Öt palota. Királydráma Marokkóban

„A kastély több mint 2400 méter magasan áll a marokkói Magas-Atlasz hegységben. Elődjeinek szétszórt romjaival együtt egy kopár fennsík egyik sarkát tölti be, amelyet a Massif Central gigantikus csúcsai vesznek körbe, egyikük sem alacsonyabb 3000 méternél, s némelyikük, mint a nagy Jebel Ghat, a 4000-t is eléri.


Tavasszal, amikor a hó olvadásnak indul, s a kastély alatt futó Oued Mellah folyó jeges szürke és fehér színekkel habzó özönvízzé változik, a hegyek fantasztikus színei is feltárulnak, mindegyiknek más, mint a szomszédjáé. Árnyalataik többnyire a kagylókéi, amelyek millióiból állnak, a vörös, élénk rózsaszín, ibolya és sárga változatai, de akadnak köztük hideg ásványi zöld vagy tompa kék csúcsok is. Valamivel közelebb, ahol az Oued Mellah elkanyarodik, hogy végigfolyjék a sós völgyön, kísérteties százméteres, tűhegyes tornyok magasodnak egy csomóban egy szakadék előtt. Fölöttük és közöttük keselyűk keringenek és lebegnek a légáramlatokban.



Az alacsonyabb lejtőkön elhintett örökzöld bokroktól eltekintve a hegyek minden növényzetnek híján vannak. Csupán a kastély falai közelében nőnek igazi fák. A friss zöld levelek üdeségét és a mandulavirágok ragyogását csak intenzívebbé teszi a háttér kietlensége.



A kastély még ebben a környezetben sem tűnik jelentéktelennek. Nem szép, sem nem kecses, de puszta mérete, mintha a hegyek léptékével akarna versenyre kelni, annyira magára vonja a figyelmet, hogy hivalkodása valahogy mégsem válik nevetségessé. Telouet kastélya avagy kasbahja a tragédiák tornya, ahol nincs helye a nevetésnek. Az előudvar kétszárnyú kapui hat méter magasak. Óriási termetű néger rabszolga nyitja meg a zárat fél méter hosszú kulccsal, s vállát a vasalt fának feszíti. A kapu csak vonakodva enged, centiméterről centiméterre, élesen nyikorogva rozsdás zsanérjain. A fal tetején rakott fészkéből felriasztott vörös vércse rebben fel éles staccato vijjogással. Az udvart egyenletlen kövezet borítja, enyhén a kastély körítőfala felé lejtve, amelyen sötét kapualjak nyílnak az istállók irányába. Fölöttük pártázatos őrtornyok néznek a Jebel Ghat felé. A kövezetet szétszórt birkaürülék borítja, közte egy marokkói kos csavart vörös szarvával. Jobbra emelkedik a kasbah, a tornyok és a tetők hatalmas tömege, rosszul tervezve, rosszul elrendezve, de fenségesen a maga kiterjedésével és a szimmetria teljes hiányával. Csak három színt látunk, a meszelt fehéret, a kő és az agyag vörösét, s a ragyogó zöld mázas tetőcserepeket. Fölöttük a mindenütt jelenlévő ragadozómadarak, keselyűk, hollók és kányák rajzolnak kimért, bonyolult mintákat az éles kék égboltra. Nem hallani más hangot, csak kiáltozásukat, s a minden tornyon ott fészkelő gólyák kelepelését.


A rabszolga kinyit egy gazdagon faragott ajtót az előudvar jobb oldali fehér falán. Az általa hordozott kulcsok száma és súlya olyan nagy, hogy vállán átvetett vaskos selyem kötélen hordja őket, amelyet dzsellabája, bokáig érő, kapucnis fehér gyapjúruhája, s a fölötte viselt szelham, ugyancsak kapucnis fekete gyapjúköpeny takar el.

A képen látható néger kapuőr, Mohammad természetesen nem az, akiről az 1966-os idézet ír, hanem annak az unokája. Három generációja az ő családjuk felügyeli Telouet kasbahját és kalauzolja a vendégeket.

