Kiállításra úgy indul az ember, ahogy ismeretlen város felderítésére: az egyes épületek – itt: kiállított tárgyak – szépségén és jelentőségén túl azt próbálja rekonstruálni, milyen történet során jöttek létre, illetve mi az a történet, amit a városépítők/kurátorok el akarnak velük mondani – a kettő nem feltétlenül esik egybe.
A rekonstrukcióban sokat segítenek az írott források: a városnál a történetírások és városkalauzok, egy kiállításnál pedig a katalógus. A Szépművészeti Múzeum Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr.e. 1000-500 kiállítása ebből a szempontból olyan régi romvároshoz hasonlít, amelyről nem maradtak fenn írott források, minthogy a kiállítási katalógus még most, a megnyitás után lassan egy hónappal is a nyomdában vajúdik. Mint egykor a városban járt régi utazók feljegyzései, olyan hiánypótló vezérfonalat kínál ezért Zsuppán Andrásnak a Válasz Online-ban megjelent oknyomozó tudósítása. De ettől eltekintve a tárgyak által sugallt összefüggésekre kell hagyatkoznunk a rekonstrukcióban.
Induljunk ki a kiállítás címéből. Az időszak: Kr.e. 1000 és 500 között, az ókori Kelet jó négyezer éves történelmének csupán egynyolcada. De ez az egynyolcad nagyon jó választás. A két évszám nagyjából egy-egy fontos cezúrát jelent a terület történelmében, s a kettő között úgy felpörögtek az események, hogy egész birodalmak emelkedtek fel és süllyedtek alá, legalább három vagy négy: az újasszír, az újbabiloni, az újhettita királyságok, az egyiptomi újbirodalom 3. átmeneti kora, és végül a perzsa birodalom, amelynek felemelkedése jelenti az 500 körüli lezáró cezúrát. Ami pedig a kezdő, 1000 körüli cezúrát illeti, ahogy a sok „új” jelző is mutatja, az egy drasztikus és totális szakítás volt a múlttal. Ahogy Eric H. Cline, a washingtoni egyetem ókori keleti professzora fogalmazza nagy sikerű könyve címében: Kr.e. 1177 – amikor a civilizáció összeomlott.
Több egymást erősítő folyamat, de mindenekelőtt a titokzatos „tengeri népek” összehangolt támadása következtében a Kr.e. 1200-as évek elejétől egymás után omlanak össze a kor nagy és kifinomult kultúrái, a mükénéi, krétai, a hettita, az anatóliai királyságok, az óasszír és óbabiloni, az egész bronzkori civilizáció. Egyiptom nagy veszteségek során ellenáll, s épp 1177-ben készül az a medinet habui nagy dombormű, amelyen III. Ramszesz egy monumentális tengeri csatában elkezdi visszaszorítani a hódítókat.
Aztán a népvándorlás vihara elcsitul, s ahogy minden ilyen történelemfordító kataklizma, például Róma bukása vagy az első világháború után, a nagy birodalmak helyén kicsi államok sokasága sarjad ki a földből, s ezek interakciói, illetve a nagy birodalmak örököseinek restaurációs törekvései alakítják a további történelmet.
