Tigrisek Berlinben

Berlinben ismét megnyíltak a múzeumok, s az ember múzeumba jár, hisz azért van itt ő. Az Altes Museum ókori gyűjteménye a Múzeumszigeten régi meghitt ismerős, hiányzott már. Kifelé jövet leülök a lépcsőn, hogy a tavaszi napfényben átlapozzam az új görög portrészobor-kiállítás katalógusát, hamarosan írok is róla. S ahogy felemelem a fejem, hirtelen meglátom, amit már százezer éve nézek: a múzeum lépcsőjének két bronz szobrát. Jobbról is, balról is egy-egy lovasszobor ágaskodik, s lovasaik egy-egy nagymacskát döfnek le éppen: jobbra egy nő egy tigrist, balra egy férfi egy oroszlánt. Nem ma kerültek oda: az amazon 1843-ban, a férfi 1861-ben. Mégis most gondolok bele először: mit keres a szépművészetek háza, a szellem temploma előtt két ilyen akciószobor, ahol a nyilvánvaló fölényben lévő – lóháton, fegyverrel vadászó – emberek kihalófélben lévő védett állatokat gyilkolnak le brutálisan?

Nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel. A Reclam Kunstführer Berlin, amelyikhez először fordulok válaszért a múzeumshopban, ugyanezt viszi tovább, megállapítva, hogy „a szobroknak semmi közük a múzeum programjához”.

Hogyan, miért kerültek ide mégis?

Karl Friedrich Schinkel, a múzeum tervezője eredetileg a múzeumot adományozó két porosz király, III. és IV. Frigyes Vilmos lovas szobrát akarta ideállítani. Az 1823 és 1830 között, eredetileg Königliches Museum néven épült múzeum ugyanis a királyi magángyűjteménynek adott otthont, annak antik örökségét kívánta megosztani a művelt polgársággal. A múzeum így logikusan illeszkedett a királyi díszkert, a Lustgarten négyszögét körülvevő épületek sorába: délről a királyi palota (amelynek újjáépítését a háborús pusztítás majd az NDK-s idők hiánya után idén fejezik be) mint a hatalom, keletről a berlini dóm mint az egyház, nyugatról a Zeughaus, a fegyvertár majd katonai múzeum mint a hadsereg, s északról a múzeum, mint a szellem jelképe.

IV. Frigyes Vilmos azonban ellene volt a királyi portrészobroknak. De a gondolat már elindult a maga útján, s a lépcsőkorlátok lovasszobor után kiáltottak.

Friedrich Thiele: Az Altes Museum, 1830, két soha nem létezett lépcsőszoborral.

Az első lovasszobor, a sziléziai származású, de Berlinben tanult August Kiss Tigrisölő Amazon-ja, vagy egyszerűen csak az Amazon 1843-ban került a lépcső jobb korlátjára. Az Illustrirte Zeitung szeptember 30-i kiadása részletesen be is számolt a felállításról, és műkritikát is adott mellé. A L. R. monogrammal jegyzett írás szerint a mű legnagyobb érdeme, hogy közadakozásból öntötték ki. Az alkotó „volt elég merész ahhoz”, hogy műtermében életnagyságban mintázza meg a szobrot, s ezt követően állt össze „a művészet lelkesült barátainak nagy létszámú egylete, élén a királlyal” (melynek egyébként Schinkel is tagja volt), amely összeadta a kiöntéshez szükséges összeget. Ez hát az első – kívülről nem látható – kapocs a múzeum és a szobor között: a művelt polgárság tevőleges részvétele – „áldozata” – a polgári művelődés új központjának – korabeli szóhasználattal és felfogásban „templomának” – gyarapításában.

Illustrirte Zeitung, 1843. szeptember 30. A metszeten a szobor felállítását végző izomemberek mintha az amazonnak segítenének be botjaikkal a tigris ellenében.

A korabeli felfogás emellett a szoborban a szellem győzelmét látta megtestesülni az állati vadság fölött, azaz pontosan azt a Bildungszielt, amelyet a múzeum is szolgált. Nem véletlen, hogy August Kiss másik főműve az a Nikolaikirche előtt álló Szent György-szobor (1855), amelynek sárkányához hagyományosan a gonoszságot társítjuk, s ledöfése így a jó győzelmét szimbolizálja.