Hatvanhét kulcsot visel. Három éve már, hogy Telouet egyedüli gondnoka, de még mindig nem ismeri ki magát teljesen a kasbah labirintusában, amelyet szántszándékkal építettek ilyenre. Tudja az utat a konyhához (kétszázharmincnyolc lépést és huszonkét kinyitott ajtót számoltam odáig), de onnan csak úgy talál el a háremhez, ha visszatér a központi fogadóterembe, s közben ki-kinéz az ablakon, hogy el ne tévedjen. Ezekbe a fogadótermekbe akar mindig visszatérni, amelyek a szélsőséges fizikai ambíció külső és látható jelei. Egyetlen szintet foglalnak el, de háromszáz ember dolgozott rajtuk három éven át, stukkátorok, kő- és fafaragók, és egy festő, akinek napi előrehaladása inkább centiméterekben, mintsem méterekben volt mérhető. Ennek az embernek marokkói mércével mérve óriási bért fizettek, körülbelül heti 22 fontot. A kastély tulajdonosa azt akarta, hogy ez legyen a világ legszebb palotája, egy Château de Coucy, egy Xanadu. Úgy is emlegették, mint az Ezeregyéjszaka Palotáját.

A dekorációt a Saadi-sírok cseppkőboltozatos tematikája inspirálta – a Saadik egy régi szultán-dinasztia voltak, akik 1554-től 1659-ig uralkodtak Marokkó fölött –, de magába olvasztott minden más fényűző stílust, bármennyire közönségeset is, s minden hagyományos motívumot. Egy viszonylag kicsi szalon falát, ahol a házigazda a közeli ismerőseit fogadta, egy méter széles, körbefutó textilek borították, selyem és brokát Lyonból, s szőnyegek Rabatból, Perzsiából, Turkesztánból és a Magas-Atlaszból, váltakozó durva népi szövés és magas kézműves munka.

A hárem padlóját és falát festett csempékkel rakták ki, amelyek nagy része olasz eredetűnek tűnt, noha némelyik régi andalúziai mór szépséget sugárzott. A fogadótermek faragott és festett tiszafa burkolata éppúgy mór mintájú volt, mint a hálószobák Saadi-stílusú stukkódísze. A számos év kifinomult munkáján azonban mély repedések húzódtak, mert Telouet most üresen áll: csupán a néger rabszolgák kóborolnak benne magukra hagyva, egy letűnt dinasztia örökségének őrei.”

Gavin Maxwell: Lords of the Atlas. The Rise and Fall of the House of Glaoua, 1893-1956, 1966

Telouet vára a Magas-Atlasz gerincén egy egyedülálló és tragikus történet dokumentuma, amely intenzitásában és politikai súlyában Shakespeare királydrámáihoz fogható. Az 1893-tól 1956-ig, hatvan éven át tartó történet itt kezdődik, de aztán kiterjed az egész Atlasz vidékére, Marrakesre, egész Marokkóra, sőt bizonyos vonatkozásokban az egész világra, hogy végül 1956-ban itt fejeződjék be. A történetet minden marokkói ismeri, de nem szívesen mesélik, és noha fél évszázadon át meghatározta az ország történelmét, az iskolában sem tanítják – Gavin Maxwell fenti könyvét, amelyik először mesélte el, Marokkóban megjelenésekor betiltották. Ugyanakkor számos kiemelkedően szép és fontos palota Marrakesben és az Atlasz völgyeiben, amelyeket az idegenvezetők egyszerűen csak mint pompás műemlékeket mutogatnak, ennek a történetnek állítanak emléket, és ennek kontextusában válnak érthetővé. Az alábbiakban ezt a történetet mesélem el, öt olyan palotát bemutatva, amelyek ennek során keletkeztek, s máig ezt dokumentálják.

Telouet kasbahja – ahogy az Atlasz berber agyagerődjeit nevezik – az Atlasz három nagy hágója közül a középső, a Tizi n’Tichka alatt, a glaoua vagy glawa berber törzs szállásterületének központjában áll. Korábbi erődítmények alapjain – amelyek romjai ma is láthatóak a vár körül – az 1860-as években építette a törzs főnöke, Mohammad El Glaoui. A vár stratégiai helyzetben van a Marrakesből az Atlaszon, majd a Szaharán át délre, Timbuktuba és a guineai aranylelőhelyekhez vezető ezeréves karavánúton. Hogy megértsük ennek jelentőségét, egy pillanatra el kell kanyarodnunk a történettől, és össze kell foglalnunk, milyen szerepet játszott ez a karavánút Marokkó, sőt egész Észak-Afrika és a Mediterráneum történetében.


