És a földön békesség

A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárban holnap nyílik a Biblia évének tiszteletére rendezett kiállítás a műemlék könyvtár páratlanul értékes régi bibliáiból, amelyeket bibliofil érsekek hosszú sora gyűjtött össze az évszázadok során, s amelyek közül két gyönyörűen illusztrált középkori példányt, az 1400-as évek eleji csehországi zsoltároskönyvet és Szent Pál leveleinek 1250 körüli párizsi kéziratát DVD-n közzé is tettük már a Studiolumban.

A kiállítás anyagának válogatásában mi is részt vettünk, s ennek során bukkantunk egy különös Bibliára, amely még a könyvtár katalógusában sem szerepelt.


A négy evangélium egyházi szláv nyelvű, fólió formátumú kiadását gazdagon díszített fém kötés védi, amelynek előlapjába egykor Krisztus és a négy evangelista, hátlapjába pedig a Szentháromság zománcozott képeit illesztették. A hátlap négy kiálló lábacskája arra utal, hogy az evangeliárium állandó helye az oltár könyvtartóján volt, hogy ortodox liturgikus szokás szerint a világ végéig egyházával maradó Krisztust jelképezze.




A könyv bevezetője részletesen felsorolja mindazok nevét, akik e példány előállításához – nyomtatásához, kötéséhez vagy díszítéséhez – anyagilag hozzájárultak, ami szintén jelzi, hogy nem egyszerű kiadványról, hanem nagy költséggel egyedileg előállított, kitüntetett helyre szánt liturgikus könyvről van szó. A bevezető végén a megjelenés dátuma is olvasható az ortodox egyház időszámítása szerint, amelynek értelmében a könyvet Moszkvában, a Szent Szinódus nyomdájában, a világ teremtésétől számított 7400. és az Ige megtestesülésének 1892. évében, augusztus hó 6. napján adták ki. A helyet és időpontot valaki magyarul is beírta ceruzával a nyomtatott szöveg alá.


Az evangeliáriumban két további kézzel írott bejegyzés is szerepel, egyik az elülső, másik a hátsó előzéklapján, s épp ezek teszik páratlanul egyedivé a könyvet, elbűvölő történelmi és földrajzi kontextust rekonstruálva köréje.

Emlék az orosz harcztérről.
Malec (Pružany járás, Grodnó kormányzóság, Lithvánia)
1916 november 22.
Fischer Ferencz
honvéd huszár hadnagy

Az ember az első pillanatban megdöbben az egykori szentségtörés láttán, s szinte látni véli a megszállt litván területen ortodox templomokat fosztogató magyar honvédeket, akik jó lelkiismerettel hozták haza az elrabolt kegytárgyakat „háborús emléknek”. Ám ha egy kicsit utánanéz az eseményeknek, akkor látja, hogy egészen másként áll a dolog.


A grodnói (Grodno, Grodna, Горадня, Гродна, Hrodna, Gardinas, הורדנה, Gorodna, Гродно) kormányzóságot a történelmi lengyel-litván királyság felosztása után, 1796-ban alakították ki az Oroszországhoz került területekből, s határai még a cári időkben is sokat változtak. A város, amely eredetileg a litván nagyfejedelemség, majd a lengyel királyság része volt, Oroszországtól az első világháború után visszakerült Lengyelországhoz, majd 1939-ben a Szovjetunió része lett, amit az 1941-44 közötti német megszállás függesztett fel egy időre. 1990-től a független Belorusszia része, ahová az egykori kormányzóság nagyobbik része is tartozik, míg kisebbik része ma Lengyelország és és Litvánia között oszlik meg. Grodnó öregebb polgárai ilyenformán elmondhatják azt, amit a nem is olyan távoli Ungváréi: hogy életük során öt országban is laktak anélkül, hogy kimozdultak volna a városból. Már aki túlélte ezt a földmozgást.

