A marrakesi Slat al-Azama vagy Lazama zsinagógát 1492-ben alapították, ami már sejteti, hogy alapítói az ebben az évben Spanyolországból kiűzött szefárd zsidók voltak. A zsinagóga ma a Mellah zsidó negyed Talmud Tóra utcájában áll, de eredetileg nem ott épült. Hogy lehet ez? Nem, nem a zsinagógát költöztették át oda, hanem a zsidó negyedet ide. 1557-ben az akkor trónra került Saadi dinasztia azzal kezdte a „reneszánsz” Marrakes kiépítését, hogy a bazár közepén felépítettek egy gyönyörű mecsetet, és körülötte egy átfogó urbanisztikai fejlesztést, a gazdag Mouassin-kereskedőnegyedet. Az addig ott élő zsidók számára pedig létrehozták a Mellah zsidó negyedet itt, a Lazama körül, közvetlenül a királyi palota szomszédságában: részben a hathatósabb védelem érdekében, másfelől pedig hogy a szultánnak mindig kéznél legyen a kimeríthetetlen pénztárca.
Az áttelepítettek főként berber zsidók voltak, Marokkó legrégibb zsidó lakói, akikről már korábban írtam. Hagyományos kultúrájukról, és különösen az Atlasz falvaiban működő iskoláikról – amelyekben gyakran a 19. századtól betelepülő askenázi haszid rabbik tanítottak, s amelyeket a 20. század elejétől a francia zsidók támogattak – ma a zsinagóga egykori jesivájában rendezett fotókiállítás tanúskodik.
A zsinagóga – ma, az 1950-es és 60-as évek alijája után Marrakes egyetlen működő zsinagógája – már nem emlékeztet ezekre az időkre. Az 1930-as majd 1990-es években izraeli és amerikai zsidó támogatással újították fel, az ott megszokott jellegtelen modern stílusban.
Ezt a zsidó mixet ezekben a hónapokban egy újabb, egzotikus árnyalat gazdagítja. A jesiva két termében fotókiállítás nyílt az izraeli Dorit Lombroso képeiből, amely egy különös indiai zsidó csoportot, a Bnei Menashét, Menasse fiait mutatja be.
Menasse fiai, írja a kiállítás ismertetője, Északkelet-Indiában élnek, a Mizoram és Manipur közötti mocsárvidéken. Az itt honos tibeti és burmai nyelvek különféle változatait beszélik, s a 19. század előtt animisták voltak és rettegett fejvadászok. Brit misszionáriusok térítették őket keresztény hitre, s a saját mitológiájuk és a Biblia közötti párhuzamokból arra a következtetésre jutottak, hogy ők valójában zsidók, és mitikus ősük, Manmási nem más, mint József pátriárka fia, Menasse.
Idáig az ismertető. Izraeli antropológusok * azonban hozzáteszik, hogy a párhuzamokra a legfőbb bizonyíték az, hogy 1951-ben az itteni, akkorra már keresztény mizo-kuki-chin törzsek egyik vezetője álmot látott arról, hogy népe Izraelből jött. Követőivel együtt szinkretikus presbiteriánus megújulási mozgalmat alapított, amely elismerte Jézust Messiásnak, ám átvette a zsidó törvények több előírását, és a kereszténység előtti helyi folklór számos elemét is beépítette kultuszába.
A zsidó gyökerekre való ráébredés, írja Shalva Weil, valószínűleg nem következett volna be a brit keresztény misszionáriusok nélkül, akik a 19. században ahol csak megjelentek, az asszírok által elhurcolt „tíz elveszett zsidó törzs” nyomait igyekeztek kimutatni a helyi lakosság körében. Leglátványosabb eredményük a mormon egyház, amely a Biblia saját gyártmányú második évada, A Mormon könyve szerint a Dél-Amerikába menekült tíz törzstől származik. Van valami nagy irónia abban, hogy a mizo-kuki-chin törzsek a holdkóros keresztény misszionáriusok útmutatása nyomán találtak rá saját zsidó identitásukra.