Mezopotámiában és környékén ez azt jelentette, hogy az egykori hettita területre arám törzsek áramlanak be délről, s létrehozzák az „újhettita” városállamokat, amelyekben ugyan hettita az egykori néven kívül nem sok van, de mivel az „arám” még nem bevett brend, ezért csak ezen a néven lehet hivatkozni rájuk. A tengeri népek által elpusztított mediterrán partvidéken új törzsek – filiszteusok, zsidók, föníciaiak – telepszenek le és fordítják radikálisan új irányba a történelem kormánykerekét. Ashur illetve Babilon központtal pedig elkezd feléledni – a korábbinál egyelőre jóval kisebb területen – az óasszír és óbabiloni hatalom maradéka. Asszíria talál magára először: III. Tiglat-pileszer király – az első olyan asszír uralkodó, akit a Biblia is említ – és utódai a 8. században kezdenek terjeszkedni, to make Ashur great again, leigázva a szomszédos kis államokat, Izraelt és Urartut, meghódítva Egyiptomot, újra birodalommá emelve Asszíriát, és szükségszerűen konfliktusba kerülve a kissé késésben lévő Babilonnal, Mezopotámia déli gyújtópontjával, amelyet meg is szállnak. Ez utóbbi a 625-ben még asszír kormányzónak kinevezett Nabolpolasszar idején kezd szabadságharcba, egyre mélyebben portyázva asszír területre, akárcsak Ukrajna Kurszkba, míg végül az Északnyugat-Iránban ekkor formálódó méd királysággal szövetségben 612-ben elpusztítják Ninivét, az asszír fővárost.
Az újasszír és újbabiloni birodalom kiterjedését illusztráló térkép a kiállításon
Az időszak drámaiságát jól illusztrálja az a korábban már idézett, agyagtáblára rótt levél Kr.e. 611-ből a diyarbakıri múzeumból, amelyben Tušhan asszír helyőrség parancsnoka könyörög feletteseinek erősítésért, nem tudván, hogy Ninive ekkor már elesett:
„Lovakért, asszír és arám írnokokért, altisztekért, hivatalnokokért, kovácsokért, fegyverjavítókért, ácsokért, íj- és nyílkészítőkért, szabókért, foltozókért kihez forduljak? Egy sem maradt belőlük a városban. Kinek osztogassak parancsokat? Mit tegyek? Az én uram azt mondta: »Mindannyian egy csónakban evezünk.« És most én egyedül haljak meg? Mert ennek a vége itt a halál.”
Az utómunkálatokat már Nabupolasszar fia és örököse, II. Nabukodonozor végzi el, a Biblia által is említett 605-ös karkemisi csatában leszámolva a másik nagy riválissal, az elő-ázsiai birtokait féltő Egyiptommal, s leigázva, illetve fogságba hurcolva a prófétáik figyelmeztetése ellenére Egyiptom oldalára állt helyi népeket, köztük Júdeát. A vele kezdődő újbabiloni aranykornak fél évszázad múlva lesz vége, amikor az új kultusszal kacérkodó uralkodójukkal, Nabunaiddal/Nabonidusszal elégedetlen babiloni Marduk-papság 539-ben megnyitja a város kapuit Kürosz perzsa király előtt, s ezzel kezdetét veszi a perzsa birodalom két ragyogó évszázada.
A Marduk helyett Sin holdistennő kultuszát szorgalmazó, s ebbe – mint szétvert képmása is mutatja – belebukó Nabunaid sztéléje az urfai régészeti múzeum kiállításán
Mindebből a rendkívüli, szinte csak a 20. századi történelemmel összevethető dinamikából semmi sem látszik a kiállításon. Igaz, a falon ott van a korszak kronológiája, de azt kevesen olvassák, s még kevesebben rekonstruálják az események horderejét. Maga a kiállítás egy statikus Mezopotámia benyomásával kezdődik, egy fakknyi Babilon és egy másik fakknyi Asszíria felidézésével, ráadásul ebben a sorrendben, tehát még azt is elhomályosítva, hogy ez a két birodalom egymást követte, s hogy milyen bonyolult viszonyban álltak egymással.
