Wang Wei alkonyi töprengései

Hát legyen. Az iménti két bejegyzés után a határok nélküli világról, ahol a katalánok szabadságot követelnek Erdélynek, az európai értelemben vett radikális magyar pártok elhagyott palmai bérházakban szövögetik szálaikat, a diaszpóraukránok által még szabadon hagyott templomok kapuzatára kínaiak vésik titokzatos jeleiket, s mindez együttesen a prágai óvárosi temetőben gyökerező homályos zsidó összeesküvésre vezethető vissza, én is közzéteszem a magam abszolút időszerűtlen, maximálisan személyes és bárki másra nézve érvénytelen kinyilatkoztatását a világ állapotáról.

Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, bár abszolút nem ide tartozik, hogy nincs ínyemre Franciaország. Spanyolországban, Itáliában vagy Portugáliában úgy érzem magam, akár otthon. De Franciaországban nem és nem, és ez engem is meglep, hiszen katalán létemre a franciának kéne a legközelebb állnia hozzám. De hát ez a helyzet, Franciaország nem jön be nekem, mit csináljak. Ez van. Már Michel de Montaigne is azt írja Itáliai napló-jában Rómába érkezve (ama különös harmadik személy nevében, akinek szívesen kölcsönzi saját szavait): „M. de Montaigne se faschoit d’y trouver si grand nombre de François qu’il ne trouvoit en la rue quasi personne qui ne saluast en sa langue” (Montaigne urat rendkívül nyomasztotta, hogy oly nagy számú franciára lelt itt, hogy szinte mindenki, aki az utcán szembejött, anyanyelvén köszöntötte őt).

Néhány hónapja Rómában járva jómagam is ugyanezt a nyomasztást éreztem. Mindenki spanyolul beszélt körülöttem. No ez a másik, amit el akarok mondani, noha ez sem tartozik ide. Képzeljék el, ahogy ama megszentelt római helyek fölött borongva, a legnagyobb emelkedettség és áhítatos elmélkedés közepette hirtelen valami durva és parlagi spanyol frázis üti meg a fülemet, többnyire valami nagy hangon előadott vaskos vicc vagy sületlen szellemesség, ami egy csapásra véget vet bármiféle elragadtatásnak. Ilyenkor a Sacco di Roma jut eszembe, 1527 májusának az a gyászos napja, amikor V. Károly zsoldosai mérhetetlen mennyiségű műalkotást elpusztítva, nőt megerőszakolva és lakóházat kifosztva gyakorlatilag egyetlen nap alatt sírba tették az egész dicsőséges római reneszánszt. Ilyenkor egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, ahogy Rómát betölti a spanyol zsoldosok tombolása és üvöltése (noha nagy megkönnyebbüléssel tudtam meg nemrég, hogy a seregnek csak a kisebbik része volt spanyol). A Gianicolón sétálva már messziről látom a domb tetején, az Academia Española homlokzatán lobogó vörös-sárga zászlót, és megint elfog ez a rossz érzés. Talán mert jól ismerem azt a fensőbbséges érzést, amely külföldön járva azonnal eltölt minket spanyolokat, mihelyst a legcsekélyebb okot találjuk rá, sőt anélkül. És ezek a vaskos poénok, amelyekről már két mérföldről megismerszik a spanyol…

És arra gondolok – és tulajdonképpen kezdettől fogva erre akartam kilyukadni –: nem lehet, hogy ez a szinte kényszeres igyekezet, hogy felleljük a külvilág nyomait a saját házunk táján, s másfelől az a kínos érzés, amely olyankor fog el, ha saját nyomainkra lelünk a külvilágban, egyaránt valami saját magunkkal való mélységes elégedetlenségből fakad, még ha a tudásvágy, az egészséges kíváncsiság vagy bármi más leple alá rejtjük is ezt az érzést?

Sötétedésig gondolkodom még ezen, hátha megtalálom a választ. Közben meg is nézem, mit mond erről Zhuang Zi.

Róma panorámája az Academia Española erkélyéről, a Gianicolóról.
Igyekeztem, hogy a látványt uraló spanyol zászló ne látsszék a képen.

--------------------------
Pei Di megjegyzése:

Nem tudom, olvasóink hogy vannak ezzel – örülnénk, ha megírnák –, de nagyon sokszor bennem is hasonló érzések kelnek külföldön magyarokat észlelve. Nem látom még, bennem van-e a hiba, a tömegturizmus színvonalában, vagy pusztán abban, amit Julia írt a blog spanyol változatán, ugyanilyen érzésről panaszkodva az argentin csoportok láttán: „Nyilvánvaló, hogy az otthonról jól ismert hibák gigantikusra nőnek a szemünkben, miközben a másfajta népek hibáit szívesen söpörjük a tolerancia, a szimpátia vagy a festőiség leple alá.”

Tény, hogy éppen Mallorcáról hazafelé tartva, s a barcelonai repülőtéren átszállásra várva telepedett a mellettem lévő asztalhoz négy nagyhangú magyar menedzser, s a munkával és befogadással töltött két hét után először csapott meg a a magyar ugar szele. A melankolikus nyugtázás után visszasüppedtem Kapuściński Lapidárium-ába, ahol azt olvastam:

Reggel 8.30-kor indul a gépem Brüsszelbe. Meleg, napos idő van, az égen egyetlen felhőt sem látni. A varsói Okęcie repülőtér. Négy hazánkfia repül a nagyvilágba. Fiatalok, de már testesek, pocakosak, öltözékük hanyag (rendetlen orkándzseki, gyűrött, kockás flaneling, elképesztően koszos sportcipő, kopott farmernadrág – az embernek az az érzése, hogy az átlaglengyelnek 1989-ben egyetlen öltözéke van). Ahogy belépnek a váróba, már mennek is a bárba – mindegyikük iszik egy-egy deci vodkát. Isznak, ülnek, néha motyognak egy-két szót, de leginkább hallgatnak. Nincs mit mondaniuk egymásnak, lehet, hogy egyáltalán nincs mondanivalójuk – senki számára sem. A vodka teremtette közösség hamar szétesik. Mind a négyen némán, mozdulatlanul, dermedten ülnek. Mit csináljanak, mit lehet itt csinálni? Végre egyikük (arcán halványan, de azért tükröződik némi intelligencia), kacsint a többieknek. A kacsintást azonnal megértik. Az üres, tompa feszültség, amely a következő vodkára várva eltöltötte őket, múlik, eltűnik és – végre! – felcsillan valamiféle szikra, fényecske, villogás a szemükben, emberi melegség kezdi elönteni arcukat. Na! Naaa!! Fölugrálnak az alacsony, öblös fotelokból, futnak, hasuk csak úgy reng, kiáltoznak, rikoltoznak: a kurva… – láthatóan jobban érzik magukat, örülnek, örülnek, hogy hamarosan érezni fogják a torkukon lecsorgó tüzes megkönnyebbülést.

És arra gondoltam: milyen különös, hogy Kapuściński, aki mindig pontosan, és mindig szeretettel ír megfigyeléseiről, ezúttal honfitársai láttán csak pontos volt.