Sámán az alagsorban

A török repülőtéri biztonsági ellenőrök a brute force emberei. Nem tudok úgy elindulni az isztambuli Sabina Gökçen repülőtérről, hogy valami baj ne essék a kézipoggyászommal. Az hagyján, hogy az összes rádiós idegenvezető készülékem minden elemét elkobozták (még gondosan utána kell néznem a dark weben, mi látványosat művelhetek velük a gép fedélzetén, ha egyszer nálam hagyják). De a Canon objektívem védőüvege is betört valahogy az ellenőrzésen áthaladva, két nagy töréscsík húzódik keresztbe rajta. Nem nagy ügy, végül is ezért vettem védőüveget, hogy ha már törni kell, ez törjön, ne a lencse. De zavaró, mert a fény a legváratlanabb helyzetekben törik meg rajta és teszi tönkre a felvételt. Egy hónapon át a világ egyik legkevésbé ismert és legizgalmasabb vidékét járom, és orosz rulettet játsszak minden kattintásnál? Jó lenne legalább lecsavarni a törött üveget, hogy be ne csillogjon, de rá van gyógyulva az objektívre. Sorra próbálom a társaság fotós tagjaival, majd török és kurd erőművészekkel, de ezen a ponton mind visszaadják aranyérmeiket. A védőüveg szilárdan áll az objektív tetején, mint a Salamon bölcsessége.

Utunk első komolyabb városa Diyarbakır. Megérkezéskor mutatom a recepción a törött üveget, hol tudnának vele mit kezdeni. Felír egy címet: Doğuş Elektronik. Ma már zárva van, holnap megpróbálom. Másnap a csoportot szabadidőnek eresztve épp egy Canon-szaküzlet előtt állok, bemegyek, megmutatom a gépet. Ők sem tudják lecsavarni a védőüveget, ők is adnak egy névjegyet: Doğuş Elektronik. Tíz percre van gyalog, ennyi ajánlás után meg kell próbálnom.

A bazalt városfal mentén vonuló széles autóút másik oldalán egymást követik a nagy elektronikai szaküzletek és áruházak. 18, 20, 22, 24. Itt kéne legyen, de nem látom a hatalmas világító reklámok között a Doğuş Elektronikét. Befordulok a sarkon. A kopott üzletház sötét földszintjén egy öreg szabó teázik két kliensével. „Nem tudják, hol van a Doğuş Elektronik?” „Itt lent”, mutatnak az alagsorba vezető csigalépcsőre, amely méltán viselhetné Dante mottóját.

A csigalépcső alján végleg szétfoszlik minden illúzióm. A sötét alagsorban egyetlen kis műhely világít. Egy kreatív káosszal beterített asztal mögött, műtőlámpa fénye alatt joviális figura ül és valami nyákot hegeszt. Érkezésemre felpillant. „Doğuş Elektronik?” kérdezem reménykedve, hátha mégis tévedek. „Én vagyok”, jelenti ki az égő csipkebokor magabiztosságával.

„Ki tudja ezt cserélni?” kérdezem, az objektív védőüvegét mutatva. Ő is megpróbálja lecsavarni, de nem tudja versenyen kívül verni az olimpiai erőcsapatot. „Ha erőltetem, tönkremegy a menet, nem tudunk újat tenni rá. Le kell fűrészelnem.” Tovább vizsgálja a gépet. „A nézőkéről hiányzik a gumi.” Letekeri az objektívet. „A tükörreflex piszkos. Meg kellene tisztítani.” Most tisztíttattam Pesten ötvenezerért a teljes gépet, de ráhagyom. „Az annyi mint… kétszáz meg nyolcvan meg hetven, az háromszázötven líra.” Húsz euró, nyolcezer forint. „Meg tudja csinálni gyorsan?”, kérdezem, az óvárost csábítóan elöntő aranyló délutáni napfényre gondolva. Pesten ilyenért egy hétre, Berlinben egy hónapra ott kellene hagynom a gépet. „Persze,” mosolyog bátorítóan. „Maga a vendégünk, segítenem kell magán.”

És megkezdődik a pazar előadás, a nagy hegedűművész koncertje az éjjel-nappali bolt hátsó helyiségében. Aziz finomforgácsoló műszerrel támadja meg az üveg peremét, aztán szabadfogású fűrészpengére vált, majd milliméteres vésővel tuszkolja ki a kör metszetét.

 

Ezután fehér kesztyűt ölt, az objektívet részesíti wellnessben. Fogkefével, tisztító folyadékkal támad neki, büszkén mutatja az eltávolított szennyeződést a vattán. Aztán vadonatúj védőüveget vesz elő a szekrényből, feltekeri az objektívre.

Közben újabb és újabb elkeseredett felhasználók ereszkednek alá döglődő készülékeikkel. Aziznak mindegyikhez van egy jó szava, a gyorsabb ügyeket el is intézi, a várósabbakat leülteti, teát kínál nekik. Közben körülnézek. A bejárati fal tükrére tűzve fénykép: a még fekete szakállú Aziz ugyanennél az asztalnál (néhány alkatrészt felismerni vélek), mögötte szimpatikus jóbarát. Az asztalon török lant fekszik. Egy szép életszakasz tanúja lehet. Később laptopja háttérképén már mostani magát látom, ölében négy gyönyörű kisfiával.

„Madzsarisztán?” kérdez rá. Egy darabig habozik, vajon Türkmenisztán és Tadzsikisztán szomszédja-e, de aztán a helyes vágányra kapcsol. „Az oszmán birodalom része volt. Nagy Szulejmán hódította meg. Akkoriban még muszlim ország volt. Látja, én is szeretem a történelmet.”

Folyton csörög a telefon, az öngyilkosság szélén álló informatikusoktól az anatóliai nagyvárosok szakszervizeinek a falig elérkezett szerelőiig. Aziz mindenre javasol megoldást, miközben lazításképpen a Canont fogkefézi. „Ha már úgyis szétszedtük, nem akar egy teljes géptisztítást? Százötven líra.” A végső kontó ötszáz líra, harminc euró, tizenkétezer forint, s ebben benne van az is, amit a pesti szerviz nem végzett el ötvenezerért.

„Nézze csak meg közben a neten a Doğuş Elektronik kommentárjait”, mondja. Belenézek.

„Egy gondos, érzékeny és becsületes mester. Teljes bizalommal megbízhatsz benne...”

„Megbízható és kifogástalan műhely. Az egyetlen mesterember, aki rendesen végzi a dolgát Diyarbakırban és környékén…”

„Az egyetlen hely, amelyre rábízhatod a fényképezőgépedet.”

„Köszönöm, mester.”

A javítás végén Aziz számítógépes szervizlapot vesz fel, típussal és azonosítószámokkal, a javítás pontos leírásával. Be kell gépelnem a nevemet. Úgy érzem, hagytam nyomot magam után a földön. Mezopotámia az évezredes emlékművek földje. A Doğuş Elektronik számítógépes nyilvántartása mindig emlékezni fog rá, hogy voltam.

Ha legközelebb bármi problémám lesz a géppel, veszek egy jegyet Diyarbakırba.