Hah

A cím nem indulatszó, hanem helységnév, amelyet azonban semmilyen térképen sem fognak megtalálni. Az 1930-as években, a török nemzetépítés hevében még azokat a településeket is átkeresztelték (vagy mi) légből kapott török helynevekre, ahonnét addig nem sikerült kiirtani az örmény, szír, görög vagy kurd kisebbséget. Hah, a tur abdini szír kolostorvidék egyik legnagyobb és leginkább keresztény szír lakosságú faluja az Anıtlı nevet kapta.

Hogy Hah és környéke megőrizhette keresztény lakosságát, azt nagyrészt erődített kolostortemplomának köszönhette, ahol 1915-ben, a Seyfo, a kard évében menedéket találtak a népirtás elől, míg csak az ostromlók el nem vonultak.

A kolostort és templomát az 5. században alapíthatták. Szokatlan formáját annak köszönheti, hogy a tur abdini hegyvidéknek (majd 1089-től az északi részének) püspöki központja volt, és ezért sok részletében a Mardin melletti Sáfrányszínű kolostort utánozza, amely egészen a 19. századig a szír orthodox pátriárka székhelye volt. Négyzetes alaprajzú templomhajóját négy ív határolja, ezeken nyugszik a kupola nyolszögű tamburja, amelyet kívülről kettős oszlopos ívekkel tagolt négyzetes tetőtorony foglal magában. Az apszist belülről ülőfülkék tagolják, valószínűleg a püspöki misén részt vevő szerzetesek számára. De ami a leglenyűgözőbb, az a gazdag későantik kőfaragás, amely, éppúgy mint a Sáfrányszínű kolostorban, beborítja az apszist és fülkéit, az íveket és az oszlopfőket, az előcsarnok kapuját és falát. Ilyen gazdag faragást csak gazdag hellenisztikus városi központokban találunk. Ez a dekoráció jelzi a Tur Abdin és Bizánc közötti korai kapcsolatokat, s hogy a szír egyház intézményesülése idején, az 500-as évek elején jelentős császári támogatást élvezett, minthogy Theodóra, Justinianus császár felesége az orthodoxiától elhajló szír monofizita irányzattal rokonszenvezett.

A templomot a helyi hagyomány szerint nem sokkal Jézus születése után építette az a tizenkét király avagy mágus, akik a betlehemi csillagot követték. Kilencen közülük itt Hahban maradtak Hanna helyi király védelme alatt, s előreküldtek hármat, hogy derítsék fel a terepet. Azok meg is találták Jézust a jászolban, s pólyájának egy szalagjával tértek vissza. Osztozni kellett volna rajta, de nem akarták szétvágni. Végül elégették, hogy a hamuját osszák tizenkétfelé. Ám a szalag a tűzben tizenkét arany érmévé vált. Hanna király a csoda láttán templomot építtetett, hogy a világ végéig hirdesse az Istenanya dicsőségét. A Hanna, mint a temetők mutatják, azóta is gyakori férfinév Hahban.

Az Istenanya-templom kupolatornya, 1907-es állapot. Gertrude Bell felvétele

Az Istenanya-templom szír plébánosa és felesége az 1227-ben készült evangéliumoskönyvvel. Gertrude Bell felvétele

Az evangéliumos könyv a templom olvasóállványán. Gertrude Bell felvétele

Az evangéliumos könyv, ma a Mor Gabriel kolostor könyvtárában. Borítóján Krisztus alászáll a poklokra és kiszabadítja az ősatyákat

Jézus születésének jelenete a hahi evangéliumos könyvből

A kolostor udvara egész nap nyitva áll, de a templomot csak délelőtt 9.30-12 és délután 13.30-16.30 között lehet megnézni. Ha a szerzetesek nem veszik észre az udvaron csellengő idegent, fel kell mászni hozzájuk a kolostor emeletére, és megkérni őket.

Az irodalomban azt olvasom, hogy Hahnak a középkorban 40 temploma volt, s ebből huszonegy még ma is áll. „Hány templom van Hahban?” kérdezem a minket beengedő szerzetest. Számolgat. „Tizennégy.” Részben működőek, részben romosak. Ezt a napot ezek felderítésére szánjuk.

