Akik ottmaradtak

Noé bárkájának ábrázolásain azokat szokták mutatni, akik megmenekültek. Az egyetlen igaz embert és háza népét, s az általuk összeterelt génállományt, kettőt-kettőt a föld állataiból. A középkori kéziratoktól a reneszánsz olajfestményeken át a pompás barokk freskókig őket látjuk, ahogy végeláthatatlanul sorjáznak befelé vagy már a bárka fedélzetén pompáznak, hirdetve a teremtés gazdagságát, Isten gondoskodó nagyságát és az igazak dicsőségét. És fellélegezhetünk és hálát adhatunk Isten igazságosságának, mert a mi őseink, ha ezt a festményt látjuk, szükségképpen a túlélő kevesek között voltak.

Noé bárkája. Szuzdal, a Megváltó és Szent Euthymius kolostor ikonkiállítása, 19. század. A kép egyházi szláv felirata a bárkától balra:

„A vízözön Noé életének 601. esztendejében volt, Ádámtól számítva pedig 2243-ban, Keszar apostol napján. És egy egész esztendőt töltött el Noé a bárkában, a 2244. esztendőben hagyta el.” Köszönöm Balázsi József Attilának az átírást és a fordítást, Holler Lacinak pedig a közvetítést.

A szuzdali Megváltó és Szent Euthymius kolostor ikongyűjteményének egy 19. század eleji darabján azonban egy másik szemszögből látjuk a dolgokat. Azok szemszögéből, akik elvesztek. A bárka itt sötét, zárt tárgyként, minden kommunikációt elutasító repülő csészealjként lebeg a kép közepén, mintegy emlékeztetőül, hogy voltak ugyan néhányan, akik megmenekültek, de az ő sorsukról mi, ittmaradottak már semmit sem tudunk meg.

A mi sorsunk viszont ez lett: az üvöltő, fákat gyökerestül kitépő áradatban a haláltusa különböző formáiban és fázisaiban vergődő emberek és állatok, egyenként kegyetlen részletességgel megfestve, az ikonokról megszokott ragyogó színű ruhákban, haj- és szakállviseletekkel, de szokatlan, kapkodó, menekülő, majd a halálba ernyedő testtartásokkal, mintha a vízözön egy jól megfestett hagyományos ikont mosott volna szét elemeire.

Némelyek még kapaszkodnak valamibe: elszabadult gerendákba, felfordult csónakba, gyökerestül kitépett fákba, vagy csak egymás lábába, hogy eleven láncként együtt fulladjanak meg. Van, aki lovon próbált menekülni, s a ló vágtató testtartása, a lebegő köpeny egy pillanatra azt a csalóka látszatot kelti, hogy akár sikerülhetett is volna. Van, akit álmában ért a víz, s kicsi gyerekeit magához szorítva velük együtt süllyed el. Van, aki gyermekét menti, s van, aki gyermekét hátrahagyva egyedül próbál túlélni a családból. Vannak, nem is kevesen, akik az örvény szélén még másokat próbálnak menteni, rácáfolva, hogy csak a gonoszok vesztek el. Vannak szerelmesek, akik egymást átölelve együtt halnak meg.

És az állatok, akik a legkitartóbban próbálkoznak, s noha most igazán „mint a vizek, a végtelenbe futnak”, de Rilke szavaira rácáfolva arcukra van írva, hogy ezúttal nagyon is a halált látják és nem Istent, aki túlélő fajtársaikkal együtt bezárkózott a bárkába, és a legszemélyesebb pillanatban, a halál pillanatában elérhetetlenné vált számukra.

A történelmet a győztesek írják. A túlélők. Akik majd kijönnek a bárkából, visszatérnek a lágerekből, akik időben emigráltak. Ők festik a képeket, amelyeken így mindig rajta van a menekülés útja. A pusztulás kiúttalanságáról, Pompeji, Atlantisz, a gázkamra, az égő bezárt templom, az anatóliai, brünni, kazahsztáni halálmenet végső reménytelenségéről nincs, aki beszámoljon.

Elképzelni lehet csak előre, és megfesteni, amilyen elevenen csak el tudja képzelni az ember. Hogy aki tud, időben meneküljön. És hogy emlékeztessen valami utána ránk is. Akik ottmaradtunk.