A rezsi temploma, avagy mi lett a zsidókkal?

Az urfai bazár mellett, az oszmán kori szír keresztény és zsidó kereskedőnegyed patinás mészkő palotái között kis foghíj tátong: az Ötvennyolcak tere (Ellisekiz Meydanı). Nevét onnan kapta, hogy a 19. század végéig egy fürdő állt itt, amely ötvennyolc embert temetett maga alá, amikor összeomlott.

Az Ötvennyolcak tere egy 1980 körüli fotón, a régi urfai fényképeknek szentelt Facebook-oldalról. Az épület Şeyh Abdülkâdir Erbilî (teljes nevén Ebû Muhammed Muhyiddin es-Seyyid eş-Şeyh Abdülkâdir b. eş-Şerif Muhammed Muhydiddin es-Sıddıkî el-Hüseynî, 1808-1898) szúfi dervis türbéje (bejárata balra). A homlokzati ív alatt emléktáblája is van, amelyet alább mellékelek. A fa ajtó Hadzsi Abadzsi szatócsboltjába nyílt akkor is és most is. A nyári hőségben fontos tudás, hogy itt kapni a legolcsóbb szódavizet egész Urfában. A hozzászólók megjegyzik, hogy a képen látható szent bolondot Bukinak hívták.

A téren kis kétnyelvű információs tábla is áll, amely szerint a muszlim szent helyek, a keresztény Rezsi templom és a zsidó imaház között fekvő tér a vallások és kultúrák közötti tolerancia szimbóluma.

A nem messze álló Rezsi templom neve nem egy 21. századi magyar kultuszból származik, hanem a francia Regie, „igazgatás” szóból, ez pedig a Société de la régie co-intéressée des tabacs de l’empire Ottoman-ból, azaz az oszmán birodalom közös igazgatású dohánytermesztő és forgalmazó vállalatának a nevéből. Az európai bankok konzorciuma által támogatott vállalat a legnagyobb külföldi befektetés volt a birodalomban. És hogy mi köze az urfai szír orthodox Péter-Pál templomhoz?

A templom előtti teret az Ötvennyolcak mintájára nyugodtan nevezhetnék a Tizenháromezrek terének a tizenháromezer szír keresztényről, akiket az 1895-ös pogrom során mészároltak le itt. Hogy az 1915-ös népirtáskor hányat öltek meg, arról nem találtam adatot. Annyi biztos, hogy a háború végére olyan kevés szír keresztény maradt – ha ugyan maradt – Urfában, a szír kereszténység egykori bölcsőjében, hogy templomukat már elvehették és a Regie társaság dohányraktárának használhatták. A társaságot 1925-ben államosították, de neve rajta maradt a templomon, amelyet később is különféle raktárak céljára használtak. Az 1950-es években le akarták bontani, de az urfai műemlékvédelmi hivatal megmentette azáltal, hogy beköltözött a plébániaépületbe. Ez utóbbit 2002-ben a harrani iszlám teológia jámbor alapítványa kapta meg, ennek neve van fémbetűkkel kirakva az utcai bejárat fölött. Valóban nagy vallási és kulturális toleranciára van szükség mindezek tudomásul vételéhez.

A templom hosszú téglalap alakú udvarát az elmúlt évekig városi parkolónak használták, csak a tíz évvel ezelőtti helyreállítás után zárták le és nyitottak kis szökőkutat a közepén. Az utca felőli oldala az egykori plébániaépület, most a harrani iszlám teológia urfai székháza. Szemközt emelkedik a székesegyház hatalmas, erődszerű épülete. A bejárat a homlokzati árkádok alatt nyílik. Rendesen zárva van, de ha megkérjük a portást, szó nélkül kinyitja és visszavonul; nem rá tartozik, mit csinálunk odabent. Ami már haladás, mert néhány évvel ezelőtt még büntették azokat az örmény turistacsoportokat, akik a múzeumként felújított Akhtamar-szigeti székesegyházban elmondtak egy imát.

A kapu fölötti szír nyelvű alapító felirat azt mondja: „Az egész világ imád Téged, Előtted térdel, és minden nyelv köszönetet mond Neked. Szent Péter és Pál eme temploma, ahová a hívők betérnek, II. Jakab patriárka és Szt. Gregorius Dávid metropolita idején épült, a szír-jakobita hívő nép hozzájárulásaiból, a szeleukida időszámítás 2112. évében [1861]. Isten jutalmazza meg minden támogatóját.” Alatta a modern felirat pedig: „Multifunkciós terem. Koncert, konferencia, színház, diavetítés, mozi, kongresszus.”

Az alapító felirat szerint a templom 1861-ben épült, de ez csak mostani formájára utal. Az első templomot a 6. században építették, s az évszázadok során újra meg újra átalakították. Ez az utolsó állapot erősen neogótikus, de mintha korábbi elemeket is megőrzött volna.

Az oltárt színpaddá alakították át

A bejárati fal, fölötte karzattal

A szentély a karzatról nézve

A templom belseje még így, kifosztott és meggyalázott formájában is békességet áraszt. Az ismerős építészeti formák otthonosságot sugallnak. Törökországban lenni amúgy is jó, de itt az ember különös módon otthon érzi magát.

A templom információs tábláján az áll, hogy az itt talált feliratokat és síremlékeket az urfai múzeumba szállították. Reméljük, tényleg ott vannak. A kiállításon mindenesetre semmi nyomuk, mint ahogy az anatóliai múzeumok kiállításain általában sincs nyoma, hogy ezen a vidéken valaha keresztények és zsidók éltek volna.

