Vásár Tallinnban

Még sötét van, amikor Silja, a csontfaragó elindul Hiiumaa szigetéről. Egy óra az út a kikötőig és a várakozás a kompra, másfél óra az átkelés és másfél az út autóval Tallinnig. Autója nincs, ha megengedhetné magának se venne, elvből. Most viszont mégis rászorult, másként nem tudott volna az összes árujával együtt eljutni a Nagyboldogasszony-napi középkori vásárra. Az egyik közeli – három kilométerre élő – szomszéd felajánlotta, hogy elviszi, neki aznap volt valami extra munkája a fővárosban. A virradat már a hajó fedélzetén éri őket. Engem pedig a tallinni óváros peremén, a sztálinbarokk stílusú egykori kádernegyedben kialakított airbnb-ben.


A napfény már melegen színezi meg a középkori házak falát, amikor ők a Szent Olaf-templom mellett, a Tengeri-kapun át, én pedig az egykori Karja-kapunak a kövezetben jelölt helyén keresztül az óvárosba lépünk. Vasárnap reggel van, még alig vannak az utcán. A Peppersack, a Hanse, a Sárkány kávézók elé most teszik ki az asztalokat. Szinte néptelen a főtér is, csak a középkori városháza előtt felállított színpad jelzi, hogy valami készül. Felkaptatok a százötven lábemelgetős lépcsőn a városháza tornyába, körbefotózom az óvárost.

Mire lejövök, már elkezdenek érkezni az árusok. Kihajtogatják a pultokat, kirakják az árut. Kézzel szőtt textilek, népi ihletésű szép ruhák, faragott fa- és kovácsolt vaseszközök, ékszerek, kerámiák, merített papírra nyomott grafikák, erdei bogyók és azokból készült teák és párlatok.

És filcállatok. Rengeteg filcállat, amiből sosem elég, mert az észtek mértéktelenül halmozzák őket lakásokban, boltokban, kávézókban.

A városháza falán 14. századi Utolsó Ítélet-freskó figyelmezteti a vásárosokat, hogy egyszer majd mindent számon fognak kérni. A két malacnak, akik a freskó alá települt lacikonyha nyársán sülnek, ez a pillanat már jelenvalóság; a lacikonyhásnak, aki tizenöt euróért méri az adagot, még csak a fenyegető jövendő. A malacsültben a legjobb a mellé adott jellegzetes észt csalamádé, a körtével, szegfűszeggel és erdei gombával savanyított káposzta és uborka.

A színpadon közben zene szól. Észt népzenei, középkori és világzenei együttesek váltják egymást nagyon profin. A zenészek egész Észtországból érkeztek. Némelyikükön, főleg akik a szigetekről jöttek, érződik, hogy még élő népzenében nőttek fel.

Középkori táncok a Saaremaa-szigeti Rondo Danzantétól

A Tengeri-kapu felől, a Pikk azaz Hosszú utcán át megérkezik Silja is a szomszéddal, aki segít neki felállítani az asztalt a lacikonyha mellett, becipeli a dobozokat a szomszéd utcában parkoló autóból, nézi, ahogy kirakja a faragott csontokat. Nagy tisztelettel van Silja munkája, a régi népek jelképeinek ismerete és kreatív megformálása iránt. Gyakran hoz neki a környező erdőkben elhullatott jávorszarvasagancsot, ez a legfontosabb alapanyaga. Néha elhullott jávorszarvas csontját is, bár többnyire már a farkasok által megropogtatva, de apróbb tárgyak még kitelnek belőle.



„És a farkascsontok honnan vannak?” kérdezem tőle. Állatpreparátoroktól. A kitömött farkasba nem kell minden csontot visszarakni. Ami fölöslegben megmarad, arról a barátai tudják már, hogy szüksége van rá.






A hódkoponya vadászoktól van. Az észt folyók mentén úgy elszaporodtak a hódok, hogy már ritkítani kell őket. A használható csontokat szintén neki teszik félre.


„És a mammutcsont?” „Szibériából.” Ahogy olvad fel a tajga, kerülnek elő a mammutcsontvázak. Ezek kiásása és feketepiaci árusítása hatalmas jövedelmet jelent az ottaniaknak. Ide, Észtországba már feldarabolt, tenyérnyi széles, pár milliméter vastag lapocskák érkeznek aranyáron. Ebből egy apró figura 15-20 euro, ilyen áron is éppen csak megéri.


A szimbólumok részben a kora középkori észt és svéd örökségből származnak. A hópehely-motívum régi viking bajelhárító rajz, a sagák „a rettenet sisakjának” nevezik, amelyet a hős Sigurd zsákmányolt a legyőzött Fafnir sárkánytól. A motívumról, ezzel a címmel, Viktor Pelevin is írt rá jellemző könyvet, magyarul is megvan.


Az ősi motívumok másik része Szibériából származik, a sámándobok motívumaiból. „A sámánság nagy divat most Észtországban. Minden harmadik fiatal sámán”, legyint, de azért az ő karján és nyakában is ott vannak a sámánmotívumok.




Amikor elbúcsúzunk, megajándékoz egy nyakba akasztható medveujjpereccel. „A medve mancsának pont olyan a csontozata, mint az emberi kézé, csak sokkal nagyobb”, mondja ujjait billegetve, mintha egy ember játszana fuvolán vagy egy medve táncolna flamencót, s szinte látom, hová illeszkedik be az ujjperec. Nem merem megkérdezni, hogy miképpen került ki a medvéből.


Megbeszéljük, hogy a Márton-napi tallinni vásáron, azaz a november 6-8-i hétvégén újra találkozunk. Ez a Baltikum legnagyobb népművészeti vására, hagyományos eszem-iszommal, esténként hatalmas népzenei koncertekkel. Igyekszem csoportot is szervezni rá.