Babilont egy emblematikus alkotás jelképezi: az Ishtar-kapu, amelyet éppen II. Nabukodonozor építtetett 605-ös győzelme után. Ez is nagy különbség volt az asszír és a babiloni éthosz között, hogy az asszír királyok győzedelmes hadvezérekként szerették beállítani magukat – minden tavasszal portyázni indultak seregükkel, s a győzelmekről ősszel sztéléket állítottak, míg a kudarcokról hallgattak –, a babiloniak pedig nagy építőknek és népük pásztorainak, akik még világméretű győzelmeiket sem sztélékkel, hanem középületekkel ünnepelték. Az Ishtar-kapu Babilon északi – Ashur felé reprezentáló! – kapujának monumentális kibővítése volt, amelynek a legnagyobb babiloni ünnep, a tavaszi napéjegyenlőségkor beköszöntő tizenegy napos újévi ünnepség idején volt ceremoniális szerepe. Az ünnepségek során a király, a vazallus államok istenszobrai, és nyomukban az egész nép kikísérték Babilon főistenét, Mardukot a kapun kívül fekvő ünnepi lakba, majd az ünnepség végén ugyanezen az ünnepi felvonulási útvonalon tértek vissza a városba. Ezért díszítik a kaput Babilon főisteneinek jelképei: Ishtar szerelem- és háborúistennő oroszlánja, Adad eső- és viharisten bikája, és Marduk sárkánykígyója, a mušhuššu.
Az ókori emlékeknek gyakran nemcsak keletkezés- hanem felfedezés- és recepciótörténete is tanulságos, tele nagyon emberi epizódokkal. Az Ishtar-kapu felfedezése ott kezdődött, hogy vagyonos és nagyvonalú berlini művészetbarátok Franciaország és Nagy-Britannia sikeres asszíriai ásatásai láttán (ezekről még alább lesz szó) 1898-ban megalakították a Deutsche Orient-Gesellschaftot hasonló leleteket produkáló ásatások finanszírozására. A megfelelő helyszín megtalálására és az ásatásokra Robert Koldewey építészt kérték fel, aki korábban már röviden dolgozott a Berlin-Bagdad vasútvonal mezopotámiai nyomvonalának előkészítő régészeti feltárásán, s most egy görlitzi szakiskola oktatójaként senyvedett. Koldewey tudta, hogy ez számára a nagy lehetőség, hogy ne kelljen visszamennie ugrálni a balettbe, úgyhogy mindent elkövetett a kívánt eredményért. A mesés Babilonról ókori források sokasága beszélt, de nem véletlen, hogy a franciák és angolok a Tigris felső folyásánál, Asszíriában ástak: Babilont ugyanis vastag folyami hordalék fedte. Koldewey sziszifuszi munkával ezt távolította el először, de a város falaihoz leérve sem az asszírokéhoz hasonló domborműveket talált, hanem színes csempék ezreit. Ezeket mutatta be a DOG mecénásainak, akik bólintottak a dologra. 
Az első világháborúig kétszáz ládányi ilyen csempét gyűjtött össze, de a századfordulón felállt oszmán műemléki hatóság ellenkezése miatt ezeket nem tudta Berlinbe eljuttatni. A keleti német front összeomlása Bagdadban érte a leletanyagot, ahol az angol megszállók hadizsákmányként foglalták le őket, s a háború után a kalandos életű Gertrud Bell utazóra és régészre bízták, hogy szervezze meg belőlük az iraki múzeumot. Bellben azonban volt annyi becsület, hogy meghívta Bagdadba Walter Andrae-t, az 1921-ben elhunyt Koldewey asszisztensét, akivel még utazásai során, a babiloni ásatásokat meglátogatva ismerkedett meg, s átadta neki az Ishtar-kapu csempéit, mint amelyek a német kutatókat illetik. Walter ezekből rakta össze az Ishtar-kaput, az általa megálmodott és 1930-ban megnyitott Pergamon múzeum ünnepi felvonulási útvonalát.
Az Ishtar-kapu Berlinben, a tavaly 17 évre bezárt Pergamon-múzeumban
A tavaly bezárt berlini gyűjteményből sok mindent kölcsön lehetett most kérni, többek között ez is motiválta a budapesti Mezopotámia-kiállítást. De az Ishtar-kaput természetesen nem lehetett elhozni Budapestre. Csupán egy berlini makett és két dombormű – egy oroszlán és egy sárkány – jelképezi itt. Babilon azonban még ezzel is jobban járt, mint Asszíria a következő fakkban, amelyet csupán két dombormű-töredék képvisel. Az egyik III. Tiglat-Pileszár egy nyilazó portréja a kalhui (nimrudi) királyi palotából, közvetlenül pedig a Pergamon múzeumból. Hogy ez a dombormű hogy került a Pergamonba annak ellenére, hogy a németek nem ástak Kalhuban, arról alább még lesz szó.
