Útrakelni

milyen könnyű a menny a műhely már sötét

Egész nap az évvégi könyvelésen dolgoztam. Mennyi szép utat idéz fel a hotelszámlák madeleine-illata. Léghatlan tasakba helyezem őket, hogy öregkoromban majd belőlük szippantsam Szicília és Grúzia emlékét. Éjjel kettő van, üres az asztal. Erős yünnani teát iszom. Két óra múlva indulok Rómába, aztán még tovább. Az utak csak a kegyelem éveiben vezetnek oda és vissza is, mindig máskor csak elfelé, mint a folyók. Magam mögött hagyom az évet.


Wu Zhen (1280-1354) a maga életében nem számított különösebben híresnek, sem sikeresnek. Csak a mongol uralom után, a Ming-korszakban fedezik majd fel a festők, s emelik a követendő Négy Mester sorába. Hivatalt sosem kapott, kis birtokára visszavonulva élte remete-életét. Hegyeket festett és folyókat, s az egyetlen kicsi, karikatúraszerű figura, aki újra és újra felbukkan képein, egy magányos halász (aki persze egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik: az öreg halásznak nagyon is megvolt a maga társadalomkritikai konnotációja a taoista hagyományban). A kínai képekre olyannyira jellemző ürességbe pedig saját verseit írta.

红叶村西夕照余， 黄芦滩畔月痕初。 轻拨棹，且归与， 挂起渔竿不钓鱼 Hóngyè cūnxī xìzhào yú huáng lú tān pàn yuè hén chū. Qīng bō zhào, qiě guī yǔ guàqǐ yúgān bù diàoyú. vörös leveleken utolsó fény ragyog arany nád korai hold árnyékát veti evezőt moccant, ideje indulni botját elrakta, nem fog már halat

A tágas, nagy űr, amelyet a néző képzelete tölt ki, a Yuan-korban már konvenciónak számított. Szép, ahogy Wu Zhen ezzel a konvencióval játszik. Nem a tágasság közepére helyezi a figurát, ahogy szokták, hanem egészen a kép aljára, úgy, hogy a teljes, nagy láthatatlan tágasság fölötte van. A figura előtt csak egészen kicsi látható tér marad, de a konvenció folytán alája is ugyanakkora tágasságot képzelünk. Ezt a tágasságot nem látjuk, de biztosan tudjuk, hogy ott van, ahogy a figura is biztosan tudja, s rábízza magát, ahogy útrakel.