A nagy utazás

Kelt 1945 Agusztus 8kán Kedves anyukám élek Eszt a levelet Buda Pesten Irom Hogy hova Megyunk nem tudjuk hogy hova visznek Aszt csak ök tudjak Csokolak Szászor Apud

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kelt 1945 Agusztus 9kén Kedves anyukán hálistenek életben vagyok Semi bajom nem történt csak az fáj Nagyon hogy Magyar országon keresztül Visznek benünket Romániába valami munkára De majdcsak megsegit a Jó Isten hogy egyszer Viszont látjuk egymást, hogyha megérjük Üdvözlöm nénémet Böncikét Mamájékat És az Öszes rokonokat és barátokat Akik élnek, Csokolak Milioszor ate Apukád Sógoromrol semitsem tudok 1 holnapja Karasz Pálné Részére, Békés Megye Orosháza köségi posta 133/31

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31 Aki megtalálja Sziveskedjék A cimzetnek Elküldemi

Kedves férje aug. 10én Szolnokon utazott keresztül a fogoly vonattal Románia felé, de reméljük rövidesen visszasegíti őket a jó Isten és újra viszontláthatják egymást! Szeretettel köszönti Csikos Imréné

Hadifogolylevél T. Karasz Pálné Orosháza Községi posta 133/31 Békés megye [Feladó:] Csikos Imréné, Karczag, Petőfi u. 14.

Kelt 1945 Agusztus 10kén Kedves anyukám ezt a levelet Mezőturol irom a lezárt vagonbol Sajnos hogy nemtudok haza Jöni Semi bajom nincsen Csak nagyon fáj hogy még csak Nemis láthatlak újra hoszu távollét után de hogy Mikor látjuk viszont egymást Az utunk Romániába vezet munkára Édes anyukám Csokolak Milioszor Apukad Csokolom Mamájékat Csokolom Nénémet Kis Böncikét Pali, Ha a Jo Isten hazasegit életben Akorboldogokleszunk

Karasz Pálné Reszére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kedves ismeretlen magyar testvér A mezőturi állomáson pénteken este 7 orakor be érkezett egy magyar fogoj vonat, én is kint voltam és fel vettem ezt az üzenetet, és sietek minél hamarab eljutatni önek, hogy meg tudja hogy férje él, románia felé vitték öket. Beszélni nem lehetet velök, sem nem lehet látni honan dobták ki a levelet. Mikor el megy a vonat akor lehet oda menni a céduláér. Maradok tisztelettel Erzsike Kérem legyen szives értesíteni megkapták e üzenetemet cimem. Mezőtúr. Székeskert 19.a Rima Erzsike

Nagyságos Kárász Pálné részére Békés megye Orosháza Köségi posta 133/131 Fel. Rima Erzsébet. Mezőtúr. Székeskert 19 fogojlevél

Kelt 1945 Agusztus 11kén Kedves anyukám ez a levél Márt vagy a hatodik amit Irok eszt márt a határtól Irom Édes anyukám nagyon Vigyáz magadra Mert csak Te érted érdemes enyit szenved Ni Elképzelheted hogy menyit Szenved az Ember Eben a nagy Hőségben mikor rázárják az Ajtot és alig kapunk vizet A Vörös keresztes növérek Hoztak egykis csomagokat De az Oroszok nemengeték Be adni igy hát az idén Semi féle gyümölcsöt nemetünk Edés anyukám hálistenek énekem Semi bajom nincsen egésegesvagyok Ha a Jo Isten haza segit majd Majd mindent elmesélek Csak megtudod várni aszt az idöt Csokolak Milioszor Apud Csokolom Növéremet Böncikétis Legközelebi Viszont látásig Pali

Karasz Pálné Részére Békés Megye Orosháza Köségi posta 133/31

Kedves ismeretlen Karaszné, ha a levelet megkapja legyen szives válaszolni. Maradok tisztelettel Simonka Tudom hogy meg örül a levélnek

Fogolylevél Cim. Karasz Pálné részére Békés megye Orosháza Községi posta 133/31 [Feladó:] ifj. Simonka Péter Kétegyháza N[agy]váradi ú. 98. Békés megye

A német hadvezetés által Magyarországtól nyugatra vezényelt, és ott szovjet fogságba esett magyar katonákat 1945 nyarán két fő útvonalon szállították a szovjet Gulagra. Az egyik Debrecenen át vitt a máramarosszigeti gyűjtőtáborba, s onnan vasúttal Kijevbe. A másik Aradon át a foksányi gyűjtőtáborba, majd onnan Konstancán át hajóval Odesszába. Az utóbbi úton vitték a fenti levelek „feladóját”, az orosházai Karasz Pált is.

