Nomen Erasmi

De miért pont Erasmus?

Erasmus nem volt Luther, se Kálvin. Katolikus pap volt, aki sosem tagadta meg hivatását, elítélte Luther tanítását, lelki tükröt írt a keresztény házasoknak, özvegyeknek és lovagoknak, és élete utolsó éveiben a német humanizmus pezsgő központjából, a protestánssá lett Baselből a provinciális, de katolikusnak maradt Freiburgba költözött, mert, mint mondta, nem tud az Oltáriszentség nélkül élni. Miért pont az ő nevét rendelte törölni az Index expurgatorius?

A római Index librorum prohibitorum-ot, a tiltott könyvek jegyzékét 1559-ben adták ki először IV. Pius pápa rendeletére. Születését nemcsak annak köszönhette, hogy a század legkonzervatívabb pápája bábáskodott felette, aki még a jezsuita rendet is be akarta tiltani „túlságos liberalizmusa” miatt, hanem annak a fordulatnak is, amely az 1550-as években vallás és politika, egyház és hitújítás egymáshoz való viszonyában bekövetkezett. Ekkorra, V. Károly halálának idejére vált világossá, hogy a reformáció a birodalom egységét és kormányozhatóságát veszélyezteti. Az „eretnekség” politikai problémává vált. Megindult az a modern történészek által konfesszionalizációnak nevezett kikristályosodási folyamat, amely a század végére egymástól világosan elhatárolódó felekezetekre és kizárólag egy-egy felekezetet preferáló államokra tagolja Európát, így létrehozva azokat a szereplőket, akiknek kontinens méretű összecsapásáról – tulajdonképpen a legelső világháborúról – szól majd a következő század.

Míg korábban egyszerre lehetett valaki jó katolikus és a reformok szimpatizánsa, az 1550-es évektől kezdve a politika nyomására kinek-kinek állást kellett foglalnia az egyik vagy a másik oldalon. S az egyik vagy másik oldal vezetői nem is azt tekintették a legveszélyesebbnek, aki a túloldalon áll, hanem aki – mint a flamand-vallon viccben a bevándorló „belgák” – megpróbálta fenntartani az egység fikcióját, a párbeszédet, az érvek racionális mérlegelését. Ennek a görög εἰρήνη, „béke” szó alapján „irénizmusnak” nevezett irányzatnak pedig éppen Erasmus volt a megfogalmazója majd hivatkozási alapja.

A római Index 1758-as kiadásának belső címlapja

1559-ben ugyan Erasmus már huszonhárom éve halott volt, de művei egyre népszerűbbekké váltak, s latinról népnyelvre fordítva a humanisták körein kívül is terjedtek. Ennek akart egy csapásra véget vetni IV. Pius azáltal, hogy Erasmus összes művét a római Index-re tette: Desiderius Erasmus Roterodamus cum vniuersis Commentarijs, Annotationibus, Scholijs, Dialogis, Epistolis, Censuris, Versionibus, Libris, & scriptis suis, etiam si nil penitus contra Religionem, vel de Religione contineant. – „A rotterdami Desiderius Erasmus összes műve és valamennyi kommentárja, jegyzete, értekezése, dialógusa, levele, változata, könyve és írása, még ha ezek semmit sem tartalmaznak is a vallás ellen vagy a vallásról.” Ezeket ettől fogva a katolikus államok közül csak Spanyolországban olvashatták, ahol a spanyolgyűlölő pápával szemben álló II. Fülöp császár fenntartotta magának egy külön Spanyol Index jogát, s ez jóval mérsékeltebb volt a rómainál. Nem is győz hálálkodni a spanyol humanista Palmyreno:

Isten adjon hosszú életet a Nagy Inkvizítornak, amiért ezzel a könyvvel is, mint annyi mással, sokkal nagylelkűbb volt a szellem emberei iránt, mint a Pápa. Mert ha elragadta volna tőlünk Erasmus Adagiá-ját, ahogy a Pápa tette a maga katalógusában, bizony mondom, hogy vért és vizet izzadtunk volna.

