A Vörös Templom

Ma délelőtt a mardini múzeumban, a Mardin műemlékei térkép előtt állva megpillantom a piros 54-es számmal jelölt és kis rajzzal is hangsúlyozott Kırmızı Kilisét, a Vörös Templomot. És ismét fellobban bennem az a szenvedély, amelyet a vadász érezhet a már évek óta cserkészett kapitális szarvas váratlan újra felbukkanásán.

A Kırmızı Kilisét, a Vörös Templomot, hivatalos nevén Surp Kevork, azaz Szent György örmény katolikus templomot már évek óta keresem Mardinban. A Google Maps megadja a helyét, és a hozzáférhető irodalom is nagyjából oda lokalizálja, de azon a helyen nincs semmiféle templom. A környékbeliek sem hallottak róla, a vállukat vonogatják. Tavaly ilyenkor egy egész délelőttöt töltöttünk Noémival a teljes negyed bejárásán, csupán annyi eredménnyel, hogy tipologizálni tudtuk az informátorokat: van, aki bevallja, hogy nem ismeri (főleg nők), van, aki nagyon határozottan rosszfelé irányít (főleg férfiak), és van, aki el is kísér a téves címre, többnyire a főutca másik oldalán álló Mor Hürmüzd szír katolikus templomhoz, amelyet már sokszor láttam (piros 18-as szám), és ott kérik a baksist (főleg fiatal fiúk).

Most megmakacsolom magam. Öt órakor elbocsátom a csoportot, hétig van időm. Felveszem a zergetollas kalapot, bajor mellényem zsebébe jól láthatóan becsúsztatom a stüszi vadász kártyát, csőre töltöm jó medveölőmet, és beülök oda, ahol mindenki mindent tud, a Kiraathanéba, a minden török városnegyedben megtalálható füstös öregfiú-kávézóba.

Affedersiniz, Kırmızı Kilise’nin nerede olduğunu biliyor musunuz? bocsásson meg, nem tudja véletlenül, hol van a Vörös Templom? kérdezem az első kávé után a pincértől. Az a homlokát ráncolja, majd bevallja, hogy ő új itt, nem tudja, de megkérdez valakit. A valaki a kávézó tulajdonosa, Servet, aki készségesen jön az asztalomhoz. „Magyar? Ma délelőtt sok magyar volt a városban.” Gratulálok jólértesültségéhez, és megmondom, hogy ez az én csoportom volt. A legközelebbit behozom hozzá. „Száz méter előre a főutcán, a Sultan Sofrası étterem alatt lebukik a bazárba, le a nagymecsetig, onnan egyenesen lefelé a zsidók kútjáig, ott már mindenki megmondja.” Merthogy a fenti térkép nem sík terepen, hanem hegyoldalon értendő, minden utca legalább harminc méterrel lejjebb van az előzőnél. „És bármi érdekli még, jöjjön nyugodtan. Mi itt mindenben tudunk segíteni.” A nagyapja fényképe alatt fotóztatja magát, közel száz éve nyitották meg a kávézót.

Alászállásomat a kanyargós sikátorokon háromfejű oroszlánok kísérik gyanakvó figyelemmel, zsákmányukat féltve. Már csak száz méterre lehetek a térképen jelölt céltól, amikor a Mardius történelmi vendégház menedzsere visszairányítana a főutcára, mert ő sem hallott még soha a Vörös Templomról. De tovább haladok.

A zsidók kútjától meredek lépcső vezet felfelé. A bal oldali tömb, ahol a Google Map a Vörös Templomot jelöli, valóban kimagaslik, pártázott tetejű erődfal övezi, odafent magas épületek emelkednek nagy ívekkel. De ott, ahol a Google Map jelöli, továbbra sincs bejárat.