A teve, amelyet először a perzsák hoztak be Egyiptomba, a 3. század környékén jutott el a berberekhez. Ettől fogva vált lehetővé, hogy az észak-afrikai kereskedők keresztülvághassanak az addig áthatolhatatlan Szaharán, és eljussanak a nyugat-afrikai gazdag aranylelőhelyekhez. A 7. század környékén itt jött létre Ghana avagy Wagadou birodalma, amely szoros kapcsolatokat épített ki az Atlasz vidékével. Az Atlaszban sót bányásztak, amelyre Ghanában nagy szükség volt, hogy az emberek és állatok meg tudják tartani a vizet a forró éghajlaton. Ghanában viszont nem volt értéke az ott bőségesen bányászott aranynak, mivel pénzként kaurikagylót használtak. Az Atlasztól délre fekvő oázisok – elsősorban a legendás Sijilmasa, a mai Todra környéke – berber kereskedői ezért egyenlő súlyban cserélték a sót aranyra Ghanában, s visszafelé még fekete rabszolgákat is hoztak magukkal, akikre az egész Mediterráneumban hatalmas kereslet volt. Ghanát a 13. században foglalta el a szomszédságában létrejött Mali birodalom, amellyel a „sóért aranyat és rabszolgát” kereskedelem egészen a 20. század elejéig tovább folyt.

Az Atlasz-vidék és Ghana közötti kereskedelmi utak Roger Mimó Fortalezas de barro en el sur de Marruecos (1996) könyvéből

A nyugat-afrikai kereskedelmi útvonalak a Wikipédiából. A nagy aranymezők arany színnel jelölve.

Ghana birodalom ábrázolása Abraham Cresques mallorcai zsidó kartográfus – akinek palma de mallorcai házáról már írtunk – híres Katalán Atlaszában (1375). Noha ekkor már Mali birodalmához tartozik, mégis a Ginuia nevet viseli. Uralkodója nagy aranyrögöt tart a kezében, amelyért balról berber kereskedő érkezik teveháton. Lábánál balra fekszik Tenbuch (Timbuktu) városa, a legnagyobb helyi kereskedelmi központ, tőle jobbra pedig felirat: „Aquest senyor negre és appellat Musse Melly senyor dels negres de Gineua. Aquest rey est lo pus rich et pus noble senyor de tota esta partida per l’abondançia de l’or lo qual se recull en la seva terra.” – „Ez a néger uralkodó Musse Melli, a ghanai négerek ura. Ő e vidék leggazdagabb és legnemesebb ura a földjén található arany folytán.” Fölöttük, a sárga pikkelyekkel jelölt Atlasz-hegység alatt folyóvizekkel körülvéve Sijilmasa oázis, a berber karavánok gyülekezőhelye. Balra tőle felirat: „Per aquest loch pasen los merchaders que entren en la terra dels negres de Gineua, allo qual pases appellat vall de Darcha.” – „Ezen a helyen, amelyet a Draa völgyének neveznek, kelnek át a kereskedők a ghanai négerek országa felé.” – Jóval nagyobb felbontásért katt a képre.

Freskó a Draa völgyében fekvő Zagorában, az Atlasz alatti berber vidék legdélebbi pontján, a Szahara kapujában: Timbuktu 52 nap.

A fenti kereskedelmi térképek és információk alapján már jobban tudjuk értelmezni az alábbi térképet is, amely az Almoravida dinasztia kiterjedését mutatja. Az Almoravidák a 11. században létrejött berber birodalom voltak, amely fénykorában Ghana északi határától a hispán félsziget közepéig terjedt. Ők alapították 1062-ben Marrakes városát is a birodalom fővárosaként. Hogy egy ekkora – északtól délig 3000 kilométer hosszú – birodalmat meg tudjanak hódítani és megtartani, ahhoz arra a három dologra volt szükség, mint minden háborúhoz: pénzre, pénzre és pénzre. Ez a mennyiségű pénz pedig az Atlasz és Ghana közötti kereskedelemből származott.


Telouetről mindent elmond az, hogy ennek a kereskedelmi útvonalnak a legészakibb pontján feküdt, azon a hágón, ahol a délről hozott áruk áthaladnak legfontosabb északi piacukra, Marrakes városába. Ez az út az Ounila folyó völgyében vezetett, s a völgy fejében, a hágó alatt áll Telouet vára, amely ezt az egész kereskedelmet ellenőrizte és megvámolta.