A grodnói kormányzóság Marksz (nem az a Marx!) atlaszából (Большой всемирный настольный атласъ Маркса, második átdolgozott kiadás, 1910, 9. tábla részlete)

Malecz (Малеч, Malech, Maliecz, Maletsch, Malch, Maltz, Maltesch, Малечь) mezőváros – ma falu – az egykori grodnói kormányzóság közepe táján fekszik, tavak és mocsarak közt, félúton Bialystok, a Hegedűs a háztetőn színhelye és Pinsk, Ryszard Kapuściński szülővárosa között, amelyről oly lenyűgözően ír A birodalom című kötetének első elbeszélésében. A települést Marksz nagy atlaszának fenti szelvényén a ГУБЕРНIЯ „H” betűjétől délkeletre találjuk. A grodnói kormányzóság statisztikai összefoglalójából megtudjuk, hogy a várost lengyel, fehérorosz, orosz és zsidó népesség lakta, amit némi örmény, német, és tatár kisebbség is színesített, amelyek mindegyike más-más vallást követett – ahogy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő egész Csertában. A 10-15%-nyi zsidóság egy része már a század elejétől kezdve folyamatosan vándorolt ki Amerikába, s az ő leszármazottaik hozták létre azt a hat városkára kiterjedő családtörténeti adatbázist, amely a legtöbb információt tartalmazza a háború előtti Maleczről. Az otthon maradottakkal a német megszállók végeztek. A kevés túlélő egyike, az Auschwitzban huszonhét hónapot töltött Shmuel Mordechai Rubinstein 1978-ban írott önéletrajzában részletes leírást ad a háború előtti város életéről.


Malecz ortodox templomának első írásos említése 1563-ból maradt ránk. Az 1700-as évek végétől fennmaradt templomösszeírások már nevét is említik: Семеновская, azaz Szent Simeonnak volt szentelve. A mezőváros 1645-től használt pecsétje ugyanakkor Szent Pétert ábrázolta. A belorusz építészeti emlékek képes katalógusa a jelenlegi templom építését 1873-ra vagy 1928-ra teszi. Valószínűleg mindkét évszám helyes: az első az építésé, a második az újjáépítésé, hogy miért, azt mindjárt meglátjuk. Az 1873-as évszámhoz illene is a húsz évvel később készíttetett díszes evangeliárium: helytörténészek dolga volna kideríteni, vajon az előszóban említett személyek kimutathatóak-e ebben a korban Maleczben.


Az első világháború 1915-ben érte el a városkát. A német és osztrák-magyar hadsereg májusi egyesült offenzívája nyárra eljutott Orosz-Lengyelország keleti határaihoz, s a front itt állandósult 1917-ig, Oroszország összeomlásáig. A Brest és Pinsk között állomásozó kozákok harc nélkül vonultak vissza, de előtte felgyújtottak minden olyan települést, amelynek nem volt elég pénze ahhoz, hogy megvesztegesse őket. Shmuel Mordechai Rubinstein így emlékszik vissza erre maleczi önéletírásában:

The Russian Cossacks were the last to retreat from the Germans during the [First World] War. Our town had no public officials and it did not occur to the people to collect a sum of money and be on the alert to bribe the Cossacks, so the Cossacks simply burned the villages to the ground. (…) All the books were destroyed in the fire, so there was no way to prove anyone’s age. (…) All the gentiles fled to Russia, for fear of the Germans. Fields were abandoned. (…) Between 1917 and 1919 the non-Jews began returning home from Russia. (…) A few years later the town was rebuilt, and life began to improve.

(Utoljára az orosz kozákok vonultak vissza a németek elől. A mi városunknak nem voltak hivatalos elöljárói, és senkinek sem jutott eszébe, hogy még idejében pénzt gyűjtsünk és megvesztegessük a kozákokat, így hát a kozákok egyszerűen porig égették a falvakat. (…) Minden könyv elpusztult a tűzvészben, úgyhogy senkinek sem lehetett megállapítani a pontos életkorát. (…) Minden gój Oroszországba menekült a németektől való félelmében. A földek parlagon maradtak. (…) 1917 és 1919 között a nem-zsidók elkezdtek visszatérni Oroszországból. (…) Néhány évvel később a város újjáépült, s az élet is javulni kezdett.)

Visszavonuló kozákok fosztogatnak Galíciában. A Der Krieg 1914-15 in Wort und Bild 42. számából

Ekkor találhatta meg az osztrák-magyar sereggel a városba bevonuló Fischer Ferenc hadnagy az evangeliáriumot. Nem tudni, hogyan menekült meg ez az égő templomból, s hogy aki kimenekítette, miért nem vitte magával. Talán túl nehéz volt az Oroszországba menekülők számára, talán a visszatérés reményében hagyták valahol – ki tudja. Annyi bizonyos, hogy a hadnagy nem fosztogatás során jutott hozzá, hanem a templom pusztulása után vette gondjaiba.