A templom mögött két kis udvar nyílik. Az egyikben, mélyen a templom szintje alatt, forrás fakad, kútnak kiépítve. A másikban, ahová innen lépcső vezet fel, az árkádok alatt Korán-tanuló szoba nyílik, amelyben kiállítást rendeztek Urfa iszlám múltjáról.

Az információs táblán említett zsidó imaházat nem találtam a környéken, a megkérdezett helyiek sem tudtak róla. Nyom és emlékezet nélkül alakult át valami hasznosabbá. A szírek sorsát tudjuk. De vajon mi lett a zsidókkal? Egykor nagy számban éltek itt Urfában, a középkori zsidóság egyik legszentebb zarándokhelyén, Ábrahám születésének és megdicsőülésének helyszínén, amelyről a Mishna fordulatos történetet ad elő. Hová lettek?

„Asszimilálódtak”, mondja együttérző arccal Vedat, a kurd szőnyeges a bazárban. „Annyi sok nehézség, üldöztetés érte őket, hogy a legjobbnak látták beolvadni, asszimilálódni.”

* * *

A bazár másik oldalán, magas mészkőszikla tetején, amelynek oldalában sok ezer éves barlanglakások, a lakott Urfa első emlékei nyílnak, áll az egykori örmény kereskedőnegyed. Pompás, díszesen faragott, erkélyes, nagy belső udvaros palotái jól mutatják lakóinak egykori gazdasági erejét.

A népirtás viszonylag későn érte el az urfai örményeket, addigra már tudták, mi történt az anatóliai örmény közösségekkel. Csupán 1915 május 27-én tartóztatták le négyszáz képviselőjüket, akiket később kivégeztek. Augusztusban a kormány által szított pogromok során ismét több száz örményt öltek meg a bazárban. A közösség úgy döntött, hogy a hosszú és gyötrelmes halált jelentő deportálás helyett a fegyveres ellenállást választják. Jól megerődített sziklateteji negyedükbe zárkózva szeptember végétől kezdve több héten át verték vissza a kormánycsapatok ostromát. A török parancsnok, Fahreddin pasa végül a szövetséges német tüzérség segítségét kérte „a lázadás leveréséhez”, amelyet Eberhard Wolffskeel tüzérezredes meg is adott. A totális német bombázás túlélőit megkínozták, majd felakasztották vagy agyonlőtték.

Az 1915-ös mészárlás áldozatainak temetése a városon kívüli Szent Sarkis-kolostorban, 1919. Az örmény szöveg a kép tetején az Urfa mellett meggyilkolt Krikor Zohrab örmény politikus üzenete: „Mi meghalunk, de népünknek négyszázezer árvája marad. Mentsétek meg őket.” A fénykép történetéről később még írok.

Az örmény palotákban ma kurd proletárcsaládok élnek. A kapualjakban hulladékkupacok és bűz, a szennyvíz az első emeleti kifolyókból néhol közvetlenül az utcán játszó gyerekek közé ömlik az ürülékkel együtt, s végigfolyik a szikla lábánál nyíló csatornaszemekig. De több palotát is elegáns boutique hotelnek újítottak fel, mint az Elçi Konağit, amelyben szálltunk.

Az Elçi Konaği egy olyan nagy telek sarkában épült, amelynek közepén szépen felújított régi mecset áll. A telek a főutca felé nyitva áll, úgyhogy jól látszanak a mecset szokatlan későgótikus formái, a félpillérek és köztük a hármas íves vakárkádok, a saroktornyok és a szamárhátíves kapu bélletei.

Mindez nem csoda, mert ez az épület is keresztény templom volt: az urfai protestáns örmények 1865-ben épült Tizenkét Apostol temploma. Mai neve, a Fırfırlı Camii, azaz Szélforgó-mecset is a templom tornyának egykori szélkakasára utal. Mihrábjának felirata szerint 1956-ban alakították át mecsetté.

1985-ös állapot

Erre utal a telek eredeti bejárata is, amely az Elçi Konaği mögé rejtve, a mellékutcából nyílik, kerülve a feltűnést, mint általában a kisebbségek imaházai. A főutca felőli falat valószínűleg csak mecsetté alakítása után bonthatták le, hogy az új mecset teljes méltóságában tekintsen a muszlimmá vált negyed felé.

A templom belseje elegáns három hajós, karcsú gótikus pillérekkel tagolt tér, nagyon hasonló a szír Péter-Pál-templomhoz. Végtére is néhány év eltéréssel épültek, talán ugyanaz az építész tervezte őket. A főhajó fölött az örmény építészeti hagyománynak megfelelően kupolasor fut végig. Amikor mecsetté alakították, a mihrábot és a szószéket a déli falhoz építették, de ez nem változtatja meg a döntően hosszirányú benyomást.

Felfelé kaptatunk Vedattal szállásunkra, az Elçi Konağiba, hogy ott kifizessük neki a szőnyegeket. „Ez volt itt az örmény negyed”, mutat körbe Vedat. „A leggazdagabb negyed az egész városban.” „És mi lett velük?” kérdezem rutinból. „Asszimilálódtak”, mondja együttérző arccal Vedat.

Rossz érzésem támad. Ezt a választ ma már hallottam egyszer. Vajon akkor is ugyanilyen eufemizmus volt valami szörnyűségre? Az urfai szírek és az örmények sorsát ismerjük. De mi lett a zsidókkal?