A mozgalom azonban valószínűleg megmaradt volna helyi protestáns kultusznak, ha 1983-ban Elijahu Avichail rabbi, az elveszett zsidó törzsek Izraelbe telepítésén dolgozó Amishav szervezet alapítója fel nem figyel rájuk. Avichail rabbi egy mizo biztosítási ügynöktől értesült a szenzációs felfedezésről, s azonnal el is utazott a helyszínre. Itteni kutatásai során kimutatta, hogy a helyi legendák valóban tartalmaznak a Bibliával párhuzamba állítható elemeket. Ezek alapján készségesen elismerte a népcsoportot zsidóknak, és bevezette körükben az orthodox zsidó tanításokat. Még pénzt is szerzett rá – a Második Eljövetel elősegítésén dolgozó fundamentalista keresztény szervezetektől – hogy Izraelbe telepítse őket, ám az izraeli kormány nem ismerte el Menasse fiait alijára jogosultaknak.
Időközben, ahogy ez lenni szokott, egy másik zsidó szervezet, a Shavei Israel is létrejött az elveszett törzsek hazatelepítésére Michael Freund, a The Jerusalem Post kolumnistája vezetésével, s a két ember halálosan összeveszett egymással. Ehhez hozzájárult az is, hogy Menasse fiai is összekülönböztek egymással a vezető klánokat illetően – ha más nem, ez nyomós bizonyíték zsidóságuk mellett. A Shavei Israel 2005-re elérte, hogy Shlomo Amar, Izrael szefárd főrabbija kimondja a népcsoport zsidó leszármazását és jogosultságát az alijára. Ettől kezdve a mozgalom kb. 3000 tagja költözött Izraelbe, ahol Gázába és a nyugati parti megszállt területekre irányították őket zsidó telepeseknek a zsidó lakosságarány növelésére, golyófogónak, és más szakképzettség híján katonának. Valószínűleg ez volt a jobboldali zsidó politika számára a mizo-kuki-chin zsidók elismerésének legfőbb motivációja.
Az elismerésnek számos ellenzője is akadt. Az időközben elvégzett DNS-vizsgálatok és az izraeli akadémikusok egyaránt a csoport zsidó eredete ellen tanúskodtak. Az izraeli rabbik helyi hittérítő tevékenysége ellen egyaránt felemelte szavát a helyi presbiteriánus egyház és a hindu szervezetek, a többi mizo-kuki-chin törzs, amelyek tagadják, hogy Menasse fiai különböznének tőlük, és az indiai kormány, amely gyanakodva nézi egy újabb kifelé kívánkozó nép létrejöttét a számos szeparatista mozgalomtól gyötört határvidéken.
Dorit Lombroso fotói mindenképpen a csoport zsidósága mellett teszik le voksukat. A fotográfusnő a szájtjáról megismert orientalizáló-idealizáló szoftpornó-portrék stílusában örökíti meg az egzotikus zsidó vérfrissítés hordozóit. A fiatal mocsári zsidók a romlatlan természet ölén legszebb ruhájukban – amely gyakran olyan új, hogy gyaníthatóan erre az alkalomra kölcsönzött jelmezről van szó – és a legszebb díszletek, dús kelmék, halmokban álló szent könyvek, a hagyomány gondosan installált tárgyainak előterében végzik a zsidóság szertartásait vagy a bibliai zsidósággal párhuzamba állítható saját hagyományos munkáikat. Komoly tekintetű fiúk és lányok a jövőbe tekintő arccal, virágos mezőn, virágzó fák alatt táncolva, hagyományos férfi és női szerepeket gyakorolva. Egy felnövekvő honfoglaló zsidó nemzedék. Mintha a 20-as és 30-as évek Palesztina-betelepítésének propagandafotóit látnánk. Valószínűleg így is áll a dolog.