A falu szélén álló kolostortól behatolunk a görbe utcák közé. Az első romos toronynál megállunk. Ezen arab feliratok vannak, de valószínűleg templom volt, csak a muszlimok beköltözésével alakították át mecsetnek.

Mellette hatalmas, impozáns ívek emelkednek egy félig ledőlt épület belső oldalán. Ez a Mor Sabo püspöki székesegyház, amelyet 1915-ben gyújtottak fel a támadók. Apszisa még áll, sok faragott kővel.

A székesegyház leomlott déli fala és még álló faragott déli kapuja a keresztény temetőre nyílik. A sírok többsége szír feliratos, a 20. század közepétől egészen a közelmúlt évekig.

A temető keleti végében – pont úgy, hogy az utcán szemben van a mecsetnek átalakított toronnyal – egy egykori templom magányos apszisa, boltozatán olyanfajta nagy faragott kereszttel, mint amilyen a kolostortemplom apszisában van. Ez volt az úgynevezett „nyári templom”, míg csak 1915-ben ezt is le nem rombolták.

Kilépünk a temető kapuján, a kertek között vezető keskeny úton megkerüljük a székesegyházat. Tőle északra kicsi fehér tempom áll Mor Şmuelnek szentelve, jellegzetes szír toronnyal, teljesen felújítva. Ennyire még volt ereje a hitközségnek. Az itt-ott álló helyreállítási táblák 2018-ról szólnak. A templom nyitva áll. Előcsarnokából a hajóba nyíló kaput gazdagon faragott szőlőminta keretezi.

Tovább indulunk. Kétoldalt szárazon rakott kőfalak, olykor régebbi épületekből származó faragott köveket is beépítve, a kertekben szőlő és a faragott kapukon kereszt, ami mindkettő ugyanarra utal. Kváderkövekből rakott nagy erődszerű házak, szép boltozatokkal és ablakok fölötti faragványokkal. Az utcán lélek se jár, és a veteményesek kopárak, de hogy a házakat lakják, arra utal a kiszűrődő beszélgetés, a háztetőkön álló víztartályok, és az utcán dagonyázó állatok: kecskék, pulykák, baromfiak. A falu vége felé Denhooğlu Barsaumo – azaz Bertalan – 2010-ben restaurált háza, amelyben már kis vendégház is van. És egészen a falu északi határán hatalmas épület emelkedik, a Kasr, a Vár, amelyben több keresztény család is lakik és műveli a környező földeket. Most csak néhány öreg és kisgyerek van otthon; az utóbbiak az udvaron játszanak, az előbbiek a hűvös boltozott kapualjban üldögélnek.

A Vár dombjáról jó kilátás nyílik a környező mezőkre és legelőkre. Nemrég telepítettek pisztácialigetet, szárazon rakott magas vörös fala elevenen kirí a környezetéből. És pont előttünk, már a falun kívül újabb templomtorony emelkedik, mellette romos kolostorral. Ez Sergius és Bacchus 4. századi mártírok temploma. Katonaszentekként különösen tisztelték őket a római birodalom határai mentén: nekik szentelték a konstantinápolyi „kis Hagia Sophiát”, a teheráni asszír katolikus templomot, vagy a szíriai Rasafa kolostorát is.

A kolostor előtt másik temető terül el, kevés sírral. Sejthetően illusztris személyeket temettek el itt. Némelyikük Németországban halt meg, sírfelirata is németül van. Az Acar család több halottja is nyugszik itt; az utolsó kettő (anya és lánya?) szinte egy napon halt meg idén januárban: talán Covidban? A sírokat, itt és más szír temetőkben is, az utóbbi években katolikus eredetű képekkel és kegytárgyakkal díszítik, akárcsak örmény vidéken. Talán azért, mert ezek a felekezetek eredetileg anikonikusak, azaz nem képeket, hanem szövegeket használnak díszítésre, de az ellenállásuk valamikor a 18. század táján megtört, s azóta a legnagyobb képkínáló, a katolikus szentképipar akadálytalanul hódít közöttük.

A temetőből kicsi fakapu vezet a kolostorba. Megpróbálom: nyitva áll. Mélyre kell hajolni alatta. Az udvar körüli épületek részben romosak. Elhagyatottnak tűnnek, de egyiket-másikat használják raktárnak. A templomot, noha lomos, karbantartják, és nemrég új oltárt is falaztak benne. Az udvarról a templomba vezető széles ívet régi szír feliratos sírkövekből rakták, vakolatába sok graffitit karcoltak.

