Levelet kaptam Árkádiából. Tudom, úgy hangzik, mintha csomagom jött volna Atlantiszról vagy áruminta a Selyemútról. De én tényleg levelet kaptam Árkádiából. Poly küldött húsvéti üdvözletet a Maenalus hegyéről, ahol Pán isten és a nimfák éltek az eklogák pásztorköltőitől körülvéve mindaddig, amíg épp az első húsvét alkalmával – ha hihetünk Plutarchosnak és Eusebiusnak – ki nem hirdették Paxos szigetén: „a nagy Pán halott!”
A levélről jutott eszembe ez a kép, amelyet régóta őrizgetek. Nyárfákkal szegélyezett út a Maenalusra vivő út mentén, Nikolaos Frestis fotója. Azért raktam félre annak idején, mert Kosztasz Kariotakisz versére emlékeztetett. Kariotakisz szó szerint árkádiai költő volt, a néhány mérföldnyire fekvő Tripoliban született 1896-ban. Tíz impresszionista vázlatból álló „Στροφές” – „Strófák” című versének három versszakát Photis Ionatos zenésítette meg.
Photis Ionatos: Strófák, Kosztasz Kariotakisz Στροφές c. versére. Az Ithaque (1988) lemezről.
Τι χάνω εγώ τις μέρες μου τη μία κοντά στην άλλη, κι όπως μου ασπρίζουν τα μαλλιά ξινίζει το κρασί, αφού μονάχα όταν περνώ το βλέμμα από κρουστάλλι, με νέα ρετσίνα ολόγεμο, βλέπω τη ζωή χρυσή; Η νύχτα μας εχώρισεν από όσους αγαπάμε πριν μας χωρίσει η ξενιτιά. (Να 'ναι όλοι εκεί στο μόλο;) Σφύρα, καράβι αργήσαμε. κι αν φτάσουμε όπου πάμε, στάσου για λίγο, μα ύστερα σφύρα να φεύγουμε όλο. Λεύκες, γιγάντοι καρφωτοί στα πλάγια εδώ του δρόμου, δέντρα μου, εστέρξατε ο βοριάς τα φύλλα σας να πάρει. Σκιές εμείνατε σκιών που ρέουν στο μέτωπό μου, καθώς πηγαίνω χάμου εγώ κι απάνω το φεγγάρι. | Hogy vesznek el a napjaim egyik után a másik ahogy a haj megőszül, ahogy megkeseredik a bor: ha keresztülnézek az új recinával teli poháron olyankor látom már csak az életet aranynak. Az éjszaka már a száműzetés előtt elválasztott minket mindenkitől, akit szerettünk. Ott lesznek-e majd mind a parton? Kürtölj, hajó, késésben vagyunk, s ha megérkeztünk, ahová megyünk, egy kicsit várj, aztán utoljára kürtölj, hogy mind kiszálljunk. Nyárfák, óriások az út szélére szögezve, fácskáim, hagytátok, hogy az északi szél magával vigye leveleiteket árnyékok árnyékai maradtatok csupán, ráhullva homlokomra ahogy idelent megyek én és odafönt a hold. |
Et ego in Arcadia, mondhatnám a Poussin-képpel, én is Árkádiában élek, nekem is vannak fácskáim, a kertet falként körülvevő óriás jegenyék sora. Alattuk jövök fel szürkületben a kertből, és éjjel a gép fölött kinézve látom, hogyan vonul végig közöttük az erdő fölött a hold. Ilyenkor mindig ez a Kariotakisz-vers jut az eszembe.
Ezzel a verssel köszöntöttem őket, amikor először idejöttünk, tizenöt éve. Akkor harmincan voltak: ma tizenhatan. Nem járnak jó idők a fákra. Irtják az erdőket, mérgezik a patak vizét. A nyárfák évről évre szaporodó foghíjai egyre inkább emlékeztetnek a Poussin-mottó másik jelentésére: et in Arcadia ego, Árkádiában is ott vagyok én – mármint a halál. Évről évre jobban megértem ezt a verset.
Ez jutott most eszembe:
VálaszTörlésIllyés Gyula: Kháron ladikja
Igen, erről írt ő is. Itt van, csak felelevenítésül.
VálaszTörlés