A termékeny kritikus Karl August Varnhagen is ezért méltatja a szobrot: „A mű nagy, merész, kifejezésteli és erőteljes alkotás. … Látni, hogy a ló már elveszett, de az ember győzedelmeskedik. A szellemi fölénnyel sugárzó szép amazon meg fog menekülni, és legalábbis bosszút áll a lóért.” Kritikustól szokatlan ez az aggódás a mellékszereplőért, de tudjuk, hogy Varnhagen hol osztrák, hol porosz, hol orosz kapitányi rangban végigharcolta a napóleoni háborúkat, s pontosan fel tudta mérni, hogy vészhelyzetben mit jelent egy ló elvesztése.

A tigrisért ekkor még nem aggódik senki. Az Illustrirte Zeitung kritikusának csupán annyi vele a kifogása, hogy míg az amazon és a ló gyönyörűen ki vannak dolgozva, addig a tigris „formátlan, zsákszerű tömegként” lóg a ló nyakán, s nem találni olyan nézőpontot, ahonnét egész alakja egyszerre látszanék. Ezt mint fotós magam is megerősíthetem.

Adolphe Braun & Compagnie fotója, 1860-66 között

A szobornak nagy sikere volt. Poroszország az 1851-es londoni világkiállításra is benevezte, ahol a Crystal Palace keleti szárnyában, a Német Vámunió (ekkoriban még nincs Németország!) kiállítási tárgyai között szerepelt. Michael Leapman írja róla The world for a shilling: How the Great Exhibition of 1851 shaped a nation (2011) c. összefoglalójában:

„Kicsivel arrébb a német August Kiss szobra egy tigris által megtámadott lovas amazonról, amelyet energikussága és finom kidolgozása nagyon sok látogató kedvencévé avat itt a Crystal Palace-ban. A tigris karmai a ló testébe mélyednek, míg az amazon a magasba emeli lándzsáját, hogy a végső döfést mérje rá.”

John Absolon: A Crystal Palace keleti szárnyának nézete, 1851

A szobor angliai népszerűségéről tanúskodik, hogy George Eliot metaforaként használhatta négy évvel későbbi kritikájában. Charles Kingsley egy elbeszéléséről szólva méltatja a romantikus lendületet és a természethűséget, szembeállítva a csupán egymást másoló, klasszicista közhelyeket alkalmazó írások tömegével, s ennek párhuzamaként írja: „A Hébéktől és Psychéktől, vagy Madonnáktól és Magdolnáktól megcsömörölve felüdülés Kiss Amazonjához fordulni.” A mű emléke nyilvánvalóan elevenen élt még a művelt angol közönség körében, ha Eliot csak így, minden bevezetés nélkül hivatkozhatott rá. Érdekes, hogy az Illustrirte Zeitung tizenhárom évvel korábbi kritikája pont azt kifogásolta a szoborban, hogy nem a klasszicista szépségideált követi, s „a legszebb organikus formák nemességének és erejének maximális kifejtése” helyett a „rettenetre és szörnyűségre”, és „a kebel és az érzelem szellemi feltöltése és megindítása” helyett „az idegrendszer erőteljes felizgatására” törekszik: „a plasztikus művészet itt teljesen elment a modern romantikus irodalom irányába”.

John Ruskin pedig még 1859-ben is hivatkozhat a kiállítás emlékére a Scotsman-ban megjelent berlini tudósításában: „Kiss Amazonja jó zsánerszobor a Múzeum lépcsőjén. Londonban nem volt előnyös beállításban.”


