Teherán arcai

A forradalom felfalta Teherán belvárosát. Az öreg Pahlavi sah által az 1930-as években francia és német építészekkel art deco stílusban kiépített kormányzati negyedet az ajatollahok rezsimje átvette ugyan, de nem szerette, és sorsára hagyta. Az itt élő polgárság elpusztult, emigrált, vagy kiköltözött a város északi részére, a hegyek lábához, kialakítva ott az ország többi részétől markánsan elütő „Észak-Teheráni Köztársaságot”. A régi városközpontot pedig elözönlötték a vidékről feljövő szerencsepróbálók milliói. A Nemzeti Múzeum és a sah-palota szomszédságában, a minisztériumok aljában, az egykori mozik és színházak előcsarnokában autóalkatrész- és vasáru-kiskereskedések működnek, az arisztokratikus berendezésű teaházakat nappali melegedőnek használják, a régi polgárházak első emeleti ablakai üresen tátonganak, mert csak földszintjüket használják boltnak, de lakójuk nincs már, s a gyönyörű, színes, sirázi típusú 18. és kora 19. századi csempeburkolatokat az új funkcióknak megfelelően fúrják és vésik keresztül-kasul.


Peyman Hooshamadze, az iráni fotográfia immár klasszikus mestere az 1990-es évek végén fotózta végig ezt a világot, a régi díszletek között helyét kereső új populációt. Most megjelent „100” című albumában száz akkori portrét tesz közzé színhelyenként csoportosítva. A régi vasútállomástól indul, ahogy a beköltözők is, és sorra veszi azokat, akiknek sikerült ócskásként vagy kiskereskedőként megkapaszkodniuk, és azokat, akik egy-egy lecsúszott teaházban várják a szerencséjüket, vagy egyszerűen csak hogy múljék az idő. De felfigyel az egykori polgári világ maradványaira is: hosszan időzik a Shouka kávéházban, amely kivételes módon megmaradt a kiadók, értelmiségiek és művészek törzshelyének, és felkeresi a zurkhânékat, a hagyományos testedző klubokat is.


Ezek az arcok, amelyeket Hooshamadze nem a „mások” iránti távolságtartással vagy elutasítással, hanem igazi figyelemmel és empátiával fényképez, nem ismeretlenek számunkra. Hasonló arcokat fényképezett hasonló figyelemmel nálunk is hasonló társadalmi változások idején, a 70-es és 80-as években Lábass Endre vagy Korniss Péter. A perzsa arcokat nézve szinte el tudnánk mesélni, milyen történet van mögöttük, vagy melyikük mit mond a fotósnak.


A felvételek idején épp annyi idő telt el a forradalom óta, mint amennyi a felvételektől a képek közzétételéig. Ez azt jelenti, hogy Hooshamadze egy törékeny, de már beállt új világot fotóz. És azt is, hogy ezzel a világgal és ezekkel a figurákkal még ma is találkozni Teherán belvárosában, a mellékutcákon, az étkezdékben, a boltokban. Hamarosan írok is néhány ilyen találkozásról.


A perzsa teaházak valaha a tehetős polgárság, kereskedők és hivatalnokok találkozóhelyei, gyakran értelmiségi műhelyek voltak. Egykori előkelőségükre utal fennmaradt berendezésük is, a hagyományos színes csempével díszített falak, s az ugyancsak csempéből kirakott hatalmas népies jelenetek és hős-figurák a Királyok könyvéből. A kilencvenes évekre azonban Teheránban mindez már a múlté. A teaházakat a szomszédos olcsó boltok segédei látogatják, s azok, akiknek nincsen máshová menniük. Akkoriban még gyakoriak voltak bennük a vándor lantos-énekmondók, az aşikok, akik olykor még ma is játszanak a teheráni metrón, s akiket ma, a teaházak iránti nosztalgia korában már egy-egy fellendülőben lévő és divatossá váló teaház szerződtet állandó esti fellépésre.


Morteza Ahmadi: شاطر علی ممد Shater Ali Mammad. A régi Teherán jellegzetes „rap”-je a صدای طهرون قدیمی Sedâye Tehrûn-e ghadimi (A régi Teherán hangjai, 2012) CD-ről.

A vasútállomástól északra terült el Teherán rossz hírű negyede, a Shahr-e No, a piroslámpás negyed – amelyről Kaveh Golestan készített Citadella címmel megrázó sorozatot –, s ennek mintegy kapujaként a Gomrok negyed, a „teheráni Teleki tér”, az ócskások, stricik és orgazdák világa. A kilencvenes évek vége volt az utolsó pillanat, amikor itt fényképezni lehetett – természetesen csak megfelelően beépülve –, mert a 2000-es évek elejétől a városvezetés mindkét negyedet felszámolja.

„A börtönben súlyzóztam, miközben lerombolták a házamat.” Ahmad Soltani, 46, Qorvéből. 4 napja érkezett Teheránba, immár a 43. alkalommal

„Kilenc gyerekem van, mindannyian teherániak.” Esmail Elhami, 60, Ardabil környékéről, írástudatlan

A Shouka kávéháznak mára már van egy hírneve és patinája, mint ama kevés régi kávéház egyikének, amelyik átvészelte a „nehéz időket”. A 90-es évek végén azonban még az átvészelés folyt. A színműíró Yar-Ali Pourmoghaddam mintegy Noé bárkájaként alapította a kávézót, amely menedéket és társaságot nyújtott a közeli és távolabbi környék szerkesztőségei és művészei számára. A Hooshamadze által akkoriban fotózott fiatal arcok némelyike ma meghatározó perzsa értelmiségi, odahaza vagy emigrációban.

A forradalmat túlélő másik fontos közösségi helyszín a zurkhâne, az „erőházak”, a hagyományos testépítő klubok. Ezek története még az iszlám előtti időkre nyúlik vissza, rítusaik és szokásaik zoroasztriánus hagyományokat is hordoznak. A 19. század második felétől különösen divatos volt ilyen klubokba járni, akár birkózóként, akár a legjelesebb atléták szurkolóiként. Az iszlám rezsim egy darabig igyekezett elnyomni a zurkhânékat mint iszlám előtti hagyományt – ebben az időszakban készültek ezek a képek a vasútállomástól a Sah-parkig elszórt kis erőházakban –, de azóta beemelték őket a hivatalos kultúrába, s ma ismét az iráni identitás elemének számítanak.