Isztambul szent bolondjai

Isztambul óvárosa mindmáig éppannyira tele van muszlim szent emberek türbéivel, mint a felvilágosodás előtti Európa katolikus városai voltak keresztény szentek sírjaival és ereklyéivel. Kompetenciáiknak, közbenjárásuk szakirányainak, térbeli hálózatuknak és együttműködéseiknek éppúgy megvan a maga bonyolult, de a hívők által jól átlátott és szakértően manipulált rendszere, mint a katolikus szenteknek voltak. És a nagy szentek, dervisek, szent életű közemberek és szentként tisztelt alapítók mellett éppúgy jelen vannak a „szent bolondok”, a botcsinálta szentek is, mint a keresztény, kiváltképp az orthodox hagiográfiában.


A Laleli, azaz Tulipán-mecset az isztambuli késő oszmán építészet egyik ékszerdoboza. III. Musztafa szultán megbízásából Mehmet Tahir Ağa udvari építész emelte 1760-63 között. Szerkezetében a Sinan által a 16. században megteremtett, s végső soron a Hagia Sophiára visszanyúló oszmán mecset hagyományát viszi tovább nagy kupolájával s az azt megtámasztó kisebb félkupolák együttesével. Részleteiben azonban az európai barokk, sőt rokokó játékossága érződik, amely a 18. században, különösen az 1718 és 1730 közötti, tulipánrajongásáról elnevezett Tulipán-korszakban olyan nagy hatással volt az európai oszmán építészetre.

Elsőre azt gondolhatnánk, az „oszmán barokk” e gyönyörű példája is a Tulipán-korszakról kapta a nevét. De ha az évszámra tekintünk, jó harminc évvel a korszak vége után épült. Ráadásul a korszak alkotásaival szemben a tulipán-motívum sehol sem bukkan fel benne (kivéve az előudvar ablakainak belső ablaktábláin, amelyek azonban modern hozzáadások, s éppen a mecset neve ihlette őket). Nem. A Laleli-mecsetnek a mellette élő szent ember, Laleli Baba, „Tulipán Apó” adott nevet.

A mecseteket többnyire az alapítóról szokás elnevezni. Lehet, hogy egy másik, népszerű nevük terjed el, mint a Kék-mecset, de hivatalosan azt is Sultanahmet-mecsetnek hívják az alapító III. Ahmedről, a Tulipán-kor szultánjáról. A Laleli-mecsetnek azonban ez nem a népszerű neve, hanem hivatalosan is így nevezik alapításától fogva, az elvárható Musztafa-mecset helyett.


A mecsetet alapító III. Musztafa (1757-1774) maga is így panaszkodott: „Három mecsetet építettem. Az elsőt [az 1766-os tűzvész után újjáépített Fatihot] ősömnek kellett szentelnem, a másikat [az üszküdári Ayazmát] a dervisek tették a magukévá, a harmadikat [a Lalelit] egy hajléktalan foglalta el.” Így esett, hogy ma csupán az 1774-ben épített kicsi és kifejezetten igénytelen Iskele Camii, azaz Kikötő-mecset viseli hivatalosan III. Musztafa nevét Isztambulban.

Hogyan történt ez?

Laleli Baba jó kedélyéről és szabad szájáról ismert szent ember volt a Fatih-negyedben, a bazáron túl. Gyógyított is, füvekkel és imákkal, s ezek sikere különösen népszerűvé tette őt Isztambul-szerte. Soha nem látták mecsetben imádkozni, de a szultán anyjának, aki álruhában látogatta meg őt, feltárta, hogy az imaidőben egy szempillantás alatt elrepül a mekkai Kába-kőhöz, és ott végzi imáját. III. Musztafa ezért a mecsetet befejezve őt kérte fel, hogy mondjon áldást rá és a mecsetre.

Laleli Baba megjelent a szultán színe előtt, s azt az áldást mondta rá: „Szultánom, ha Allah is úgy akarja, egész életedben jó egészségben egyél, igyál és fingjál”. A szultán felháborodott a szent közönségességén, s az őrökkel dobatta ki a palotából. A trónterem ajtajában az apó visszafordult, s azt mondta: „Jól van, hát ha inkább úgy akarod, akkor egyél és igyál, de ne fingjál.” És így is történt. Másnaptól a szultán hasa nőni és feszülni kezdett. Az orvosok mindent megpróbáltak, de hiába. Végül, amikor fájdalmai már kibírhatatlanná váltak, ismét elhívatták Laleli Babát, aki ezúttal a rosszabbik arcát vette elő, és elkezdte felfelé srófolni a gyógyítás árát. Már túl voltak azon, hogy az új mecset hivatalosan az ő nevét kapja, s a szultán már a trónját is hajlandó lett volna átadni neki, amire a szent csak megvetően legyintett: „Nem kell a trónod, ami csak egy fingot ér.” Végül azért csak megenyhült, a szultán hasára tette a kezét, imádkozott, s a csoda megtörtént.