A fenti, 1854-es fotográfián az Amazon még egyedül áll a múzeum lépcsőjén. De már készül a párja is, az oroszlánölő, „der Löwenkämpfer”, amelyet a mecklenburgi származású Albert Wolff alkotott 1847 és 1856 között. Wolff ugyanannak a Christian Daniel Rauchnak, a berlini szobrásziskola alapítójának és a 19. század vezető szobrászának a tanítványa volt, mint Kiss. Az Illustrirte Zeitung már 1843-ban említ egy kis méretű szobrot, amelyet a szerző 1831 körül látott Rauch műhelyében, s amely egy támadó oroszlánt lándzsával ledöfő meztelen numídiai lovast ábrázolt. A szerző szerint ez ihlette – az említett változtatásokkal – Kiss szobrát is, s ezt követte, valószínűleg lényeges változtatások nélkül, Wolff a maga oroszlánölőjén.

A Löwenkämpfer. Fent Julius Moser senior 1860-as évekbeli, lent Heinz Stockfleth 1940 körüli fotóján

Az irodalom szerint Rauch már eleve a múzeum lépcsőjére szánta az oroszlánölőt, s ezt a szándékát az 1841-ben elhunyt Schinkel is ismerte és osztotta. Ez segíthette elő a korábban elkészült Amazon felállítását, illetve ez magyarázza, hogy August Kiss miért vállalkozott olyan bátran, még megfelelő anyagi háttér nélkül, a maga szobrának életnagyságú megmintázására, mintegy felismerve, hogy Rauch modellje megdolgozta a közönséget egy ilyenfajta lovasszoborra. Ez a hangulat azonban 1861-re már jórészt elmúlt. Franz Kugler kritikus, aki 1843-ban még dicsérte az Amazon felállítását, mondván, hogy nagyon illik Schinkel (azóta elpusztult) freskóihoz a múzeum előcsarnokában, 1861-ben már azt írta az oroszlánölőről, ami nekünk is az első gondolatunk száz év múlva, egy teljesen megváltozott befogadói légkörben: „Hasztalan keressük, mi összefüggés lehet a békés művészetek temploma és a barbár nyerseség efféle vad természeti ábrázolása között.” Pedig a szobor sokkal klasszicistább, kiegyensúlyozottabb, mint 1843-as elődje.

Albert Wolffnak mellesleg sikerült még egy lovasszobrot elhelyeznie az Altes Museum előtt: III. Frigyes Vilmos szobrát 1871-ben. A szobrot 1944-ben olvasztották be háborús célra.

Az ilyenfajta klasszicista zsánerszobroknál gyakori, hogy valamilyen ókori szobrot vagy legalább arról fennmaradt leírást fogalmaznak újjá. Mi lehetett a két nagymacskaölő ókori inspirációja?

Tigris- vagy oroszlánölő szobrot nem ismerünk az ókorból. De domborművet vagy kétdimenziós ábrázolást annál inkább. Az egyik pont itt van a múzeumban: egy Kr.u. 130 körüli mozaik a tivoli Villa Hadrianából, amelyen kentaurok, tehát ló-emberek harcolnak három nagymacskával: tigrissel, oroszlánnal és párduccal. A tigris éppúgy mar bele a leterített kentaur oldalába, mint az Amazon tigrise a lóéba. A múzeum 1840 körül vásárolta a mozaikot, úgyhogy a két szobrász is láthatta.




A mai befogadóra a kép úgy hat, mint egy túlírt fantasy. Kicsit sok a jóból. Három ragadozó nagymacska egyszerre? és kentaurok? Valószínű, hogy az eredetileg szándékolt hatás is ez volt. A mozaiknak a tömény egzotikumot kellett közvetítenie, ennek kulcselemei pedig a messze, valahol az oikumené szélén élő átmeneti ember-állat lények, és főleg a tigris. A rómaiak számára a tigris volt az egzotikum védjegye. A 4. századi szicíliai Villa Romana del Casaléban, az egyik legnagyobb fennmaradt római mozaikegyüttesen a központi nagy keresztfolyosó padlóját díszíti a „nagy vadászat” jelenete, ahol balra Afrikában, jobbra Ázsiában játszódó vadászatot és állatbefogást látunk. A baloldali jelenetek elég hitelesek, hiszen a rómaiak jól ismerték Afrikát, és valószínűleg a villa tulajdonosa is fontos szerepet játszott az afrikai nagyállatok befogásában és a római cirkuszba szállításában. Jobboldalt azonban, amit csak hírből ismertek, elszabadul a pokol. Alles geht, orrszarvútól a griffmadárig. S az egzotikus állatok között emblematikus szerepet játszik a tigris, mintegy fémjelezve, hogy a mesék világában vagyunk.