A Balgaság. Hans Holbein rajza Erasmus A balgaság dicsérete első kiadásának (1515) margóján

A római Index szigorúsága nem is volt sokáig fenntartható. A pápa halála után néhány évvel, 1564-ben a trienti zsinat már egy enyhébb változatot tett közzé, amely Erasmus számos művét engedélyezte. 1571-ben pedig a zsinat rendelkezései nyomán létrejött a pápai „Index Kongregáció”, amely új kategóriát vezetett be: a „megtisztított könyvekét”. A Kongregáció részletes jegyzékben tette közzé, hogy mely könyvből milyen részeket kell „expurgálni” ahhoz, hogy engedélyezni lehessen olvasásukat. Ez a jegyzék volt az Index expurgatorius. Erre hivatkozott könyvmolyunk is 1618-ban az Erasmus nevétől megtisztított Alciato-kötet előzéklapján.

Erasmus keze. Hans Holbein tanulmányai, 1523. Holbein vallásosságát az Erasmuséhoz hasonló
felekezetek-fölöttiség jellemezte, ahogy a Retratos o Tablas de las Historias del Testamento
Viejo általunk készített modern kiadásában már szóltunk róla. A mű eredetileg
a művész neve nélkül jelent meg Lyonban 1543-ban.

Erasmus művei között csupán egy volt, amellyel az Index expurgatorius behatóbban foglalkozott: az Adagia. A többit az új Index vagy teljesen betiltotta, vagy teljesen engedélyezte. Az Adagia, az ókori görög-latin közmondások részletesen kommentált monumentális gyűjteménye azonban olyan könyv volt, amelyet sem betiltani, sem engedélyezni nem volt tanácsos. A mű, amely szerzője szándéka szerint könnyed és csevegő formában adott bevezetőt a klasszikus világba, ekkorra már nélkülözhetetlen tankönyvvé vált:

Aquí se an quemado en casa muchas obras de Erasmo y specialmente dos o tres vezes los Adagios. Agora con la licencia avida del Alexandrino, se duda si se podrían tornar a comprar los Adagios; y ya que fuesse lícito, si le parece cosa expediente hazerlo, porque estos lettores de casa dessean estos libros.

Itt a mi házunkban Erasmus több művét elégették, különösképpen pedig az Adagia két vagy három példányát. Most, hogy Alexandrino [bíboros] engedélyt adott rá, nem tudjuk, újra megvehetjük-e az Adagiá-t, s ha igen, vajon Ön alkalmasnak ítéli, hogy megvegyük, mert az itteni professzorok igen vágynak rá. – írja 1560-ban a nápolyi jezsuita rendházból Laínez rendfőnöknek Salmerón.

A trienti zsinat Index Bizottsága ezért már 1562-ben azt a kompromisszumot választotta, hogy megbízta Gaspare a Fosso reggiói püspököt és Paolo Manuzio pápai nyomdászt, a nagy Aldus Manutius fiát egy olyan Adagia előállításával, amelyet megtisztítanak mindentől, amit a katolikus hittel ellentétesnek ítélnek. Az új változat 1575-ben jelent meg, s a katolikus egyház ettől fogva egyedül ennek használatát engedélyezte.

Az Adagia 1575-ös „megtisztított” kiadása. A címlapról, akárcsak az egész műből, hiányzik Erasmus neve.

Mi volt az, amit a szerkesztők a katolikus hittel ellentétesnek ítéltek?

Mindenekelőtt Erasmus nevét. Ehhez a névhez a konfesszionalizáció kibontakozásával annyira a megbízhatatlanság és az eretnekség gyanúja tapadt, hogy a szerkesztők jobbnak látták ismeretével nem terhelni a tanulóifjúságot. Egyszersmind a mű valamennyi egyes szám első személyű megjegyzését többes szám első személybe vagy harmadik személyű szenvedő alakba tették át: pl. invenio, „úgy találom” helyett invenimus, „úgy találjuk”, vagy invenitur, „úgy találtatik”. Ilyenformán öntudatlanul is Erasmus szellemében jártak el, aki a közmondásokban az ókor kollektív bölcsességének megfogalmazásait látta.

Kihagytak minden hivatkozást a Szentírásra és az egyházatyákra. Inkább csak a világi és egyházi szféra világos szétválasztása kedvéért, mert ezek túlnyomó része semmilyen eretnekgyanús utalást nem tartalmazott. Így kimaradtak mindazok az idézetek is, amelyekkel Erasmus a közmondások bibliai használatát illusztrálta: Atyáink ették a szőlőt és a fiak foga vásik bele, vagy Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem sírtatok.

