A „fajvédelmi törvények” kihirdetésekor, 1938-ban 9170 idegen állampolgárságú zsidó tartózkodott engedéllyel Olaszországban. Többen már évtizedek óta éltek ott, mások az 1935-ös nürnbergi törvények után menekültek ide a totális jogfosztás – beleértve állampolgárságuktól való megfosztásuk – és a náci rezsim zsidóüldözése elől. 1938-ban aztán Olaszországban is megkezdődött számukra a bolyongás időszaka, melynek útvonala ilyen vagy olyan módon Genovát is érintette. Igen sokan diákok voltak, Kelet-Európa legjobb iskoláiból, akik Itáliában szerették volna megkezdeni, és remélhetőleg be is fejezni tanulmányaikat. Genova és más olasz városok egyetemein máig megtalálhatók személyes kartonjaik anyakönyvi adataikkal és tanulmányaikra vonatkozó információkkal, azaz a letett vizsgák, jegyek, szakdolgozatok, eredeti és olaszországi lakcímük listájával. Számos karton felső részén pecsét jelzi az illető diáknak a zsidó fajhoz tartozását. Az egyetemről egyetemre tartó vándorlás, hogy befejezhessék tanulmányaikat, valamennyiükből „bolygó zsidó diákot” csinált.
Bolyongásuk 1940-ben ért véget, amikor mindannyiukat a kelet-európai államokból származó külföldi zsidók koncentrációs táboraiba internálták. Ezek egyikét a dél-itáliai Calabriában, Ferramonti di Tarsia mellett állították fel A tábort mocsaras vidéken, a lecsapolást végző Parrini cég munkásai számára épült barakkok kibővítéseként hozták létre. Noha a terület nem felelt meg a belügyminisztériumi előírásoknak, Parrininak kapcsolatai révén sikerült koncessziót elnyernie a tábor bővítésére, s az első zsidó csoportot ennek munkásaiként regisztrálnia. Ráadásul az ennek megfelelő élelmiszer-ellátást is sikerült kijárnia az internáltak számára.
Ferramonti inkább volt falunak nevezhető, mint koncentrációs tábornak. Ennek több oka is volt. A tábor vezetői között néhány kiemelkedően humánus ember volt, így például az első parancsnok, Paolo Salvatore. Maguk a foglyok, akik többnyire magasan képzett szakemberek voltak, mindig intelligens és együttműködő módon viselkedtek. Nagy mértékben hozzájárult ehhez a helyi lakosság nagylelkű és befogadó magatartása. És az a Vatikán által kiküldött szerzetes is, aki elsősorban nem spirituális, hanem gyakorlati feladatokat látott el.
Paolo Salvatore táborparancsnok enyhe bánásmódja folytán az élet a lehető legelviselhetőbb módon zajlott a táborban. Ha szükség volt rá, soha nem tagadta meg a kilépési engedélyt. Lehetett fotózni és rádiót hallgatni, általános iskolát hoztak létre, és maga Salvatore szállította rendszeresen autóján a gyerekeket a faluba fagylaltozni, vagy vitte körbe-körbe őket a tábor területén motorbiciklijével.
A táborban volt könyvtár, és egy kis helyi lapot is nyomtattak. Saját pékségük volt, ahol rituális maceszt sütöttek, és szabóságuk, ahol a foglyok ruháját méretre szabták.
A tábornak saját parlamentje volt, ahová minden barakk egy-egy képviselőt delegált, s a képviselők közösen választották meg a „legfőbb főnököt”, aki a parancsnoksággal tárgyalt a tábor ügyeiről.
A családokat nem választották szét, és esküvőkre is sor került. 21 gyermek született Ferramontiban.
Minthogy mindannyian zsidók voltak, Ferramontiban három zsinagóga is volt: egy orthodox, egy reformzsinagóga, és egy harmadik a Betar cionista szervezet számára.
