jellegű is, minthogy a retinaemlékezet jelenségére épít.

A jelenség abban áll, hogy ha hosszan nézünk fehér alapon egy fekete sziluettet, azt szemünket lehunyva is tovább látjuk egy ideig. Ezen alapult a „Bernadette-módszer”, amely a 30-as évektől kezdve igen gyorsan elterjedt a hitoktatásban, míg csak a II. vatikáni zsinat kifejezetten el nem utasította alkalmazását.

A thaon-les-vosges-i szaléziánus Bernadette-nővérek, mindenekelőtt Marie de Jésus nővér Émile Bogard atya útmutatásai nyomán 1934-ben publikálták első képsorozatukat. Rövidesen négyszer százötven képből álló kollekcióval illusztrálták Krisztus életét, az Ó- és Újszövetséget, az egyháztörténetet és a katolikus tanítást, mégpedig a legkülönbözőbb műfajokban: képeslapon, képregényben, plakáton, játékokon, térképeken, és füzetborítókon. Közben a módszer is általánossá vált és a legkülönbözőbb témákban talált követőkre.




A módszer egyik legérdekesebb vonása, hogy kifejezetten a modern képek ártalmas hatása ellen lépett fel, amelyek a filmek, reklámok, propagandaanyagok és képes folyóiratok formájában ekkorra már a mindennapi élet valamennyi területét áthatották. A nővérek a második világháborút közvetlenül megelőző években többfrontos harcot vívtak a modernizmus minden formája, a kommunizmus és a mozik erkölcsromboló képei ellen ezeknek a szikár fekete-fehér árnyképeknek a fegyverével, amelyeken semmi sem terelte el a figyelmet a központi üzenetről. Mottójuk az volt: Ut videant – „hogy lássanak”. Az általuk elképzelt ideális néző hosszan szemlélte a képeket, újra meg újra elolvasta felirataikat és a hozzájuk mellékelt, többnyire kemény és harcos hangvételű kommentárokat, sőt fennhangon el is recitálta őket.

Ma a képek eredetijei a chalon-sur-saône-i Nicéphore Niépce múzeumban találhatóak. Az Éditions Matière nemrégen tett közzé belőlük bőséges válogatást, amelynek átlapozása új értelmet ad a videre est credere jelmondatnak.

Érdekes lenne megvizsgálni, vajon volt-e összefüggés a Bernadette-árnyképek és a bande dessinée, a háború előtti francia képregény világos kontúrokkal dolgozó irányzata között, amely épp ezekben az években alkotta meg legsikeresebb sorozatát, a Tintin kalandjait.