Kihagyták a szellemes aktuálpolitikai utalások, a társadalombíráló digressziók, a korabeli szerzőkre, könyvekre, személyekre tett megjegyzések túlnyomó részét, amelyek pedig annyira közvetlenné és elevenné teszik a művet. Ilyenformán sok cikk, például az Aut regem, aut fatuum nasci oportere (Vagy királynak, vagy bolondnak szüless) minden harmadik-negyedik mondata, hosszú bekezdései, sőt egész cikkek kerültek süllyesztőbe.

Erasmus önarcképe Szent Jeromoshoz írott kommentárjainak margóján

Aki dolgozik, az téved is. Így maradtak a szövegben a semmibe – kigyomlált szócikkekre – mutató utalások, vagy olyan sietős olvasatok, mint a clepsydra perstillantior (a homokóránál is gyorsabban lepergő) helyett clepsydra pestilentior (a homokóránál is dögletesebb), amelyek nem kevés fejtörést okozhattak a katolikus olvasónak, akinek már nem állt szabadságában az eredeti kiadással összevetnie a gyanús olvasatokat.

Különös, hogy Erasmusnak és cenzúrájának kutatása – például az alapmű, Silvana Seidel-Menchi Erasmus als Ketzer-e (1992) –, noha számon tartja az Adagiá-nak ezt a purgált kiadását, valójában soha nem volt részleteiben is kíváncsi rá, mi volt az a több tízezer változtatás, amely a katolikus Erasmus-recepciót szükségszerűen megkülönböztette a protestánstól. A katolikus szöveg szóról szóra való összevetését az eredetivel és a különbségek részletes megjegyzetelését mi végeztük el először a Studiolummal az Adagia első digitális kiadásában, amely egyszersmind a mű első teljes kiadása is a mértékadó nagy 1703-as leideni kiadás óta. A CD tartalmazza a teljes leideni szöveg, a „katolikus kiadással” való összevetés és a tekintélyes francia nyomdász-filológus, Robert Estienne 1563-ban megjelent jegyzetei mellett az Adagia korabeli fordításait is. Így például Richard Taverner mulatságosan archaikus nyelvű 1539-es angol fordítását, vagy Baranyai Decsi János 1598-as magyar kiadását, amelyben az egyes közmondásokat nem egyszerűen lefordította, hanem korabeli magyar közmondásokkal helyettesítette.


Az Index expurgatorius rendelkezése szerint a purgált Adagia megjelenése – 1575 – után nemcsak hogy tilos volt egyéb kiadásokat beszerezni, de a meglévő kiadásokban is át kellett vezetni a változtatásokat. Ez a rendelkezés sújtotta tehát a mi Alciato-könyvecskénket is. Igaz, az Emblemata nem az Adagia, de nagyon sok köze van hozzá. Erasmus többször is tisztelettel említi barátját, Alciatót az Adagia egyes cikkeiben, Alciato emblémái pedig igen gyakran az Erasmustól vett mondásokat alakítják át „képi közmondássá”, mint arra Francisco Sánchez végig utal e könyvecske kommentárjában. Az ismeretlen cenzor pontosan azt végezte el e kommentárok szövegében, amit a római cenzorok az Adagiá-éban, azaz Erasmus nevének törlését. Ez egyszersmind azt is igazolja, amire az embléma-kutatás csak újabban kezd ráébredni: hogy mennyire azonosnak tekintették a kortársak az adagia és az embléma műfaját.

A purgálás azonban, ha formailag eleget tett is az előírásoknak, nem sokat ért. A kortársak pontosan tudták, kinek köszönhetik a művet, amely diákként először nyitott ablakot számukra a klasszikus világra. A protestáns országokban továbbra is kiadták, sőt további közmondások ezreivel bővítették az Adagiá-t. Ezek példányai pedig ott voltak a legtöbb katolikus rendház és püspökség könyvtárában, s egyetlenegyről sem tudunk, amelyből az előírt módon kitörölték volna Erasmus nevét. Ezek a kötetek ilyenformán a maguk fizikai mivoltában hirdetik azt, amit John Colet, a londoni Szent Pál katedrális dékánja és Erasmus barátja már az 1500-as évek elején megjósolt:

Nomen Erasmi nunquam peribit –
Erasmus neve nem vész el soha.