A másik pedig egy szárnyas bikán álló isten, Ashur, az asszír főváros és nép istene, ugyancsak a kalhui palotából.
És ezzel az idő és a tér után eljutottunk a kiállítás címének harmadik meghatározójához: az istenekhez. Tulajdonképpen minden róluk szól itt, ahogy annak idején az ókori Mezopotámia életében is. De közvetlenül csak két vagy három dombormű képviseli őket, nevük és funkcióik feltüntetésével, ami megint egy olyanfajta statikus pantheon benyomását kelti, mint amilyen Mezopotámia-képet a két iménti fakk nyújtott nekünk. Pedig éppen ebben a korban egy olyan dinamikus és nagyon izgalmas isten-helyettesítősdi játszódik le Asszíriában és Babilonban, aminek messzemenő politikai és teológiai következményei lesznek, s amiről a kiállításon egy szó sem esik.
Egy nagyon izgalmas előjátékra csak utalhatunk itt, arra, hogy ezekben a nagyon mácsó királyságokban eredetileg, még az óbirodalmak kezdetén, anyaistennőket tiszteltek, akik Ishtarként később is megmaradtak a férfi-pantheonban. Ashur legkorábbi, Kr.e. 3. évezred közepi templomát is neki szentelték.
Inanna/Ishtar istennő akkád pecséthengeren, a szerelem és a háború erejét jelképező oroszlánnal, Kr.e. 2350-2150. University of Chicago, Oriental Institute Museum
Inanna/Ishtar istennő Walter Andrae által 1914-ben feltárt legkorábbi ashuri szentélyének kultusztárgyai a Pergamon Múzeum tavaly bezárt kiállításán
De a minket érdeklő időszak isten-dinamikája Ashur istennel indul, akinek rendkívüli vonása, hogy pusztán Ashur város istene, semmilyen más speciális funkciója nincs, nem tagolódik bele isten-rokonságokba, nincsenek legendái. Egy 630 körüli asszír himnusz szerint „mindenek teremtője, akinek lényege még az istenek számára is felfoghatatlan”. Ezért aztán fokozatosan egyfajta legfőbb istenné vált, minden istenek feljebbvalójává, s ezt segítette, hogy az asszírok által meghódított tartományok isteneit is elhozták szentélyébe hosszabb-rövidebb időre, hogy az ő vazallusaiként, és az ő feliratait viselve térjenek vissza városaikba.
A Kr.e. 19. században aztán Šamši-Adad asszír király merész teológiai lépésre szánta el magát: kijelentette, hogy Ashur isten nem más, mint az ősi ellenlábas Dél-Mezopotámiában – a későbbi Babilonban – tisztelt Enlil, az istenek atyja, s ashuri főtemplomát is Ashur-Enlil tiszteletére szentelte át. Politikailag ez azt jelentette, hogy a déli városszövetség meggyengülésével bejelentette igényét arra, hogy hamarosan majd a déliek is Ashurban tiszteljék főistenüket és ezzel együtt uralkodójukat is.
Az ashuri mintát követte Hammurabi, aki a következő évszázadban against all odds talpra állította és hódítások révén kiterjesztette Babilont, s törvénykönyvének – amely Mózes törvénykönyvének is több tekintetben előképül szolgált – hatalma forrását megjelölő preambulumában elmondta, hogy Enlil, az istenek atyja Babilon addig jelentéktelen városvédő istenére, Mardukra ruházta át hatalmát. Ettől kezdve válik Marduk a Babilon által meghódított tartományok Ashurhoz hasonló főistenévé. És valószínűleg ekkor kerül bele az Enūma elišbe, a babiloni teremtésmítoszba is az a kiegészítés, hogy Marduk az istenek megbízásából alászáll legyőzni a tenger mélyén lakó nagy halat vagy hüllőt, Tiámatot, s testére alapítani az emberek világát.
