Négerek harca az alagútban. A Humboldt Forum új néprajzi kiállításáról

Hát ez is eljött. Nyolc év betonkalapács és toronydaru, építkezési palánk és forgalomelterelés, a város szívén át labirintusszerűen kanyargó rózsaszín csövek a sittnek és kékek a víznek után végre másodszor is ott magasodik Berlin közepén a barokk királyi palota. Nem olyan szépen, a régi mesterek részletekre ügyelő gondosságával megépítve mint az első, inkább úgy elnagyolva, hogy „so umgefähr, ennek alapján már el tudják képzelni, milyen lehetett az eredeti”. És persze mindez csak a külső homlokzatokon, mert belül tök modern az egész, mint egy középszerű bevásárlóközpont, látszik, hogy ebből a szcénéből jött a mester, ehhez volt érzéke. A velencei Franco Stella majdnem nyolcvan éves, de igazán jelentős épülete nem volt még. Talán azért ő vállalta 2008-ban ezt a munkát, mert igazi darázsfészek volt ez, amit kevesen piszkáltak meg. Teljesen elpusztult történelmi épület újjáépítése a semmiből (a palotát lebombázták, majd a maradványokat az új keletnémet vezetés helyreállítás helyett eltakarította, hogy az NDK azbesztbeton-parlamentjét építse fel a helyén), egy olyan időszakban, amikor a Hauszmann-terv még nem tette szalonképessé az ilyesmit, ráadásul egy történelmileg és ideológiailag ennyire kényes helyszínen: a tervezés és építkezés teljes folyamatát viták és kritikák kísérték végig. Európa legköltségesebb kulturális intézményének megnyitása a tervezett 2019-ről 2021-re csúszott, de hát semmi ez ahhoz képest, hogy Európa legköltségesebb repülőtere ugyanebben a városban majdnem tíz évet késett, vagy hogy egyetlen német vonat és S-Bahn sem érkezik meg időben.

A Humboldt-Forumot, ahogy az új palotát hívják, alapvetően a nem-európai kultúrák múzeumának szánták, „a British Museum német megfelelőjének”, ahogy a német sajtó fennhéjázza. Gyűjteményeinek – a Néprajzi Múzeumnak és az Ázsiai Művészetek Múzeumának – a Dahlem-múzeum adott otthont eddig, pontosabban a költözés 2015-ös megkezdéséig. Azóta is fájóan hiányzik ez a kitűnő múzeum, amelyről ennek a blognak az egyik első bejegyzése is szólt. Nagy várakozással megyek megnézni, hogyan múlja fölül az új múzeum a már amúgy is világszínvonalú korábbit, mivel gazdagítja a tágasabb tér és a kortárs múzeumtechnika a tárgyak kiállítását.

A gyűjtemények elhelyezése még mindig folyik. Eddig két részleg nyílt meg: Afrika-Óceánia és Ázsia. Az utóbbinak tényleg jót tett az új hely: a korábbi színvonalon sokkal több tárgyat tudtak kiállítani, jobban áttekinthetőek az egyes kultúrák és összefüggések. Ezekről majd külön akarok írni. De az első benyomás, az afrikai kiállítás lehangoló. Mintha egy teljesen más múzeumban lennénk, mint az ázsiai részleg: minden amatőrebb, a szervezéstől a kiállítás módján át a feliratozásig.

A régi Dahlem-múzeumban az volt az egyik nagy truváj, hogy az elsők között alkalmazták a tárgyak pontszerű megvilágítását egy félhomályos teremben, miáltal a tárgyak egyedivé váltak és plasztikussá, kisugárzásuk, aurájuk lett. A Humboldtban az ázsiai részlegen ezt meg is tartották. Az afrikai-óceániai részlegen viszont a tárlók hátterét sötétre vették (miért? amikor a tárgyak túlnyomó része szintén sötét), és szemből kapják a pontfényeket, miáltal becsillog az egész tárló, tükröződik benne a terem, az ablakok és a látogatók, és a tárgyakból látni a legkevesebbet a sok-sok fénypont lézervihara közepette. Hogy az alábbi felvételeken ez kevéssé látszik, az azért van, mert igyekeztem a kevésbé fénysújtotta darabokat fényképezni, illetve sok fénypontot kiretusáltam belőlük, de az élményt inkább olyannak képzeljék el, mint az alábbi festmény, a polinéziai Greg Semu – az ottani drMáriás – Önarckép tizenkét tanítvánnyal avagy Az utolsó kannibál vacsora, mert holnap már megkeresztelkedünk című kortárs képe ugyancsak erősen retusált fotóját.