A kultúra és a sport szolgáltak az ennyire különböző csoportok összekapcsolására. Koncerteket, színházi előadásokat, felolvasásokat, költői versenyeket szerveztek. A foglyok közül sokan voltak művészek, akik számára külön barakkot tartottak fenn műteremnek. Itt dolgozott például Michel Fingestein, a neves festő, metsző és ex libris-művész. Európai futball-bajnokságokat is tartottak: a jugoszláv-lengyel meccsnek még írásos krónikája is fennmaradt.
Ugyanakkor azonban az éhezés és a rovarok is mindennaposak voltak Ferramontiban, annak tudatával együtt, hogy odakünn a világban valami szörnyű történik.
Az internáltak között egyaránt jelen voltak római zsidók, német, osztrák és lengyel zsidók, Kelet-Európa száműzöttjei, zsidók Líbiából, Ljubljanából, Szerbiából, és a Pentcho utasai. Az utóbbi folyami gőzös a pozsonyi kikötőből futott ki abban a reményben, hogy eléri Palesztinát, de az akkor Olaszországhoz tartozó Rodosz szigete mellett zátonyra futott.
A tábor lakói között jugoszláv, görög és kínai partizánok is voltak.
1943-ban, amikor az olaszországi német hadsereg megkezdte a visszavonulást, az internáltak nagy részét, különösen a legfiatalabbakat a környékbeli parasztok rejtették el az erdőkben és házaikban. A szerzetesnek sikerült meggyőznie a németeket, hogy a táborban kolerajárvány pusztít, s így megakadályozni behatolásukat. A tábort 1943 szeptemberében szabadították fel az angolok, akik egyszersmind megtiltották az internáltak emigrálását Palesztinába. Nagyon sokan a háború végéig itt maradtak, míg el nem döntötték, hol kezdjenek új életet.
Sokan váltak közülük híressé mint művészek, írók, tudósok vagy sportolók. A berlini Ernst Bernhard orvos és pszichiáter lett, Carl Gustav Jung kiemelkedő tanítványa Zürichben. A lengyelországi Richard Dattner a háború után az Egyesült Államokba emigrált, ahol jeles építész lett. Az osztrák Oscar Kleinből a világ egyik leghíresebb jazztrombitása lett. A Budapesten született Lichtenfeld Imi a század egyik legkiemelkedőbb harcművészévé és a Krav Maga önvédelmi sport megalkotójává, s az izraeli hadsereg egyik alapítójává vált. A jugoszláv orvos David Melt többször is jelölték Nobel-díjra a vérhas elleni védőoltás felfedezéséért. Alfred Weisner az Algida fagylalt-készítési eljárás felfedezője és a hasonnevű társaság alapítója lett.
És hogy hogyan találtam rá erre a történetre? A Ferramonti, il campo ʻsospeso’ (Ferramonti, a „felfüggesztett” tábor) című dokumentumfilm révén, amelyet Christian Calabretta készített, s a Rai Storia adott le egy vasárnap délután. Szerettem volna jobban beleásni magam, így hát írtam Mario Rendének, a Mursiánál megjelent Ferramonti di Tarsia esszé szerzőjének, s rajta keresztül ismertem meg a „genovai zsidók” csoportját. Két napot töltöttem a genovai egyetem levéltárában, ahol végignéztem a korabeli diákok, elsősorban az orvostanhallgatók személyi kartonjait.
Az internáltak névsorát származással, anyakönyvi adatokkal és az internálás körülményeivel Anna Pizzuti állította össze, s ez most teljes egészében kutatható a neten: Ebrei stranieri internati in Italia durante il periodo bellico
Sokuknak az arcát is ismerjük, azon anyagoknak köszönhetően, amelyeket a bolognai egyetem és a ferramonti önkormányzat tett hozzáférhetővé a neten. Néhányat közzé is teszek közülük, s biztos vagyok benne, hogy még jóval több kép található róluk az Európában és a világon szétszóródott családi albumokban. A képek aláírása tartalmazza a személyek, valamint apjuk és anyjuk nevét, születési helyét és idejét.
A Lembergben 1913-ban született, majd Genovában diplomát szerzett David Ropschitz lánya, Yolanda Bentham kérésére több hónapnyi kutatómunkával sikerült kiderítenem apja egy diáktársa, később fogolytársa és kedves barátja kilétét.