Laleli Baba egy forrást is fakasztott az új mecset aljában, a mai főutca, az Ordu Caddesi felé, s amellé is temették el. Az 1950-es években, az utca kiszélesítésekor azonban a forrás elapadt, s a temetőt is felszámolták. Ma csupán egy modern síremlék áll itt, közvetlenül a járda mellett, „Laleli Baba hivatalos sírja” felirattal.


Tisztelői a közeli kis Kemal-mecset régi temetőkertjében emeltek neki új sírt 1957-ben, s máig oda járnak közbenjárását kérni nehéz esetekben.


A másik „szent bolond”, Bekri Musztafa III. Musztafa előtt száz évvel élt, de annyi köze van hozzá, hogy az Eminönü-kikötőben, a későbbi Kikötő-mecset mellett lakott. Nem csoda, hogy magával ragadta az ivás szenvedélye, amiről Bekri, azaz Iszákos melléknevét is kapta. Sabri Koz azt írja róla az Orhan Pamuk által az Isztambulban magasztalt İstanbul Ansiklopedisiben, hogy iparos családban született, iskolába is járatták, és hafez volt, azaz fejből tudta a Koránt, de szülei halála után nem törődött a mesterséggel, csak a kocsmákat járta.

Ebben az időben hozta IV. Murad szultán (1623-1640) azt a rendeletét, amellyel megtiltotta az alkohol (majd később a kávé és a dohány) fogyasztását, nem vallási alapon, hanem mert az ezek fogyasztására szolgáló lebujok a lázadás – főleg a janicsárlázadások – fészkei voltak. Akit boriváson kaptak, ott helyben lefejezték. A szultán különös mániája volt, hogy gyakran álruhában kísérte a poroszlókat, s gyönyörködött a kivégzésben, sőt olykor maga hajtotta végre azt.

IV. Murad. „Igen temérdek testi vagyon az nagyúrnak és igen bellicosus komor ábrázattya – írta haza róla a fényes portáról az öreg Toldalaghi erdélyi követ.” (Móra Ferenc: Az ember feje nem füge)

Ilyen körülmények között Bekri Musztafa, hogy ne kockáztasson, révésznek állt, s csak a nyílt vízen, a poroszlók szemétől távol vette elő a palackot. Így tett akkor is, amikor éppen az álruhás szultánt és nagyvezírét szállította Üszküdárba.

„Mi van a palackban?” kérdezte a szultán.

„Erőital”, felelte Bekri Musztafa.

A szultán kíváncsi volt rá, s kért belőle egy kortyot, ugyanígy a nagyvezír is. Majd felhördült: „De hiszen ez bor!”

„Az hát”, mondta egykedvűen Bekri Musztafa.

„Hát nem megtiltottam a borivást?” háborodott fel a szultán.

„Na és ki vagy te, hogy bárkinek bármit megtiltsál?” jött ki a sodrából Bekri Musztafa is.

„Én Murad szultán vagyok, ez itt pedig Bajram pasa, a nagyvezír.”

„Hát barátaim, nektek kellene megtiltani a borivást. Egy kortyot ittatok csak, s máris a szultánnak és a nagyvezírnek képzelitek magatokat. Ha az egész palackot kiinnátok, fogadom, azt állítanátok, hogy te vagy maga Allah, emez pedig az Ő Prófétája.”

A szultánnak tetszett az egyenes beszéd, s ahelyett, hogy fejét vetette volna a nagyivónak, meghívta palotájába, ahol Bekri Musztafa bevezette őt a borivás élvezetének tudományába. Nem sokkal később az alkoholista révész el is hunyt, s Murad szultán vigasztalhatatlan volt. Az isztambuli udvarban száműzetésben élő bukott moldvai fejedelem, Demetrius Cantemir (1673-1723), a késő oszmán kor jól értesült és részletekre is figyelő kitűnő krónikása azt írja róla:

„Halála után a szultán általános gyászt rendelt el az udvarnál, s testét nagy ünnepélyességgel temettette el egy kocsmában, a hordók közé. Ettől fogva a szultánnak, mint mondta, nem volt egyetlen vidám napja sem, s ha Musztafát véletlenül említették színe előtt, gyakran könnyekben és sóhajtozásban tört ki.”

Zenészek szórakoztatják IV. Murad szultánt. Atai Uzbeki költeményeinek illusztrációja, 1721. The Walters Art Museum, MS 666.67A

Móra Ferenc, aki egész szatirikus novellát írt IV. Murad zsarnoki uralkodásáról Az ember feje nem füge címmel, ebben – igaz, nem történeti források, hanem csak a maga szegedi szent bolond bölcsessége alapján – másként írja le kettejük találkozását:

„Egyszer egy Musztafa Bekri nevű csavargót hurcoltak eléje, akit boriváson értek, holott azért fejvesztés járt.

- Igaz-e az, te kutyától-szakadt - kérdezte tőle a szultán -, hogy te engem részegen rabszolgaivadéknak szidtál, és azt mondtad, hogy ha lesz egy piasztered, azon engem megvásárolsz?