Marduk legyőzi Tiamatot a British Museum egy újasszír (Kr.e. 900-750 k.) pecsétjén. Látszik, hogy Tiamat azonos azzal a mušhuššu-sárkánykígyóval, amely Marduk szent állata lett az Ishtar-kapun és másutt. Őt vették át a héber mítoszok is Leviathan néven, s került be azokból utalások szintjén a héber Bibliába, ahogy erről már írtam.
És ezzel, Ashur és Marduk univerzális főistenségével kezd kialakulni az a gondolat, hogy van egy ilyen mindenek fölött álló isten, akihez képest a többi kisisten csak kismiska. A perzsa Zoroaszter/Zartosht/Zarathustra vonja le a végső következtetést, aki a többi istent arkangyallá – فرشته بزرگ ferešte-ye bozorg – fokozza le Ahura Mazda egyisten alá, de a babiloni fogságban érik meg az a gondolat a zsidó papságban is, hogy az addigi henoteizmust – Jahve csak az egyik isten a sok közül, akit, minthogy féltékeny isten, nekünk muszáj előnyben részesítenünk, s épp azért féltékeny isten, mert van kire féltékenynek lennie – monoteizmussá alakítsák, miszerint Jahve az egyetlen isten, az összes többi vagy hamis bálvány, vagy démon, vagy alárendelt szellemi lény.
A legfőbb isten (Ashur, Ahura Mazda stb.) szárnyas napkoronggal, benne az isten félalakos képével vagy – a perzsa változatban – a bölcsességet jelképező tanítóval, az iménti Ashur-domborművön, III. Tiglat-pileszar asszír király kalhui dombormű-ciklusán, Kilamuwa samʿali újhettita/arám király berlini domborművén, Dareiosz perzsa király szúzai domborművén (most kiállítva a Szépművészetiben is) és Xerxész perzsa nagykirály perszepoliszi domborművén
A mezopotámiai isteneknek ez a dinamikája nem jelenik meg a kiállításon. Helyette mitológiai jelenetek sokaságát látjuk pecsétek felnagyított lenyomatain. A jelenetek mellett ugyan szerepelnek rövid feliratok, de ezek ebben a bőségben nem állnak össze egy befogadható egésszé, sokaságukba inkább belezavarodik és belefárad a látogató.
Pedig voltaképpen ezek a pecsétek jelentik a kiállítás lényegét. A bevezetőben utaltam rá, hogy egy kiállítás által elbeszélni kívánt történet nem mindig egyezik a kiállítás létrejöttének történetével. A mostani Mezopotámia-kiállítás alapvetően egy mezopotámiai pecséthenger-kutatásból nőtt ki, amelynek vállalt része volt egy kiállítás rendezése is. Ezt az eredetileg kamaratárlatnak szánt kiállítást turbózták fel Baán László főigazgató javaslatára reprezentatív Mezopotámia-kiállítássá. De ezzel érzésem szerint két pad között a földre estek. A pecsétlenyomatok bonyolult és ismeretlen világa elmélyült figyelmet kívánna. De ehhez nem szerepel mellettük elég kísérőszöveg, és hát a nagyobb, látványosabb tárgyak el is terelik róluk a figyelmet. Az utóbbiakból viszont alig van néhány – ha jól számolom, nagyjából egy tucat – ahhoz, hogy igazán reprezentatívnak lehessen minősíteni a kiállítást.
