Az elmúlt néhány napot, írja Wang Wei, a torinói egyetemen töltöttem, a Spanyolország és Portugália közötti nyelvi és irodalmi kapcsolatoknak szentelt konferencián. A konferenciát az ottani Scuola di Dottorato in Lingue e Letterature Moderne szervezte és prof. Giancarlo Depretis vezette, az előadásokat pedig – amelyek címe itt olvasható – Jorge Urrutia, Francisco José Martín, Francisco Escobar, Orietta Abbati, Piero Ceccucci, Mª Caterina Ruta, Gianna Carla Marras, Veronica Orazi, Fernando J. B. Martinho, Elisabetta Paltrinieri és jómagam tartottuk.
De bármi volt is az előadások témája – bár elsősorban olyankor, amikor az iberismo kifejezés került szóba – az érvelés, majd az azt követő vita újra meg újra a két nép eltérő sajátosságai felé kanyarodott, szépen bizonyítva, milyen nehéz kivonni magunkat a történelem során felgyülemlett, meggyökerezett és mindkét oldalról különféle érdekek szolgálatába állított toposzok hatása alól. És hát azt is látnunk kell, hogy a toposzok mélyén olykor némi valóságmag is van.
Néhány hete Palmán, a XIII Festival Mundial de Danses Folklòriques nézőjeként szinte tapinthatóan élhettem át két nép mentalitása közötti különbséget. A Plaza Mayor színpadán először a ruandai Nganzo Ngali csoport lépett fel: kirobbanó vidámság, szédítő ritmusok, lüktető dobok, pörgések és szökellések, nevetés, gazdag és áradó joie de vivre. A táncosok ritmusa és nevetése a közönségre is átragadt. Közvetlenül ezután, minden átmenet nélkül következett a portugáliai Ribatejo Rancho Folclórico da Casa do Povo Aveiras de Cima együttese. A melankólia úgy ömlött el rajtunk, mint valami véget nem érő ónos eső, s az afrikai dobok robaja után a köcsögdobbal és a táncosok lassú topogásával alápontozott melankolikus harmonikaszó úgy hatott, mint egy váratlan napfogyatkozás. Az éles kontraszt keltette benyomás nyilvánvalóan egyoldalú volt, arról nem beszélve, hogy az együttes elnyerte az előkelő harmadik díjat. Ugyanakkor minden helyi katalán és spanyol néző számára cáfolhatatlanul támasztotta alá a még ünnepelve is melankolikus, bánatos és pesszimista portugál toposzát.
Nézzék meg a fotókat, mert többet mondanak ezer szónál. Jól mutatják azt is, milyen nagy különbségek lehetnek emberek között, túl bőrszínűkön vagy származási helyükön. Még a zene sem hiányzik: kihallani a gesztusokból, az arcokból, a szemekből.
Pei Di kommentárja:
Palya Bea és a Folkestra: Portugál (a Mamikám lemezről, 2001). A refrént mintha csak Wang Wei írta volna.
De bármi volt is az előadások témája – bár elsősorban olyankor, amikor az iberismo kifejezés került szóba – az érvelés, majd az azt követő vita újra meg újra a két nép eltérő sajátosságai felé kanyarodott, szépen bizonyítva, milyen nehéz kivonni magunkat a történelem során felgyülemlett, meggyökerezett és mindkét oldalról különféle érdekek szolgálatába állított toposzok hatása alól. És hát azt is látnunk kell, hogy a toposzok mélyén olykor némi valóságmag is van.
Néhány hete Palmán, a XIII Festival Mundial de Danses Folklòriques nézőjeként szinte tapinthatóan élhettem át két nép mentalitása közötti különbséget. A Plaza Mayor színpadán először a ruandai Nganzo Ngali csoport lépett fel: kirobbanó vidámság, szédítő ritmusok, lüktető dobok, pörgések és szökellések, nevetés, gazdag és áradó joie de vivre. A táncosok ritmusa és nevetése a közönségre is átragadt. Közvetlenül ezután, minden átmenet nélkül következett a portugáliai Ribatejo Rancho Folclórico da Casa do Povo Aveiras de Cima együttese. A melankólia úgy ömlött el rajtunk, mint valami véget nem érő ónos eső, s az afrikai dobok robaja után a köcsögdobbal és a táncosok lassú topogásával alápontozott melankolikus harmonikaszó úgy hatott, mint egy váratlan napfogyatkozás. Az éles kontraszt keltette benyomás nyilvánvalóan egyoldalú volt, arról nem beszélve, hogy az együttes elnyerte az előkelő harmadik díjat. Ugyanakkor minden helyi katalán és spanyol néző számára cáfolhatatlanul támasztotta alá a még ünnepelve is melankolikus, bánatos és pesszimista portugál toposzát.
Nézzék meg a fotókat, mert többet mondanak ezer szónál. Jól mutatják azt is, milyen nagy különbségek lehetnek emberek között, túl bőrszínűkön vagy származási helyükön. Még a zene sem hiányzik: kihallani a gesztusokból, az arcokból, a szemekből.
Nganzo Ngali, Ruanda.
Ribatejo, Portugália
Pei Di kommentárja:
Palya Bea és a Folkestra: Portugál (a Mamikám lemezről, 2001). A refrént mintha csak Wang Wei írta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.