Egy férfi jön le marmonkannával a lépcsőn. Megkérdezem őt is. Határozottan válaszol – de nem azzal a keleti férfi-határozottsággal, amely épp akkor találja ki –, hogy menjek fel a lépcsőn a Cevheriye-kútig, ott forduljak élesen vissza a másik lépcsőn, és ott lesz a bejárat.

A 14. századi Cevheriye-kút a Nagymecset-városnegyed fontos igazodási pontja. Vizét gyógyító hatásúnak tartják.

Innen meredek lépcső visz tovább az iménti háztömb nyugati oldalán. A fordulóban, a ház előtt tizennégyévesforma fiú áll. Rámnéz, és megkérdezi: „A templomot keresi?” „Igen”, mondom. Előremegy, és betaszít egy olyan vasajtót, amiről sose gondolná az ember, hogy nyitva van.

A vasajtó után néhány méteres sötét kapualj következik, majd egy fügefákkal sűrűn benőtt egykori templomudvar. A templom kapuja balkéz felé emelkedik több lépcső magasságában, de lánccal és lakattal van lezárva.

Jobbra az udvarból viszont nyitott kapu vezet egy másik udvarba, amely árkádíveivel mintha egykori kolostorudvar lett volna. Éppen csak belépek és fotózni kezdenék, amikor az udvar mélyéből harcias kurd öregasszony jön elő, és azt harsogja, hogy tilos fotózni. Az aduászt, a vöröshasú nyugtatót a következő hétre tartogatom, amikor többedmagammal akarok eljönni ide, most csak buzgón bólogatok és balról jobbra körbefotózom az udvart.

Magán a templomudvaron néhány faragott sírkő található, többségük másodlagos elhelyezésben. Legtöbbjük felirata arab. Yıldız Deveci Bozkuş a Mardin yöresinde Ermeni-Arap ilişkilerinin (Örmény-arab kapcsolatok Mardin régióban) c. tanulmányában azt írja, hogy a mardini örmények hétköznapi nyelvként és sírfeliratokon is a város többségi nyelvét, az arabot használták, s ezt éppen a Vörös Templom számos sírkövével illusztrálja (amelyek a cikk fotói szerint az udvar falában vannak, de én nem találtam meg őket).

A lépcsőként használt felirat-töredék arab szövege az 1904-es évszámmal kezdődik, ami keresztény időszámításra utal, hiszen a muszlimok akkor még csak 1322-t írtak

Faragványtöredékekből összeállított támfal-részlet. A fiú, aki beengedett, még mindig ott áll mellettem, és információt ad: „Keresztény sírkő. Tudja, ez keresztény templom. Itt keresztények voltak meg zsidók, giaourok”, használ egy olyan kifejezést teljes természetességgel, amiről azt hittem, utoljára Jumurdzsák élt vele

Örmény nyelvű sírkőtöredék a támfal tetején

Arab és örmény feliratos sírkövek a Vörös Templom kertjében, Bozkuş cikkéből

Der Hovsep Kendiryan atya arab és örmény feliratos sírköve 1822-ből a Vörös Templom kertjében, Bozkuş cikkéből

Bozkuş közli, hogy a templom 1791-es javítása során egy feliratra bukkantak, amely szerint a templomot 420-ban alapították. Nesrin Aykaç informatív cikke a Mardin Sözben (2022. december 1.) még hozzáteszi, hogy az 1915-ös örmény népirtás után – amely különösen sok áldozatot szedett Mardinban – a két örmény katolikus templomot, a Surp Kevorkot és a Surp Hovsepet laktanyának használták, illetve árvaháznak a népirtásban szülők nélkül maradt gyerekek számára. A két templomot 1949-ben visszaadták az örmény közösségnek, s az utóbbit 1949-ben, az előbbit 1950 és 1954 között helyreállították és megnyitották istentisztelet számára. Mára azonban a túlélő örmények nagy része elment Mardinból, s a templom permanensen zárva van. Udvarában és kolostorépületében, úgy tűnik, többen is laknak. Sorsa felől az önkormányzat még nem döntött.