A csavargó, akinek még mindig nem akartak szót fogadni a lábai, előhúzott a rongyai közül egy borosüveget, és vigyorogva meglötyögtette a szultán előtt:

- Mit tudom, igazhitűek ura, mondtam-e vagy se? Ha mondtam, se én mondtam, hanem ez a folyékony arany, amely többet ér a világ minden kincsénél, mert ez szultánt csinál a csavargóból, és hőssé teszi az ilyen magamforma gyáva kutyát is. Ha nem hiszed, tegyél vele próbát.

A szultánt elképesztette ez az arcátlanság, szájára vette az üveget, megitta egy csöppig a csavargó borát, és rögtön díszkaftánt húzatott Musztafa Bekrire, megtévén őt udvari tanácsosnak, amely cím ezúttal csakugyan meg volt érdemelve.”

Bekri Musztafa figurája a karagöz-bábjátékban. A Yapi Kredi gyűjteményből

Bekri Musztafa figurájának hatalmas népszerűséget adott, hogy talán már életében, vagy nem sokkal halála után állandó szereplőjévé vált az oszmán birodalom-szerte kedvelt vásári karagöz-bábjátékoknak, amelyek a kor (és a későbbi korok) legélesebb politikai szatírái voltak. A híres utazó, Evliya Çelebi az 1630-as években írja, hogy a vak karagöz-játékos Hasanzade Mehmet Çelebi emelte be igazmondó részeg figuráját a bábjáték állandó szereplői közé Tuzsuz Deli Bekir (Sótlan Bolond Bekir) néven. Igen népszerű volt, minthogy részegsége folytán büntetlenül kimondhatott egy csomó olyan kellemetlen igazságot, amely másoknak tilos volt.

Ez a szerep magyarázza a „szent bolond” fogalmát. A keresztény – különösen az orosz orthodoxiában gyakori – „szent bolondok” Szent Pálnak azt az útmutatását követték: „Ha valaki bölcsnek gondolja magát ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen. E világ bölcsessége ugyanis bolondság Isten előtt.” (1Kor 3:18) Az iszlámban ilyen tanítás ugyan nincs, de a szerep ugyanaz: a valóságban bölcs és fürge eszű szent bolondnak teteti magát, hogy hangot adhasson a tekintélyek képmutató bölcsességével szembeni józan okosságának.

Innen ered a Bekri Musztafa-anekdoták sokasága, amelyek még ma is közismertek az egykori oszmán birodalomban.

Az egyik anekdota szerint Muradnak már elege volt Bekri Musztafa iszákosságából, és megtiltotta neki az ivást. Amikor néhány órával később álruhában a kocsmákat járta, az egyikben ott ült Bekri Musztafa. A szultánt megpillanván jobb kezéből azonnal a balba vette át a korsót, s a háta mögé rejtette azt. „Nyújtsd ki a bal kezedet!” parancsolta a szultán. Bekri Musztafa gyorsan átvette a jobb kezébe a korsót, s azt rejtette a háta mögé, a balt kinyújtva. Murad nevetett. „Nyújtsd ki mindkét kezedet!” Bekri Musztafa a hátával szorította a korsót a falnak, s kinyújtotta mindkét kezét. „Ne játssz tovább, Murad”, mondta aztán. „Még eltörik a korsó.”

A színdarabok és anekdoták híressé tették a kikötői kocsmát, ahol Bekri Musztafa nyugodott, s a kocsma, a kikötő és a bazár népe egyfajta szent pártfogóként kezdte tisztelni őt. A férfiak gyakran fohászkodtak hozzá másnaposság esetén, vagy ha nem volt pénzük borra vagy rakira, a feleségek pedig azért, hogy küldje haza férjüket a kocsmából. A nők a bevett szokás szerint étellel kevert földet raktak a sírra, ami bizonyítottan jó hatással volt a férjek hazatérésére.

Az 1880-as években, amikor a város hozzáfogott a kikötői széles út megépítéséhez, ennek számos régi kis épület, többek között Bekri Musztafa kocsmája is áldozatul esett. Tisztelői azonban kiemelték a testet, s a közelben lévő, és a városrendezés által megkímélt bódészerű kis népi szentélyben, Abdürraif Şamadani sejk türbéjében helyezték el. Státusza nagyot nőtt, minthogy a sejk tisztelői immár hozzá is mint szenthez imádkoztak, s a Bekri Musztafa miatt megnőtt látogatottság a sejk népszerűségének is jót tett.

Don’t drink and drive. Spontán parkoló a szentély védelmében.

A hátsó sír Bekri Musztafáé.

Bekri Musztafa tisztelői a történelmi Salacak csónakháznál. Kerem Yücel fotója Erdir Zat Rakı: The Spirit of Turkey c. könyvéből

Amikor ott jártam, hamarosan megérkezett a kikötő népének egy jellegzetes képviselője, aki – minthogy az ajtónál álltam és fényképeztem –, a türbe falánál, Bekri Musztafa neve alatt kezdett kitárt karokkal imádkozni. Amikor hátrébb léptem, hogy őt is dokumentáljam, előrement és elfoglalta a helyemet az ajtónál, úgyhogy a képen csak a háta látszik. Akárhogy is, jól igazolja, hogy a szent iszákos tisztelete ma is töretlen Isztambul népe körében.