Háború előtti képeslapok: Telouet fénykorában

Az Ounila völgyére ez az ezeréves múlt nagyon rányomta a bélyegét. Telouettől lefelé egészen Ouarzazate-ig, ahol a folyó a Draa folyóba torkollik, egy-két kilométerenként sok évszázados erődített kasbahok, erődök és ksarok, erődített városkák állnak (a név a latin caesarból és az abból eredő arab kasarból, erődből származik, úgy is mint Alcazár). Ezek a várak és városkák a nagy távolsági kereskedelem hasznát csapolták meg mint kereskedők, sóbányászok vagy egyszerű útonállók. Az építészetileg páratlanul értékes völgyet – eltekintve legdélibb ksarjától, a világörökség Ait Ben Haddoutól – a turizmus mindmáig elkerüli, mert a franciák az 1930-as években nem itt a völgyben, hanem attól nyugatra építették meg az Atlaszon átvezető nagy műutat. A völgy máig megmaradt egyfajta érintetlen, archaikus szabadtéri múzeumnak. Gyönyörű egész napos kirándulás bérelt autóval meg-megállva végigmenni rajta.

Az Ounila-völgyi turizmust népszerűsítő plakát a francia protektorátus (1912-1956) idejéből. Készítője Jacques Majorelle orientalizáló szecessziós festő, akinek marrakesi kertje és háza az egyik legnépszerűbb marokkói turistalátványosság.

Kasbahok és ksarok az Ounila folyó mentén

De térjünk vissza most történetünkhöz. 1893-ban a marokkói szultán, I. Hasszán elhatározta, hogy büntető hadjáratot, harkát indít az Atlasztól délre fekvő Tafilalet oázis berberei ellen, mert fellázadtak ellene és nem fizetnek adót. Az ilyen büntető hadjáratok szinte ritmikusan végigkísérik Marokkó történetét. Az ország geopolitikai struktúráját alapvetően meghatározza az Atlasz hegység, amely élesen egy északi és egy déli részre osztja Marokkót. Az északi rész nagy városaival és többségi arab lakosságával volt mindig a bled el mahkzen, a kormányzat uralma alatt álló terület, az Atlasztól délre, a kormányzattól távol fekvő rész pedig, megzabolázhatatlan berber törzseivel, a bled esz-sziba, „a törvénytelenség földje.” Marokkó dinasztiáinak története leírható azzal a képlettel, hogy a Dél időnként fellázad az északi szultán ellen, s legyőzi őt egy karizmatikus vezetővel az élén, aki új dinasztiát alapít, amelyet néhány generációval később a Dél újabb lázadása söpör el.

Egy ilyen lázadás megfékezésére indult el I. Hasszán, akinek dinasztiája, a ma is uralkodó Alaviták ugyanígy kerültek hatalomra 1666-ban. Az akkori fővárosból, Fezből indulva a legrövidebb út az Atlaszon át a Ziz folyó völgyében vezetett. Ez azonban egyszersmind az egyik legnehezebb útvonal is, több hegyláncon és hágón át, nehezen járható, behavazott utakon. Az átkelés logisztikája meghaladta a hadsereg képességeit. A katonák és a málha egy jó része ott veszett az úton, s a túlélők nagy része – így a szultán is – már betegen értek le Tafilaletbe. Ott tessék-lássék véget vetettek a lázadásnak, majd – mivel már késő ősz volt – erőltetett menetben nekiindultak, hogy még a tél beállta előtt visszaérjenek az Atlaszon át Fezbe. A visszatérésre már járt utat, a jóval nyugatabbra fekvő Ounila völgyét választották.

Háború előtti képeslap: Telouet fénykorában

Olyan menetelés volt ez, mint Napóleon visszatérése Moszkvából. November volt már, mire az Ounila völgyébe értek, s abban az évben rendkívül kemény volt a tél. Az utat hó borította, a teherhordó állatok szakadékba zuhantak, az emberek megfagytak, a túlélők élelem híján saját bajtársaik holttestét ették.