„Küzdelemjelenet: szárnyas hérosz és emberarcú szárnyas ibex, előttük szökellő szarvas”, Mardukhoz szóló akkád nyelvű imával. Újbabiloni kor (Kr.e. 600-500), Louvre
„Küzdelemjelenet: a kezében tojást tartó hérosz és a tojásait védelmező strucc”. Újbabiloni kor (Kr.e. 900-700), Bibliothèque nationale de France
„Küzdelemjelenet: hérosz és bika, előttük hérosz (géniusz), aki muflont ölel és gránátalmaágat tart”. Újasszír kor (Kr.e. 8-7. sz.), Bibliothèque nationale de France
A kiállítás címében vállalt negyedik kritérium a démonok. Ezek is nagyon jellemzőek erre a korra. Mezopotámia népe alapvetően mágikus világban élt, amelyben életük minden mozzanatát jó- vagy rosszindulatú szellemi erők befolyásolták, s ezeket formulák és rítusok tömegével igyekeztek bevonzani illetve távoltartani. A fennmaradt irodalmat is áthatják a mágikus hivatkozások és formulák, nincs műfaj, amelyből ezek hiányoznának.
A kiállítás a démonokat külön kalickába zárja a második terem közepén. A kalicka a lakóházat is jelképezi, amelyet meg kell védeni a démoni behatásoktól, kívül démon-csapdával, belül bajelhárító amulettekkel. A démon-csapdákat a ház alapjába vagy küszöbe alá rejtették. Ezek lehettek jóindulatú szellemek képmásai, akik megakadályozták a gonosz behatolását, mint a kiállításon szereplő szobrocskák, vagy bajelhárító szöveggel teleírt tálak, amelyekbe a gonosz a szöveg csigavonalán bekacskaringózott, de kijönni nem tudott belőle, mint a számos gyűjteményben megtalálható ún. lilit-tálak.
„Bajelhárító alapítási kisszobrok Dúr-Sarrukínból, II. Sarrukín palotájából”. Újasszír kor (Kr.e. 721-705), Bibliothèque nationale de France
„Bajelhárító agyagfigurák a járószint alá elhelyezett tégladobozban (illusztráció)”
Arám feliratos lilit-csapdák a Kr.e. 6. századi Babilonból a Pergamon-múzeumban (a budapesti kiállításon nem szerepelnek). Ezekről és a lilit/Lilith mibenlétéről már korábban írtam
Noha a mezopotámiai irodalom hemzseg a mágikus utalásoktól, a fennmaradt figurák között kevés olyat találunk, amely egyértelműen azonosítható lenne valamely említett démonnal. A kevés kivétel közé tartozik Lamaštu és Pazuzu párosa, s a kiállítás ki is használja ezt, az ő ábrázolásaikkal tölti meg a kalicka belsejét. Hogy őket ilyen gyakran ábrázolták, az összefüggött elhárításuk rítusával. Lamaštut, a női lázdémont, aki különösen az anyákkal, gyermekekkel és viselős nőkkel volt kegyetlen, meg kellett formázni agyagból, három napra a betegágy fölé függeszteni, majd kivinni a házból, karddal lefejezni, és a fal tövében eltemetni. Vagy egy másik rítus szerint kis csónakba tenni egy kutya és egy disznó vagy két kutya szobrocskájával együtt, és leengedni a folyón.
Lamaštu ábrázolásai a budapesti kiállításon
Az eltávolítást még látványosabbá tette Pazuzu bevonása, akit a démonok legerősebbikének tartottak, s szeget szeggel alapon idéztek meg Lamaštu elűzésére. Ezt jelenítik meg az úgynevezett Pazuzu-plakettek, amelyek egyik oldalán Pazuzut látjuk hátulnézetből, a másikon pedig elölnézet helyett az elűzés jeleneteit. Ilyenből száz körüli darabot őriznek a világ számos múzeumában, más-más jelenetsorokkal.