A vagonból kidobott és a honfitársak szolidaritására bízott levelek közül fennmaradt négy darab 1945. augusztus 8. és 11. között keletkezett Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron és Kétegyházán (az alábbi korabeli vasúti térképen pirossal jelölve). Ez az út ma vasúton két óra. Akkor közel négy nap volt. Még négyszer ennyi volt hátra Foksányig, ahol a foglyok először szállhattak ki a zsúfolt vagonból, már aki túlélte az utat.

A szolidaritás-posta meglepően jól működött a megszállt és romba dőlt országban. A Kétegyházáig írt hat levélből négy eljutott a címzetthez. A budapestiről nem tudjuk, hogyan, a szolnokit egy karcagi lakos (kékkel jelölve), a másik kettőt egy-egy helybéli postázta együttérző levél kíséretében Karasz Pálnénak Orosházára (zölddel jelölve). A fogolynak, mint írja is, különösen fájt, hogy a vonat ott ment el otthona közelében, s még csak ki sem tekinthetett a vagonból.


A szerelvény ugyanazt az utat követte, mint Závada Pál regényének, a Jadviga párnájának hőse, a Brünnben fogságba esett Osztatní Márton. Ő is „írogatta a levélkéket”, ő is békési volt, őt is otthona mellett vitték Foksányba Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron át. Ő is éppen augusztus 10-én ért el oda. De ő már nem jutott el Kétegyházáig.

„[1945] VII. 17. Az éjszakát gugolva alusszuk át. A WC egy kúpos kályhacső az átvágott padlóban. Sötét van és fülledt meleg. Oroszul tanulok, van orosz szótár, nyelvtan. Nem írom tovább a napokat. Meg már nem is tudom, öt vagy hat napja utazunk. Ajtóhasadékra tapasztom a számat, úgy szívom a levegőt. Koszt: állandóan kukorica, néha darálva, árpadara, korpa, buris, sózott hal, szuchár, vagyis kőkeményre szárított kenyér. Elterjed a vérhas. Először én majd Sárközi fhdgy lettünk a WC parancsnokok. Naponta háromszor engedtük oda a tagokat, de nem vált be. Éjszakai látogatók is tették tiszteletüket. Végül nem volt félóra, hogy valaki ne szenvedett volna. A vagon négy ablakából kettő be van szegelve. Görény tanyát megszégyenítő bűz. Utolsó noteszlapomat kezdem, de csak ha állunk. Legtöbbet szegény kisfiamra, Jancsikára gondolok. Odakint a legforróbb kánikula. Egypáran ájuldoznak. Többhetes mosdatlanság, szakáll, révedező, tébolyult tekintetek, sovány, félmeztelen testek – Istenem, csak egymást ne néznénk! Bandi barátom azt hiszem, megbolondult. Sírás, hangos imádkozás. Némelyik álmában beszél, és otthon jár. Határ! Az ezeréves magyar határ. Írogatjuk a levélkéket, kidobáljuk, ha látunk civil embert. Rémületes hír: Hogy mégse haza megyünk! Hanem hogy Foksániba, Romániába. Hát akkor civil élet, Isten veled! Ha először Románia, utána Oroszország – lassú halál. Nem fogadnak a határnál. Hát annyira alávaló gazemberek vagyunk? Hát nem azért mentem-e ki, mert parancsolták? Vagonunkban már 30-35-en szenvednek vérhasban, köztük én is. Egy már szinte haldoklik. Vagy 20 nap utazhatunk. Szolnok, Szajol, Mezőtúr. Ó, ismerős vidék! Érzem, hogy egy csepp erőm sincs már. Állandóan fekszünk. Nincs már több hely.

És végül ez lett Anyusom Osztatní Andrásné Palkovits Mária Jadviga utolsó bejegyzése: Tegnap, 1945. Augusztus 10-edikén kaptam a hírt, aminél rettenetesebbet anya nem kaphat. Szerelmes fiam, Marcikám meghalt. És úgy, hogy vonatúton, amikor már a legközelebb volt hozzám! Istenem, hogyan engedhetted? És én miért engedtem háborúba? Meg kellett volna tiltanom, el kellett volna rejtenem, vagy két karomban hoznom ki a pokolból. Nem voltam ott, ahol lennem kellett volna, nem azt tettem, amit tennem kellett volna! Misuval szaladtunk rögtön megnézni őt. És láttam. De azt nem írhatom le. Bár pusztultam volna el helyette én!”

Karasz Pálné haláláig megőrizte férjének a vagonból kidobott leveleit, a jóakaratú feladók kísérőleveleivel együtt. Hagyatékából kerültek Fellner János gyűjtőhöz, aki a napokban tette közzé őket a Tábori postai lapokat gyűjtők Facebook-csoportjában. Az ő engedélyével közöljük most őket.