Gránátalma és vasrigó. A Sevruguin-hagyaték a Matenadaranban

Ki tudná megmondani Antoine Sevruguin nemzetiségét? Teheránban született, apja orosz diplomata volt, anyja előkelő grúz család sarja. Tifliszben tanult fotográfiát az 1860-as években, ahogy más nagy kaukázusi fotográfusok, Alexander Roinashvili és Dmitrij Jermakov is, de tudását Perzsiában kamatoztatta, ahol Naszreddin sah udvari fotográfusa lett, sőt a sahot és az udvari arisztokratákat is rászoktatta a fotózásra (ennek köszönhetünk néhány fotót a főúri háremekből). Perzsa nemesi címet kapott, és évtizedeken át Perzsia népeit fotózta, de kívülállása hangsúlyozására mindvégig franciás nevet használt. Csupán 2015-ben lett köztudomásúvá örmény eredete, amikor unokája, a német állampolgár Emmanuel Sevrugian az ő és fia – az adományozó apja –, André Sevrugian családi hagyatékát a jereváni Matenadarannak, az örmény kéziratok intézetének adományozta.

Antoine Sevruguin családja 1900 körül. Ülnek: Antoine, második lánya, Olga, felesége, Louise, első lánya, Marie. Állnak: két fia, André és Szasa, és bátyja, Emmanuel

Antoine Sevruguin közel hétezer fényképet készített a 19. század végi Perzsia népeiről, perzsákról, törökökről, kurdokról, hegylakó törzsekről. Ez a szám manapság, amikor az ember egy tíznapos perzsa úton készít ennyi digitális felvételt, kevésnek tűnik, de nem az volt akkoriban, amikor minden egyes üvegnegatív egy fáradságos expedíció egy-egy jól előkészített helyzetének egyetlen végterméke volt. Nem is beszélve Sevruguin fotóinak minőségéről, a belőlük áradó személyességről és „keleti varázsról”.

A Matenadaranban nemrég nyílt kiállításon csupán néhány kinagyított fotó kíséri a Sevruguin/Sevrugian-hagyatékot. A kiállítást szinte metaforikusan két 19. század végi vas figura nyitja meg egyazon üvegkalickában: egy gránátalma, az örmények jelképe, és egy vas rigó, amelyről írtam már – de már Borges is megmondta – hogy a perzsák szimbolikus állata.

A kiállított hagyaték nagy része papír: levelek, dokumentumok, és 19. századi nyomtatott könyvek vagy kéziratok, a késő Qajar-kor jellemző nagyszemű, naiv, gyermekrajz-szerű figuráival.

Juszuf és Zulejka (a bibliai József és Potifárné) története, 1841

És néhány személyes tárgy ugyanebből az időből: almáriumnippek, díszpárnák, dísztányérok Perzsia szimbólumával, a nappal és az oroszlánnal. Az a kevés, amit egy család érdemesnek tart emlékként magával vinni az emigrációba.

Antoine Sevruguin fotóiról, a régi Perzsia páratlan képes krónikájáról még külön is fogok írni, sok-sok illusztrációval.

Asztal alatt alvó perzsa család, az asztal alá rejtett réz parázstartóval, 1880-90 k.

Trágyagyűjtők, 1880 k.

Loresztáni (Zagrosz hegység) nők, 1880-90 k.