A Google Maps még további két templomot jelöl a falutól keletre: Mor Şimunit és Mor Eliyót, ráadásul egymás szoros közelségében. Megkérdezem a szerzetest, tényleg ott állnak-e. Azt feleli, hogy mindkettő létezik, de a térkép nagyon mellélövi őket. A Mor Şimuni valójában az imént látott felújított kis templom, a Mor Şmuel lenne, míg Mor Eliyo az északabbra fekvő Bethkustan (Alagöz) falu temploma.

A kelet felé vezető út mentén, mindjárt a faluból kilépve frissen emelt csendőrlaktanya áll. Legyőzöm viszolygásomat a várható ellenőrzéstől, végül is ellenőriztek már eleget az úton, és a Macaristan-t mindig obligát mosolygás és olykor Attila (Szalai) neve fogadta. Nekiindulunk. Ahogy a kapu felé közeledünk, két klottgatyás, atlétatrikós, strandpapucsos csendőr lép ki rajta, nyilván a faluba mennek valamit inni. Intünk és tovább haladunk. Hamarosan latin és szír betűs útjelző tábla mutatja, hogy balra kell kanyarodnunk Bethkustan felé. Az egyetlen falu Tur Abdinban, amelynek neve szírül is ki van írva: .ܒܝܬ ܩܣܝܢܐ

Megállunk azon a ponton, ahol a Google Maps Mor Eliyo templomát jelöli. Köröskörül semmi más, csak a kiégett dombvidék csertölgyekkel és pisztáciafákkal. Tovább haladunk. A kanyarban nyáj jön velünk szemben, majd amikor a porfelhő eloszlik, nagy követ látunk, rajta két kézzel írott táblán a falu szír és 1930-as évekből származó török nevével (Alagöz), mindkettő mellett kis kereszttel. Mögötte pedig a völgyben a falu.

Bethkustan arámul „Konstantin házát” jelenti. A hagyomány szerint egy Constans nevű római határőrtiszt alapította a 4. században. Lakói azóta is mind keresztények. A népirtás előtt kb. 200 szír család élt itt. 1915-ben egy kurd törzsfőnök figyelmeztette őket a közelgő támadásra, úgyhogy mindannyian Hah kolostorába menekültek, s ott vészelték át az ostromot. Az 1960-as évektől a helyiek nagy része Németországba emigrált. Az utóbbi években nagyon sokan térnek vissza, főleg a nyugdíjasok, s német tőkéjükből emelnek pompás új házakat. A visszatérő időszaki lakók mellett ma kb. 18 család lakja állandóan a falut.

A falu hátterében emelkedik a templom. Szép nagy, kolostor méretű fehér épület, szemmel láthatólag ezt is német pénzből restaurálták. Nagyjából megsaccolom, hogyan jutok odáig, majd beleveszek a falu bikabélszerűen kanyargó utcáiba. Persze eltévesztem, a falu végi földúton lyukadok ki a bélrendszerből. Megfordulok, visszafele indulok. A kapukban már kinn állnak a lakók, akik felfigyeltek a házuk előtt eldöcögő idegen autóra. Középkorú, mokány férfi jön elém két kamasz fiával, behajolnak az ablakon. Hogy mi járatban. A templomot szeretnénk megnézni. Reakciója nem egyértelműen pozitív, de azért a szokás szerint meghív teára, én pedig a szokás szerint visszautasítom, „mennünk kell”. „Macaristan. Ott muszlimok élnek vagy keresztények?” kérdi. „Keresztények.” Arca felderül. „Akkor föltétlenül jöjjenek be teára.” A keresztény szolidaritás jegyében tett meghívást már nem utasíthatom vissza. Leparkolunk a ház előtt, hogy alkalmasint más is végig tudjon haladni az utcán, bármilyen kicsi is ennek a valószínűsége.

A boltozott kapualjban üdítő szél jár. Itt fekszik egy ágyon a nagymama, szemmel láthatólag most ébredt délutáni álmából. Mosolyogva üdvözöl, ömlik belőle a szó – arámul. A család is arámul beszél vele, törökül nem tud. Noémi lenyűgözve hallgatja: a szövegből újra meg újra kiütköznek a héberrel rokon szavak, shlomo – shalom, taudi – toda. „A héber után nem lenne nehéz megtanulni”, mondja. Bővül a lepkegyűjtemény.