Nem volt könnyű, mert Isacco története nagyon különbözik a többi diákétól. 1914-ben született Brodyban, 1921-ben érkezett Olaszországba, amikor apja, Leone, aki az első világháború alatt esett fogságba, odahívta feleségét és fiát. A genovai Forte Begato erődben, ahol fogságát töltötte, barátságos környezetre talált, ahol folytathatta hazájában végzett munkáját. Brody az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legfontosabb zsidó központja volt, amelyet olykor „az ausztriai Jeruzsálemnek” is neveztek, s egyben az orosz-osztrák kereskedelem egyik stratégiai helyszíne is. A háború előtt a szabóság volt az egyik legfontosabb iparág, 139 műhellyel és kisüzemmel, valamennyi zsidó kézben. A szabók céhe a legbefolyásosabbak közé tartozott, és saját rabbit tartott, aki nagy tiszteletben állt a helyi zsidó közösségen belül.
Leone döntése megmentette felesége, Sara és a kis Isacco életét. A náci megszállás idején Brody valamennyi zsidó lakóját megölték – közöttük Isacco tizenhat hozzátartozóját is –, többségüket a helyszínen, a maradékot a koncentrációs táborokban.
Sara annak idején vállalkozott az Európát átívelő nagy útra, s egy ideig Prágában kényszerült maradni, mert a kis Isacco tífuszt kapott. Amikor a család ismét egyesült, a Friedmannok számára a fellendülés korszaka köszöntött be.
Balról jobbra Isacco (Iso), anyja, Sara, már Olaszországban született kisöccsei, Giuseppe és Sigismondo (Gigi), és mögöttük apjuk, Leone
Isacco a Liceo Cassiniben tanult, 1939. július 11-én diplomázott az orvosi szakon, s ilyenformán egészen más életet élt, mint azok a zsidó diáktársai, akik a faji törvények miatt kénytelenek voltak hátrahagyni családjukat és hazájukat. Gondtalan életének a ferramonti internálás vetett véget 1940-ben.
Isacco azzal az első csoporttal érkezett Ferramontiba, amely lakhatóvá tette a tábort a később érkezők számára. Elnyerte Salvatore táborparancsnok bizalmát, aki a közeli Lungróba helyezte át, gyakorlatilag szabad körülmények közé. Amikor azonban orvosi szolgálatait ingyen és sikeresen ajánlotta fel a helybeliek számára, a helyi orvos feljelentette, s kénytelenek voltak visszavinni a táborba. 1942. július 30-ig maradt ott, majd átvezényelték a Genova melletti Santo Stefano D’Avetóba, ahol 1943. november 12-ig tartózkodott. Ekkor vonult fel a letartóztatás elől a hegyekbe, s élte ott – mint visszaemlékszik rá – életének legrosszabb éveit. A háború után sikeres orvosi karriert futott be, megnősült, fia született, s ma, 102 éves korában is ragyogó, művelt és elbűvölő úriember, mint személyes találkozásunkkor magam is megtapasztalhattam. Ez év augusztusában az Angliából érkezett Yolandával osztották meg egymással fotóikat, hihetetlen történeteiket, nem mindig kellemes emlékeiket, amelyek kivételes tanúságot hordoznak mindarról, ami Ferramontiban történt.
Kérésre szívesen küldök másolatot a genovai egyetemi hallgatók személyes kartonjairól. Ezúton köszönöm meg a lehetőséget Roberta Rabboninak, az orvosi és gyógyszerészeti kar titkárságvezetőjének, akinek segítőkészsége nélkül nem férhettem volna hozzá ehhez az anyaghoz. És természetesen örömmel fogadok bármilyen esetleges visszaemlékezést vagy fotót, amelyet megosztok a ferramonti múzeum kutatóival. Mindenki hozzájárulhat ennek a történetnek a rekonstruálásához, aki fiatalon tanúja volt mindeme erőszaknak és szenvedésnek, de egyszersmind magában hordozta a jövő reményét is. És aki még emlékszik rá, hogy Ferramonti alapvetően a megmenekülés története volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.