„Az arzenált azonban”, írja Gavin Maxwell, „amelynek jelentős részét egy súlyos Krupp ágyú és annak muníciója tette ki, soha nem hagyták el. Ennek az ágyúnak a fennmaradása megváltoztatta Marokkó egész történelmét. Az ágyú végig működőképes maradt, s ez a jelentős tény önmagában is megkülönbözteti számos társától, amelyek szerepe pusztán rituális volt. A szultánok mindig is vásároltak ágyúkat, gyakran egy instruktorral együtt, ám miután ez utóbbi hazatért, tanítványait pedig megölték, az ágyúk több áldozatot szedtek kezelőik mint az ellenség sorából. A nép számára azonban az ágyú a szultán hatalmának jelképévé vált, sőt a szultán mint imám avagy spirituális vezető jelképévé, minthogy az egyik ócska, de még tüzelőképes ágyú, az El Nouba jelezte a hajnali és az esti imaórákat. Az ágyúkat a rítusok és babonák egész füzére övezte. Őfelsége ambuláns képviselőivé váltak, amelyre átruházódott a szultán baraka-, azaz áldásosztó ereje és gyógyító képessége: kérelmeket és adományokat fogadtak, és menedékjogot nyújtottak. Ha bármely gonosztevőnek sikerült felülnie az ágyú talpára, automatikusan jogot szerzett rá, hogy személyesen jelenjen meg a szultán előtt ügyét tisztázni, s ezt egyetlen szultán sem tagadta meg. Az „Esküszöm a Szultán ágyújára!” gyakori és nagy erejű esküvé vált, s az ágyúk előtt imádkoztak is, közvetlenül az ágyúcsőbe suttogva az imát. Adományokat is kaptak az ellenfél levágott fejei formájában, úgyhogy egy-egy győzelem után az ágyúkat teljesen eltemették a rájuk szórt véres emberi fejek. Ami még különösebb: a lázadó vidéken egy-egy fegyverszünet vagy tárgyalás alkalmával a berber nők körülvették az ágyút, csókolgatták, s a szultán vereségéért imádkoztak hozzá. A paradoxon nem volt nyilvánvaló számukra, hiszen tisztelték a szultánt mint kalifát, azaz Isten képviselőjét, de gyűlölték mint népe elnyomó zsarnokát.”

Így értek el a Tizi n’Tichka hágó alá, hóviharban, fogyatkozó sereggel, élelem nélkül. Itt sietett segítségükre a glawa törzs főnöke, Madani El Glaoui, aki saját berber alattvalóival elég birkát és tűzifát hordatott össze ahhoz, hogy a szultánt és seregét hetekig vendégül lássa Telouetben, megmentve életüket.

Háború előtti képeslap: Előkelő vendég fogadása Telouet-ben

Háború előtti képeslap: „Ételhordók kuszkuszt és lepényt visznek Telouet várába egy diffára (ünnepi vacsorára)”

Amikor a szultán végül útnak indult, hogy a hágón átkelve visszatérjen Fezbe, két adománnyal viszonozta az életmentő szolgálatot. Egyfelől kinevezte Madanit az Atlasztól délre fekvő vidék kalifájának, azaz szultáni helytartójának. Ez persze ingyenes cím lett volna, hiszen még maga a szultán sem bírta megregulázni a bled esz-szibát. De ezt segítette elő a másik adomány, a Krupp ágyú, amelyet a szultán Telouetben hagyott. Ennek az ágyúnak a segítségével fogja Madani és öccse, T’hami El Glaoui a következő két évtizedben ténylegesen a hatalma alá hajtani egész Dél-Marokkót.

A Krupp-ágyú ma az El Glaouik egykori dél-marokkói birodalmának központjában, az ouarzazate-i Taourirt kasbah udvarán

A szultán azonban beteg emberként tért haza a hadjáratból, s a következő év májusában meg is hal. Minthogy útközben éri a halál, ágyánál csupán egyetlen ember áll, udvarmestere, a felszabadított néger rabszolga apától és zsidó anyától származó Ahmed ben Moussa avagy Ba Ahmed, aki kihasználja az alkalmat a hatalom megszerzésére. Rábeszéli a szultánt, hogy legidősebb fia, a trónörökös helyett a kiskorú Abd el Azizt nevezze ki utódjának, majd a fiatal szultán anyjával szövetkezve kiiktatják a hagyományos fezi arisztokráciát a hatalomból. Helyettük az El Glaoui-testvérekre támaszkodnak, akik fokozatosan hódítják meg Dél-Marokkót, s akik bármikor képesek és készek is nagy berber hadsereget felvonultatni szövetségeseik védelmében.

Ba Ahmed 1894-től 1900-ban bekövetkezett haláláig gyakorlatilag Marokkó egyeduralkodójává válik. Ennek legnyilvánvalóbb jele az az uralkodóhoz méltóan pompás palota, amelyet államköltségen építtet magának Marrakesben, s amelyet ma is a város egyik nevezetességeként mutogatnak Bahia-palota néven (a nevet kedvenc ágyasáról kapta).