Hogy miért tette ezt, s miért hozta haza „emlékbe” épp ezt az egyházi szláv nyelvű evangéliumos könyvet, arra a kötet harmadik bejegyzése vethet némi fényt.

Ex hoc libro discebam linguam paleo-slovenicam. Гаврило Мустяновичь theol. gr.r.cat.
(E könyvből tanultam ószláv nyelvet. Gavrilo Mustyanovich görögkatolikus teológus)

Gavrilo Mustyanovich görögkatolikus kispap bejegyzése a kézírásból ítélve jóval későbbi, mint Fischer Ferencé. Nem tudjuk, ki volt ő, és hogyan került hozzá a könyv. Neve tipikusan kárpátaljai ruszin név. Pavlo Csucsko már idézett Прізвища закарпатських українців. Історико-етимологічний словник (A kárpátontúli ukránok családnevei. Történeti-etimológiai szótár), Львів 2005 című gyűjtése szerint (403. old.) a „Mustos” jelentésű román Mustean névből származik. Az 1865-ben elhunyt Stefan Mustyanovich az 1851-ben megjelent Topographica descriptio Ruthenorum in comitatibus Marmaros et Beregh habitantium (A Máramaros és Bereg megyében élő ruszinok topográfiai leírása) című könyv szerzője volt. N. L. Mustyanovich ruszin költő a ruszinok nyelvének önállóságát védelmezte az ukránnal és orosszal szemben. A Rusyn nation egy érdekes cikke pedig a századforduló idejéből közöl történetet egy keresztnév nélküli Mustyanovich görögkatolikus „misszionáriusról”, akit Firczák Gyula püspök küldött három másik társával a Huszt fölötti hegyekben fekvő Iza faluba az ottani ortodox befolyás ellensúlyozására, ám ehelyett ő is csakhamar ortodox tanokat kezdett hiretni.

Nincs kizárva, hogy maga Fischer Ferenc is erről a vidékről származott és görögkatolikus vallású volt, s épp azért hozta haza a gazdátlanná vált egyházi szláv evangéliumos könyvet, hogy hátha felekezete még hasznát veszi. A keleti frontra jelentős mértékben Északkelet-Magyarországról sorozták be a katonákat – a Felső-Tisza-menti (ma az ukrán határon fekvő) Mándokról származó nagyapám is köztük volt –, ahol máig magas a görögkatolikus hívők aránya. Nagyapám ezrede a háború után „emlékkönyvet” adott ki, amelyben minden egyes katona neve, hovatartozása és vallása szerepelt. Nem lehetetlen, hogy Fischer Ferenc ezrede is adott ki hasonlót, s ebből megtudhatnánk, helytálló-e ez a feltételezés.

S végül azt sem tudjuk, miként került a könyv Kalocsára. A katalógusban nincs nyoma, s szokatlan méretei, nyelve és külseje ellenére a könyvtárosok is csak most figyeltek fel rá. Sem a hadnagy, sem a kispap neve nem ismerős számukra. Mintha a könyv egyszerre csak ott termett volna, túlélőjeként egy valaha volt, s a huszadik század tragédiái által elmosott sokszínű kelet-európai világnak.

Kovács István írja 2007 januárjában Ryszard Kapuściński nekrológjában:

A zsarnoksággal kapcsolatos személyes élményét a pokol bugyrából hozza magával Kapuscinski. Hét és fél éves, amikor hazája 1939 szeptemberében áldozatul esik a Lengyelországgal szövetséges Anglia és Franciaország közönyétől kísért hitleri és sztálini osztozkodásnak. Pinszk, a szülőváros, amelynek főterén pravoszláv cerkóv, katolikus templom, zsinagóga évszázadok óta békésen megfér egymás mellett, a Szovjetunióhoz kerül. Rövidesen megkezdődött a lengyel lakosság Szibériába hurcolása. Kapuscinski apjának menekülnie kell, s követi őt a maradék család is, hogy majd Varsó közelében találjon ideiglenes otthonra. 1941 nyarán átmenetileg a hitleristák lesznek Pinszk urai, ami a városka zsidó lakosságának kiirtását jelenti. Az írónak az a régóta dédelgetett terve, hogy gyermekkorának világát megírja, vagyis Kelet-Európa romos falára az emlékezés különféle színű, formájú etnikum-, kultúra-, nyelv- és ima-mozaiklapocskáival kirakja Pinszket és vidékét, most már örök álom marad.

Ennek a soha el nem készült mozaiknak egy szeme ez a könyv.