Dahlem

Ha az ember három-négy óra alatt Mallorcáról Csömörre ér, igazából fel sem fogja, milyen messze járt. Ezért – amikor nincs közvetlen járat – nem rossz az az egy nap berlini zsilipelés, hogy az embernek legyen ideje ráérezni az utazás ízére.

Régen tervezem, hogy ezt a zsilipelős napot Dahlemben töltöm. Sok éve voltam utoljára Dahlemben. Még miskolci antropológiai vargabetűm idején sulykolta Kunt Ernő, hogy a dahlemi etnográfiai múzeumba föltétlenül el kell menni, mert válogatott tárgyak vannak intelligens módon kiállítva. Így is volt. Akkoriban, jó tizenöt éve máshol még nem alkalmazták azt a pontszerű megvilágítást, amely a sötét teremben önálló teret rajzol minden egyes tárgy köré, elszigetelve őt a terem és a többi tárgy kontextusától, hogy ezektől független életre keljen és így kínálja fel magát befogadásra, mintegy vizuálisan is érzékelhetővé téve az „autonóm műtárgy” fogalmát. Emlékszem, amikor először voltam itt, a gandharai Buddha-kiállításnál nem tudtam tovább menni, ott töltöttem a délutánt.

Dahlemben az is megejtő, hogy a múzeum egész terét – sőt környezetét, a metrómegállótól kezdve – megszervező Gesamtkunstwerk. Most éppen kelet-ázsiai különkiállításai vannak. Ezért a kávézó – az egész épület nagy központi csarnoka, minden kiállítás innen nyílik és ide vezet vissza – japán ikebanákkal díszíti asztalait, és a kávézó terében felállított vitrinekben kis keleti fűszerkiállítás látható. A múzeumi könyvkereskedést pedig a kiállítások idejére ugyancsak a kelet-ázsiai könyvek uralják, amihez nemcsak saját meglévő anyagukat csoportosították át, de a világ sok más múzeumából is beszerezték a megfelelő könyveket és katalógusokat, sőt antikváriumokból is vásároltak idevágó anyagot, úgyhogy kínálatuk messze jobb, mint egy tanszéki szakkönyvtáré.

Hat órakor pedig, amikor a kiállítások bezárnak, előadások kezdődnek a látogatók számára, egészen nyolcig, mialatt a könyvesbolt és a kávézó is folyamatosan üzemel. Ma egy Berlinben néprajzot tanuló, kedves és tájékozott, apró termetű tibeti nomád nő tartott előadást, gyönyörű tibeti ruhában. Szép németséggel adott összefoglalót a tibeti különkiállításról, s amikor egyszer-egyszer nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, az is jó alkalom volt a megejtő kelet-ázsiai bocsánatkérő mosolyrepertoár megcsillogtatására. A végén tapsot kapott, s biztos, hogy az ott összegyűlt száz emberen – meg a barátaikon, meg e napló olvasóin – keresztül tett akkora szolgálatot a tibeti kultúra ügyének, mint maga a kiállítás.