Talán jó is, hogy kevéssé látjuk a tárgyakat, mert mindjárt felmerülne bennünk a kérdés, hogy melyik micsoda. Márpedig a kiállítás koncepciója nem az, hogy az egyes tárgyakkal bíbelődjék a néző, illetve a muzeológus. Az afrikai gyűjtemény hatalmas központi termében a három oldali tárlókban ömlesztve sorakoznak a tárgyak, mint egy gyarmati szuvenírboltban, minden felirat nélkül, csupán a lábán visel egyik-másik egy kis olvashatatlan dögcédulát. Hihetetlen, de így van. Emlékszem, a 90-es évek ukrajnai Bradt-útikönyvében írta a szerző a lembergi Ateizmus Múzeumáról (amely azóta, változatlan anyaggal, a Vallás Múzeuma nevet viseli), hogy olyan a kiállítása – a bezárt templomok és zsinagógák ide ömlesztett berendezési tárgyai – mint egy ószeres boltja. A lembergi gyors most Berlinbe is elért. Csak abban reménykedem, hogy ez átmeneti állapot; hogy ahogy az afrikai részleg alaprajzán szereplő termek sokasága még berendezés miatt zárva van, úgy a már megnyitott termekre is jut majd némi utólagos figyelem és rendező elv, és majd megtudjuk egyszer, honnan vannak, mit jelentenek, mire szolgáltak az amúgy kiváló színvonalú afrikai műtárgyak.

Reményünket csírában fojtják el a már jobban berendezett kisebb termek, ahol a tárgyak mellé jutott felirat. Ezeket mintha két muzeológus rendezte volna be: az egyik az egyes tárgyakkal foglalkozott, és többnyire alapos információkat adott róluk, míg a másik feladata az általános koncepció megalkotása volt. Minthogy a tárgyak nagy része az egykori afrikai és óceániai német gyarmatokról származik – ezek története most reneszánszát éli, számos kisebb-nagyobb kiállítással, kiadvánnyal, személyes fotógyűjtemények és memoárok közzétételével –, ezért a második muzeológus azt tartotta feladatának, hogy a gyarmati múltra koncentráljon. És ezt különös módon ugyanúgy teszi, mint száz éve tették, csak ellenkező előjellel. Míg az 1920-as és 1930-as évek nosztalgia-kiállításai elsősorban azt hangsúlyozták, milyen sokat adott a fehér – az árja – ember a feketéknek, a mostani kiállítás az általános német bűntudat jegyében a gyarmattartók bűneire koncentrál. Nem azt mondom, hogy nem kell a szembenézés, de egy Afrika-kiállításra nem azért jövök, hogy a németek rossz lelkiismeretéről tudjak meg még többet, hanem az afrikai kultúrákról. Na arról itt semmit nem fogok. És ez a nagy bűntudat közepette újabb rúgás a már megrugdalt kultúrának.

Európait ábrázoló maszk, 1880-as évek, Pápua-Új-Guinea New Ireland szigetéről (korabeli nevén Neumecklenburg)

A Dahlem-múzeumban nem volt ilyen hiányérzetem. De ha lett volna, azt bőségesen csillapíthattam volna a múzeum egészen kitűnő könyvesboltjában, amely a legjobb néprajzi-antropológiai könyvesbolt volt talán egész Európában. A Humboldt szuvenírboltja – könyvesnek nem nevezném – ehhez képest, de bármely más múzeumhoz képest is mélységes csalódás. Bögrék, puzzle-ok, trikók, plüssfigurák. Könyv, katalógus talán ha egy tucatnyi. Akinek kell, rendeljen magának az Amazonról. Persze ne a siralmas, harmadik világbeli német interneten, inkább megbízható levélben vagy kőtáblán.

Humboldt-shop, avagy a bűntudat leveti álarcát