Hideg vizet, teát hoznak, a tizennégy éves kislány maga sütötte piskótát, öccse féltett díszdobozból kínál celofános-sztaniolpapíros svájci csokoládét. Megkérdezem, hány keresztény lakik a faluban. Az apából mint lefojtott gőz tör elő a keserűség. Máris az 1915-ös népirtásnál vagyunk: „a muszlimok megölték az örményeket, görögöket, szíreket, minden keresztényt, férfiakat, nőket. A kicsi gyerekeket is így döfték át”, mutatja, olyan eleven fájdalommal, mintha tegnap történt volna a dolog.

Újabb vendég jön, fehér hajú magas férfi. Giessenben textilnagykereskedő, évente egyszer látogat haza szülőfalujába, s most hallotta, hogy a rokonoknál külföldi vendégek vannak, hát beugrott, hogy szót váltson velük, világfi a világfival. Vele németül beszélünk, büszkén fitogtatja tudását a rokonok előtt. Érdekes, hogy ha a hazalátogató emigránsokat kérdezzük, nem azt mondják, „Németországból jöttem”, hanem kivétel nélkül azt, „német vagyok”, még ha esetleg miszlikbe töri is választott anyanyelvét. Nem hiszem, hogy azért, mert annyira azonosulna befogadó országával, ahol többnyire zárt migráns közösségben él; talán inkább azért, mert Keleten az emberek alapvetően annak az országnak az identitását vállalják, ahol élnek, s csak másodsorban említik meg, ha egyáltalán, másfajta anyanyelvüket vagy nemzetiségüket.

Az idősebbik kamaszfiú különös pólót visel. Egy nagy R betű látszik rajta, amely szír szavakból és az itt a szír ősének tekintett asszír ékírásjegyeiből áll össze. A jelentését kérdezem, azt mondja, különféle pozitív fogalmak – kultúra, barátság, szeretet – nevei.

Hosszan beszélgetünk, mígnem felmerül a kérdés, hol szállunk az éjjel. „Mardinban”, mondom. „Hát akkor ki kell lépniük, az még két óra innen, és mindjárt este.” Elszalasztják a legkisebb fiút a templom kulcsáért, a két kamasz beül mellénk a kocsiba, hogy el ne tévedjünk. Frissen szerzett arám tudásunkkal búcsúzunk el a családtól.

A templom kapuja fölött büszke alapítási évszám: 343. Abból az időből azonban már semmi sem maradt a tituluson kívül. A kapu két oldalán 1971-es és 2013-as helyreállítási tábla szír nyelven. Ahogy odaérünk, már jön is a kulcsos asszony: fiatal nő öt kis fiúval, a legkisebb még karonülő. A svéd focimezes középső fiú jelentősége teljes tudatában nyitja a templom ajtaját.

A templom déli oldalához árkádos udvar csatlakozik, mint a kolostoroknál. Valószínűleg a helyreállításkor futotta erre a bővítésre. Állítólag egy energikus fiatal szír szerzetes lakik itt, aki arám nyelven tanítja a gyerekeket.

A templom – ritkaság – kéthajós, azaz a közepén fut végig egy vastag oszlopsor, az tartja a kétoldali dongaboltozatot. Minden vadonatújra van restaurálva benne, csak kétoldalt van befalazva egy-egy régi szír nyelvű felirat, amelyre a fiúk külön fel is hívják a figyelmünket.

A szentély három kapuja előtt egy-egy szintén új, de 18. századi szír nyomott textileket utánzó függöny Szűz Mária és Illés próféta naiv népies képével, illetve a keresztrefeszítés és feltámadás motívumával.

Búcsúzáskor a két kamasz ünnepélyesen megkérdezi a nevemet. A találkozásnál csak apjukkal mutatkoztunk be egymásnak, de itt most ők a legidősebb férfiak, ők kell felvállalják a férfiszerepeket. Az idősebbiket Iszhaknak hívják, a fiatalabbikat Gabrielnek. Eljutott hozzájuk a híre, és most meg is köszönik, hogy Magyarország milyen sokat segít a szír egyházaknak.