A rómaiak Kr.e. 20-ban láttak először tigrist, amelyet egy indiai követség hozott Szamosz szigetére ajándékként a császárnak. Augustusnak pedig, ahogy Plinius tudósít róla a Naturalis historia 8.25. fejezetében, csak Kr.u. 13-ban, a Marcellus-színház felavatásán sikerült először nyilvánosan tigrist színre állítania. Igaz, a Gladiátorban Commodus a 2. század végén már tizenkét tigrist rittyent a Colosseumba csak azért, hogy tisztességtelenül végezzen Maximus centurióval, de hát nem ez az egyetlen túlkapás abban a filmben.

A Villa Romana ázsiai jelenetei között is szerepel egy pliniusi sztori a Naturalis historia 8.25-ből, az, amelyet Baius Maximus Tertius centurio szeretett volna zeugmai mozaikpadlóján látni. Hogy ugyanis ha a vadász elrabolja a tigris kicsinyeit, az utánaered, de a vadász gömbölyű tükröt (csiszolt fémgömböt vagy domború fémlemezt) hajít elébe, amiben kicsiben látja önmagát, s elvan vele egy darabig, azt gondolván, hogy kölykeit látja. Itt látjuk a vágtató vadászt, keblén a hernyószerű kistigrisekkel, mögötte az elfoglalt tigrissel, s előtte a hajóval, amelyen már indulásra készen várják. A puszta tény, hogy ezt a vadászati formát mint ígéretes lehetőséget ábrázolták egy amúgy komoly nagyipari afrikai állatbefogó szakember villájának padlóján, mutatja, mennyire egzotikus állat volt a tigris.





A tigris egzotikuma a villa tengeri jelenetén is megmutatkozik. A művész itt a ló/víziló dichotómia alapján néhány hasonló víziállatot kreált az amúgy is kifürkészhetetlen tenger mélyére, a tengeri istenek és najádok mellé. Közöttük szerepel a vízi tigris is.



Valószínűleg a tigris egzotikuma vonzotta az amazont is mint kiegészítő szereplőt, ahogy a villa mozaikján a griffmadarat. Egzotikus állathoz egzotikus vadász illik, mint a Hadrianus-villa padlóján. S azonkívül a minden Bildungsbürger által jól ismert Vergiliustól (Aeneis 11.576-577) tudjuk hogy az amazon tigrisbőrt visel:

Pro crinali auro, pro longae tegmine pallae
Tigridis exuviae per dorsum a vertice pendent.

(Haján viselt arany ékszerek, hosszú köntös helyett tigris bőre csüng le hátán.)

Márpedig azt a tigrist valakinek el is kellett ejtenie. Ennek a sornak az illusztrációját láthatták itt a bejáratnál az Altes Museumba osztálykiránduló kis Bildungsbürgerek, amíg voltak olyanok.

Nagyot fordult azóta a világ. Éppen itt Berlinben bizonyosodott be, hogy az emberi szellem mégsem kerekedett fölébe az állati vadságnak. A tigrisben és más állatokban pedig megtanultuk az emberi vadság által veszélyeztetett természet szellemét látni. Mint itt mellettem, a charlottenburgi Birkholz idősotthon tűzfalán.

„Látsz engem? Az én életem is számít.” „Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenki védelmet kap.”

A tigrisnek ezt a humanizálását látjuk a mai Die Zeit címlapján is, ahol a „Tudunk-e még bízni?” cím illusztrációjaként egyszerre szerepel félelmetes állatként (akiben nem biztos, hogy bízhatunk), és hozzánk hasonlóan veszélyeztetett és bizalomra vágyó lényként. Annak a bibliai toposznak a mintájára, ahol együtt fekszik az oroszlán a gödölyével és a tigris az amazonnal.