Eddig két palotát láttunk a tervezett ötből: az 1894-1900 között épült Bahiát és a teloueti kasbahot, amelynek fogadótermeit T’hami El Glaoui csak az 1930-as évek végétől díszítteti fejedelmi pompával. Mindkettő dekorációja ugyanabból az ősi és nagyon tisztelt forrásból származik: az úgynevezett Saʿadi sírokból, amely ma Marrakesh egyik, ha nem a legfőbb látványossága.

A Saʿadi dinasztia (1549-1629), mint minden elődje és utódja, az Atlasztól délre, berber törzsként kezdte. A Draa folyó völgyében voltak nagybirtokosok, innen emelte őket az élére a marokkói össznépi felháborodás az uralkodó Wattasid szultánokkal szemben, akik tétlenül tűrték a portugál gyaurok térhódítását Marokkó tengerparti városaiban. A Saʿadiknak kétfrontos harcot kellett vívniuk. Egyfelől eredményesen szorították vissza a portugálokat tengerparti erődítményeikbe, másfelől útját kellett állniuk az oszmán birodalom terjeszkedésének is, amely be akarta kebelezni Marokkót. Az oszmánokkal szemben nem volt elég a fegyveres védekezés: minthogy a török szultán mégis a Kalifa volt, a Saʿadiknak megfelelő tekintélyt kellett felvonultatniuk vele szemben. Ennek egyik eleme volt a főváros, Marrakes kiépítése „második Konstantinápollyá” fényűző „iszlám reneszánsz” stílusban. A program legfontosabb része a Saʿadik királyi palotája, a Badi-palota volt, amelyet azonban az utánuk következő Alavita-dinasztia megfosztott minden belső díszítésétől, hogy azokat saját új meknesi palotájukba vigyék át. A Saʿadik építészeti programjából mára csak az általuk építtetett Mouassine-negyed pompás nemesi palotái maradtak fenn, illetve fő művük, a dinasztia temetkezőhelye, a Saʿadi-sírok a Kasbah-mecset udvarában.

A Saʿadiknak nagy szerencséjük volt, hogy trónra kerülésük előtt nem sokkal – 1492-ben – omlott össze az andalúziai arab-berber uralom utolsó bástyája, a granadai emírség, s az itteni muszlim építőmesterek, akik az Alhambrán dolgoztak, vagy legalábbis közelről tanulmányozhatták azt, Marokkóba menekültek. A Saʿadik építészeti programja, elsősorban a fennmaradt királysírok, ilyenformán az andalúziai muszlim építészet hagyományát vitték tovább és örökítették át a 19. század végi és 20. század eleji reprezentatív palotákra is.

Történetünk tragikumához hozzátartozik az is, mi történt a Bahia-palotával Ba Ahmed halála után, ami egyszersmind előrevetíti annak tragikumát, ahogyan az El Glaouik története véget ér. A jelenetet Walter Burton Harris írja le Morocco That Was (1921) c. könyvében, aki 19 éves korától, 1885-től élt Marokkóban a The Times tudósítójaként:

„Marokkóban egy nagy ember halála rettenetes dolog. Amíg a nagyvezír napokon át haldokolt, palotája körül őrök álltak, csöndben várva a véget. S egyik reggel a házból felcsapó női jajveszékelés tudtul adta, hogy a halál eljött. A nagy épület minden kapuját bezárták, senki nem léphetett se be, se ki, s odabenn a pusztulás tombolt. Szolgái mindent elzabráltak, amire csak rá tudták tenni a kezüket. Asszonyai egymással harcoltak az ékszerekért. Széfeket törtek fel, dokumentumokat és végrendeleteket kerestek, ékköveket feszítettek ki foglalataikból, hogy könnyebben elrejthessék őket, s még gyilkosságokra is sor került.

Míg a szigorúan őrzött falakon belül ez történt, Bou Ahmed testét kivitték és eltemették. A szultán könnyek között követte annak az embernek a gyászmenetét, aki őt a trónra segítette, s megtartotta ott fiatalsága nehéz évein át. Minden bizonnyal magányosnak érezte magát, ahogy ott ált nagyvezíre sírja mellett, aki, bármilyen sok bűne volt is, bármennyi pénzt csikart is ki erőszakkal és csalással, kétségtelenül végig hűséges volt hozzá. Amikor Moulay Abd El Aziz még mindig sírva visszatért palotájába, első dolga volt, hogy aláírja a rendeletet Bou Ahmed minden vagyonának elkobzásáról. Ez most szervezett fosztogatás volt, mert hivatalnokok és rabszolgák seregét rendelték ki a parancs végrehajtására. Napokon át megrakott teherhordó állatok hordták Bou Ahmed ingóságait a szultán palotájába, szinte eltűnve a bútorok, szőnyegek, ágyneműk, pénzes ládák nagy tömege alatt. Asszonyaitól és szolgáitól kicsikarták mindazt, amit elloptak, s a ház üressé, egykori lakói nincstelenné váltak. Néhány nappal később csak a nagy épület maradt ott, minden egyéb eltűnt a semmiben.”