„Pokolplakett” (Plaque des Enfers néven a Louvre katalógusában) a budapesti kiállításon, hátoldalán az oroszlántestű Pazuzu hátulnézetével, a plakett tetején háromdimenziós fejével, előoldalán pedig Lamaštu elűzésének jeleneteivel: az első sorban tíz isten-jelképpel, a másodikban és a harmadik jobb szélén tíz állatfejű démonnal, a harmadik bal oldalán a betegággyal, mellette két halnak öltözött pappal (a babiloni mitológiában ugyanis a tengerből kikelő halformájú apkalluk tanították meg a civilizációra az első uralkodókat, s ezért számos rítust hal-öltözetben végeztek), a negyedikben pedig a szamáron térdeplő és csónakon távozó Lamaštu, két kezében egy-egy kígyóval, két csecsén egy kutyával és egy disznóval, mögötte az őt elűző Pazuzuval, s előtte a beteg által felajánlott tárgyakkal. Újasszír kor, Musée du Louvre
Párhuzamként egy másik „Lamaštu-plakett” a korabeli Szúzából (Elam) a brüsszeli Musée Art et Histoire-ban (nem szerepel a budapesti kiállításon)
A gonosz démonok kalickája körül a jó szellemeknek is szenteltek néhány falfelületet. Ezek itt az úgynevezett apkalluk, amelyek a mezopotámiai mitológiában a tengerből kikelve vagy az égből alászállva a civilizációra tanították meg az emberiséget. A budapesti kiállításon asszír királypaloták ajtószárköveinek faragványain látjuk őket, rituális funkciójukban, amint életfa mellett állva kezükben tobozzal hintik meg valamilyen áldást hozó folyadékkal a másik kezükben tartott vödörből az ajtón belépőket.
Madárfejű apkallu a kalhui (nimrudi) asszír királyi palotából, II. Assurnasirpal idejéből (Kr.e. 883-859). Drezda, Skulpturensammlung
Emberfejű apkallu a kalhui asszír királyi palotából, II. Assurnasirpal idejéből (Kr.e. 883-859). Koppenhága, Nationalmuseet
Emberfejű apkallu töredéke a kalhui asszír királyi palotából, II. Assurnasirpal idejéből (Kr.e. 883-859). Berlin, Pergamon Museum
Hogy a kalhui királyi palota töredékeit ilyen sok múzeumban őrzik, amelyek közül egy sem ásatott Kalhuban, az magyarázatra szorul.
Az asszír királyi paloták – Kalhu (Nimrud), Dur-Sarrukín, Ninive – ásatásait az 1840-es években egymással versengve kezdték meg amatőr régészek, a bagdadi francia illetve brit konzulátus alkalmazottai, Paul-Émil Botta és Austen Henry Layard.
Paul-Émil Botta monumentális ninivei és dur-sarrukíni leleteit ma a Louvre őrzi.
Kapuőrző lamassuk és egy háborús ciklus domborművei a dur-sarrukíni palotából a Louvre-ban
Layardot az irodalom a 19. század legszerencsésebb régészének nevezi, de leletei nem jártak ekkora szerencsével. II. Assurnasirpal és III. Tiglat-pileszer gyönyörű kalhui domborműveit kiásta ugyan, és hajóra rakva el is küldte a British Museumba, de a múzeum és a konzervatív brit műízlés nem volt még rájuk felkészülve. A kor eszménye a görög-római művészet volt, s az asszír domborműveket ehhez képest merevnek találták. Layard azonban kiváló író is volt, s mialatt a faragványok úton voltak London felé, ő megírt és ki is adott egy könyvet a kalhui asszír palotáról, amely nagy várakozással töltötte el a brit közvéleményt. Az érdeklődés láttán a British Museum úgy határozott, hogy a legjelentősebb faragványokat mégiscsak felveszik a kiállításra, azzal az utólagos megindoklással, hogy ezek az ábrázolások az átmenetet képviselik a jóval merevebb egyiptomi és a könnyed görög stílus között. A kisebb méretű faragványokat azonban áruba bocsátották. Így került belőlük több is olyan helyekre, ahol jobban megbecsülték őket, Berlinbe, Drezdába vagy Koppenhágába is, ahonnét most Budapestre kölcsönözték őket.
