Szakállisme

Az introvertált perzsa a shenâsi, ‘tudás’ szót használja arra, amire az extrovertált görög a -logia, ‘beszéd valamiről’ kifejezést. Az iranológia, az Iránról való beszéd perzsa megfelelője például Irân-shenâsi, Irán-ismeret, ahogy a pszichológiá-nak a ravân-shenâsi, vagy az ezzel igen rokon tenyérjóslásnak a dast-shenâsi.

Beszélni, mint mindenről, a szakállról is lehet, s e diskurzus görög neve pogonológia a πώγωνος, szakáll szó után, amely Plutarchost a tárgyunkhoz nagyon is illő, s Erasmus által az Adagia 2.8.95. „Tragikus majom” fejezetében kifejtett πωγωνοτροφία φιλόσοφων οὐ ποιεῖ, nem a szakállnövesztés teszi a filozófust közmondásra ihlette. E diskurzus, bármilyen meglepő, valóban létezik, s kicsiny de fényes bibliográfiája Giovanni Pierio Valerianónak a papi szakállviselésről írott 1531-es Pro sacerdotum barbis-ától Jacques Antoine Dulaure 1786-os Pogonologia, or a Philosophical and Historical Essay on Beards-jéig ível. Perzsa megfelelője a ریش شناسی rish-shenâsi, szakállisme, amely ugyancsak létező tudomány Iránban. Erről tudósít alább a politológus Amir Taheri, aki a korábbi szórványos említések után most részletesen is beszámol róla néhány hónapja megjelent The Persian Night: Iran under the Khomeinist Revolution könyvében. A szavak egybecsengéseire annyira fogékony perzsák számára külön gyönyörűséget jelenthet a shenâsi hasonlósága a shenâ, ‘úszás, lebegés’ szóhoz, ami felidézi a tűzfalakon és óriásposztereken lebegő forradalmi szakállak képét.


„Az elmúlt években sajátos iráni sporttá vált megmondani, ki kicsoda a szakálla alapján. A „szakállspottingnak” (rish shenasi) nevezett technika révén a megfigyelő nagyjából belőheti az illető társadalmi pozícióját pusztán annak alapján, milyen szakállat nevel. A leghosszabb szakálluk a legnagyobb tanultság és jámborság igényével fellépő mulláknak van. Sokan közülük festik is, mégpedig koromfeketére, vagy hennával a vörös különféle árnyalataira. Akik azt akarják hangsúlyozni, hogy nem törődnek a mulandó evilágiakkal, nem festik a szakállukat. Igen sokan a foltokban őszülő fekete árnyalatot részesítik előnyben, hogy elég érettnek látsszanak a megbecsülésre, de elég fiatalnak ahhoz, hogy néhanapján tizenéves „ideiglenes feleségekkel”, sighe-kkel töltsék idejüket.


A jámborságukat hangsúlyozó világiak, akik ugyanakkor nem akarják, hogy mulláknak tartsák őket, sűrű körszakállt növesztenek, amelyet gondosan nyírnak és festenek, s gyakran rózsavízzel illatosítanak. Azok a mullák, akik „mérsékeltnek” vagy „a civilizációk párbeszéde” hívének akarják beállítani magukat, olyan szakállformát választanak, amely nem uralja arcukat. Kecskeszakállat a Próféta iránti tiszteletből szokás növeszteni, gyakran hosszú pofaszakállal, hogy viselőjét ne tartsák szaudinak. Jól ápolt bajusz is dukál hozzá, amely a szalafitákkal, például bin Ladennel szembeni távolságtartásról tanúskodik.


Akik mindkét irányba jó képet akarnak mutatni, egyszerre hirdetve iszlamizmusukat és modernségüket, a Nyugaton „designer stubble” néven ismert háromnapos borostát ápolják elektromos szakállnyíró segítségével, amely nem teljesen a tövénél metszi el a szőrt. A szakáll e „modern” formájára Mahmud Taleghani ajatollah adta áldását, ama hasznos idióták egyike, akiket a marxisták és társutasaik vallásos álcaként emeltek maguk elé a forradalom első hónapjaiban. Taleghani szerint az iszlám csak a borotvát tiltja, amely tövestül viszi a szőrt, ám az elektromos szakállnyíró, amely némi tarlót hagy, teljesen megengedett.


A mullákkal a foradalom legkorábbi időszakában együttműködő sztálinistákat a kétnapos borosta és a szovjet despota emlékére viselt sűrű bozótbajusz tette összetéveszthetetlenné. A Mujahedin Khalgh (A nép szent harcosai) marxista-iszlamista szövetsége, amely hatalomra segítette Khomeinit, majd szakított vele, azáltal tűnik ki, hogy miközben borotválják szakállukat, vékonyka Szaddam Husszein-bajuszt növesztenek legfőbb vezetőjük, Masud Rajavi tiszteletére.

Khomeini nem tudta, hogy a szakállviselés a papi kecskeszakálltól eltekintve egészen a tizenhetedik századig nem tartozott a síita hagyományok közé. Csupán ekkor vezette be uralkodói rendelettel Tahmasp szafavida sah, akinek álmában megjelent a Rejtőzködő Imám, megparancsolva, hogy „az igaz hit férfijai” ne vessék el, amivel Allah megáldotta arcukat. Tahmasp halála után azonban a legtöbben továbbra is borotválták állukat, ugyanakkor tekintélyes bajuszt növesztettek.

Minthogy a rendszer ennyire hangsúlyozza az arcszőrzet fontosságát, az ellenzékiek már csak tiltakozásképpen is borotválkoznak. A tömeggyűlésekről szóló tévéhíradók és újságcikkek képeit rendszeresen retusálják, hogy ne legyen rajtuk túlságosan sok borotvált férfi. A fiatalok egyéniségük további hangsúlyozására egyaránt hosszú vagy tüskés hajat növesztenek és nyugati feliratos trikókat viselnek. A nyugati látogatók nagy meglepetéssel szokták megfigyelni, hogy milyen sok fiatal iráni hordja az amerikai baseball-csapatok szurkolói trikóit és sapkáját.”

(Amir Taheri: The Persian Night. Iran under the Khomeinist Revolution, Encounter Books, NY-London, 2009, 94-95.)