Az El Glaouik azonban Ba Ahmed halála után is tovább erősödtek. Ahogy addig a nagyvezír, mostantól a szultán számított rájuk erős szövetségesként a lázadó déli törzsek ellen. Ebből fakadt végül az a konfliktusuk is, amely a Glaoui család két királycsináló forradalma közül az elsőhöz vezetett. 1902-ben a berberek között egy trónkövetelő lépett fel, Bou Hamara, eredeti nevén Omar Ez Zarhouni bűvész és csodatevő, aki azt állította, hogy ő a szultánnak a hatalomból kisemmizett bátyja, Moulay Mohammad, I. Hasszán jogos utódja. Rengeteg követője támadt a tehetségtelen kormányzással elégedetlen törzsek között, s a szultán hadjáratot indított ellene. A hadjárathoz természetesen csatlakozott Madani és T’hami El Glaoui is, de a szultán vezérei által rosszul vezetett csatát elvesztették, maga a szultán is alig tudott megmenekülni, s vezérei sugallatára az El Glaouikat tette meg bűnbaknak. Madani tisztázni akarta magát a szultán udvarában, de olyan megaláztatásban volt része, hogy eldöntötte: Abd el-Aziznak mennie kell. Felkereste a szultán bátyját, Hafidot, a marrakesi kormányzót, és meggyőzte, hogy vállalja el az uralkodást.

Segítségükre volt az a körülmény, hogy ekkoriban, 1906-1907-ben zajlott a franciák lassú beszivárgása Marokkóba. Az Algériából érkező francia hadsereg egyre több kulcspozíciót foglal el; a marokkói nép válaszul lincselésbe kezd, és több francia kiskereskedőt és munkást ölnek meg. A hadsereg fegyverrel torolja meg a gyilkosságokat. Ebben a helyzetben Madani és Hafid azzal vádolják a szultánt, hogy semmit nem tesz a gyaurok térhódítása ellen, és fegyveres felkelést robbantanak ki ellene. A felkelés győz, és 1908-ban a száműzetésbe vonult szultán helyét bátyja, Hafid foglalja el.

Nem sokkal később azonban az El Glaouik is változtatnak álláspontjukon. Hafid szultán szabadulni szeretne az őt trónra juttató törzsfőnökök szorításából, és őket mellőzve szövetséget ajánl a franciáknak. Ezek be is vonulnak, és 1912. március 30-án aláíratják a szultánnal azt a fezi szerződést, amelynek révén Marokkó francia protektorátussá válik. Amikor ez kitudódik, az országban mindenütt felkelés robban ki, ami az európaiak lemészárlásával társul. Ahmed El Hiba nomád tuareg törzsfőnök és trónkövetelő ostrom alá veszi Marrakest, s a marrakesi pasától azt követeli, hogy szolgáltassa ki neki a városban élő franciákat. A tanácstalan pasán végül az épp Marrakesben lévő T’hami El Glaoui segít, aki felajánlja neki, hogy átveszi tőle a begyűjtött franciákat, miközben Madani már a francia hadsereggel tárgyal a marrakesi bevonulásról. A hadsereg végül megérkezik, rövid úton végeznek El Hiba csapataival, bevonulnak a városba, és T’haminál találják a megmenekült túszokat, mire Lyautey tábornok kinevezi T’hamit Marrakes pasájának. Ezzel kezdődik az El Glaouik igazi fénykora.

Lyautey tábornok a marrakesi bevonulás után a becsületrenddel tünteti ki a Glaoui fivéreket

1912-től 1956-ig az El Glaouik (1918-ig Madani El Glaoui, halála után pedig öccse, T’hami El Glaoui) lesznek Marokkó tényleges urai. A hatalmi viszonyokat józanul átlátva teljesen a francia megszállók mellé állnak, annyira, hogy Lyautey marokkói politikája az lesz: a francia hadseregnek az Atlasztól északra fekvő vidéket kell ellenőriznie, s a déli rész pacifikálását az El Glaouikra kell hagynia, akiknek hűségében megbízhat, nekik maximum anyagi és fegyverzeti támogatást kell nyújtania. Ezt az El Glaouik hűségesen el is végzik.