A kalhui asszír királyi palota mesés rekonstrukciója Layard könyvéből, illetve III. Tiglat-pileszer onnan elhozott domborművei (királyi oroszlánvadászat és egy hadjárat jelenetei) a British Museumban
A kiállítás utolsó előtti termét egyetlen motívumnak szentelték, a bábeli toronynak és művészeti utóéletének. Kicsit olyan, mintha a kurátorok úgy érezték volna, hogy idáig túlságosan bennfentes volt a kiállítás, túl keveset adtak a nagyközönségnek, s most egy népszerűbb témával próbálják kötni az anyagot az általános műveltséghez. Pedig hát erre lett volna mód az egész kiállításon, hogy mást ne mondjak, a bibliai kapcsolatok feltüntetésével, hiszen ez a kor az Ószövetség kora, s mind a mezopotámiai birodalmak, mind azok mítoszai és kultúrája meghatározó szerepet játszott a zsidóság és a Biblia formálódásában. De ilyen utalást a kiállításon nem találunk. Itt van viszont most kárpótlásul a bábeli torony, és hát jó helyen is van itt, mert a bibliai történetet Marduk babiloni tornya, az Etemenanki ihlette, amelyet a zsidók láttak is, hiszen az őket babiloni fogságba hurcoló II. Nabukodonozor építtette azt újjá, s a történet valószínűleg Babilon nevének népi etimológiáján alapul, minthogy a héber בָּלַל balal „összezavar”-t jelent.
A kiállítás-a-kiállításban az eredeti „bábeli torony” rekvizítumaival kezdődik: a torony makettjével a Pergamon-múzeumból, és II. Nabukodonozor nevét viselő téglákkal a babiloni ásatásokról. Majd a torony európai művészeti recepciójára tér át. Itt megfogható megint a kiállítás keletkezéstörténete: valamit a Szépművészeti Múzeum saját anyagából is illett betenni, s ha már egyszer a múzeumnak szinte nincs saját mezopotámiai anyaga, legalább a bábeli torony festészeti recepciójából állítottak ki néhány példát.
Az első csoport a torony németalföldi ábrázolásaiból áll, egy rajzból és két festményből. A kísérőszöveg megemlíti, hogy a 17. századi Németalföldön hirtelen felbukkan a téma. De nem teszik be a felbukkanás közismert forrását, Pieter Bruegel Bábel tornya-képének egy reprodukcióját, amelyről korábban megírtam már, hogy a római Colosseum ihlette, s annak építészeti formáival együtt átvette korabeli hübrisz-jelképként való értelmezését is. A kiállított rajz, Anton Joseph von Prenner 1735 előtti műve is a Bruegel-kép pontos másolata.
A festészeti recepció második csoportja a klasszikus modern magyar művészetből merít. Ezek a képek ha nem is a formavilágot, de a hübrisz elítélését megörökölték Bruegeltől, mint Kondor Béla Rakétakilövő állványa (1966).
Az utolsó terem megint egy „hozzuk közel a nagyközönséghez” téma: Pazuzu démon megjelenése a 20. század populáris művészetében, a thrillerektől a képregényekig. Sajnos ez a közvetlenül a kijárat előtt elhelyezett válogatás rávetíti árnyát a közvetlenül a bejárat előtt elhelyezett Pazuzu-szoborra is, amely egy kis asszír amulett felnagyított változata, úgyhogy annak integetését is Mickey Mouse kulcsában olvassuk. És felmerül a kérdés, vajon jó döntés volt-e pont ezzel a démonnal mint emblematikus kabalafigurával megnyitni a kiállítást, ennek kulcsába helyezni azt, ha egyszer az utolsó benyomásunk szórakoztató képregényfigurává értelmezi át. Mintha egy Erdélyről szóló kiállítást Drakula műgyanta szobrával nyitnánk meg. Vagy akár ezt a kiállítást Lara Croftéval.