(Egy megjegyzés: Ennek a francia katonapolitikai elvnek az ismeretében az ember mosolyogva olvassa Rejtő Jenő idegenlégiós regényeit, amelyek kitűnő írások, de a mesternek fogalma sem volt a korabeli francia katonai mozgásokról, és sokszor szerepeltet idegenlégiósokat olyan dél-marokkói oázisokban és „helyőrségekben”, ahol franciát soha nem láttak.)

Ennek az időszaknak két újabb palota állít emléket, mindkettő Marokkó leglátogatottabb nevezetességei közé tartozik. Az egyik a marrakesi pasa palotája, a Dar El Bacha, amelyet T’hami El Glaoui építtetett át az 1910-es években fényűző módon, a Bahia-palota és a Saʿadi-sírok stílusában. A palotát az El Glaouik bukása után, 1956-ban a király örökölte: ez ma az uralkodó marokkói palotája. A nagy palotából azonban leválasztották T’hami El Glaoui személyes lakosztályát, amelyet Dar El Bacha (A Pasa udvara) avagy Musée des Confluences néven önálló iszlám művészeti múzeumként nyitottak meg.

A másik palota, Taourirt kasbah az Atlasz déli lábánál áll, Ouarzazate-ban, ahonnét az El Glaouik dél-marokkói birodalmukat irányították. Nem véletlen, hogy a gyors mozgósítás végett ennek az udvarán őrizték – és őrzik máig – a Krupp ágyút. A palota voltaképpen vidéki helyőrségi központ, ennek megfelelően dísztermeinek dekorációja is rusztikusabb, népiesebb, mint a marrakesi palotáké, de alapjában ugyanazokat a motívumokat és struktúrákat követi.

Az ebben és a következő bejegyzésben említett Glaoui- és más paloták

Az El Glaouik, akik szorosan a franciákhoz kötötték a szekerüket, megdöbbenéssel figyelték az 1930-as évektől kibontakozó marokkói függetlenségi mozgalmat, s még inkább azt, hogy az 1927-ben hatalomra került ifjú szultán, V. Mohamed is egyre inkább a függetlenség pártja, az Istiqlal mellé áll. A második világháborúban még kiállt a franciák támogatása mellett, de az 1947-es tangeri beszédben már nyíltan állást foglalt az Istiqlal követelései mellett. T’hami el Glaoui pasa, aki nemcsak francia támogatóinak elvesztésétől félt, hanem attól is, hogy a függetlenség modernizálást és a régi hagyományos rend végét jelenti, a berber törzsfők és a szultánnal szemben álló szúfi rendek támogatásával, s a francia katonai vezetés jóváhagyásával 1953 augusztusában a berber törzseket fellázítva és Fezbe vezetbe megbuktatta a szultánt, akit a franciák Korzika szigetére szállítottak.

A szultán bukását azonban országszerte felkelések és franciaellenes lincselések követték. Ennek nyomására a franciák végül 1955 őszén visszahozták V. Mohamedet Marokkóba, s 1956. március 2-án elismerték az ország függetlenségét. T’hami El Glaoui a szultán színe elé járult, a földre vetette magát, és bocsánatáért esedezett. A szultán megbocsátott. A pasa visszavonult a teloueti kasbahba, ahol egy hónap múlva meghalt.

A Glaoui-leszármazottak többsége ma Franciaországban él: művészek, tudósok, vállalkozók. Az állam pedig szándékosan hagyja elenyészni a Glaoui-korszak emlékét. Az iskolákban nem tanítják, az (egyébként kitűnő) marokkói történelmi folyóiratok nem írnak róla. Noha a kasbahokat és ksarokat az egész Dél-Marokkóban igyekeznek felújítani, vagy legalábbis karbantartani, a Glaoui-kasbahokra valahogy nem jut pénz, többségük elhagyottan, romosan áll. Mint az alábbi Glaoui-kasbah Tinghir oázisban, Dél-Marokkó keleti peremén, nem messze az algériai határtól, ahonnét az El Glaouik valaha birodalmuk keleti részét ellenőrizték, s amelyről még lesz szó egy későbbi bejegyzésben.

A tinghiri Glaoui-kasbah 1919-ben. A Todra folyó túloldalán, a kép felső részén az ősi Afanour ksar részlete

Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: