„Zsidó templomok”. Egy aranykor emlékei

Az 1867-es emancipációs törvény – amelyet épp ma egy híján százötven éve szavazott meg egyhangúlag a magyar országgyűlés – megnyitotta az utat a magyar zsidóság társadalmi felemelkedése előtt. Ezzel párhuzamosan a kiegyezés sosem látott gazdasági fellendülést hozott az egész ország számára. A zsidó polgárság joggal érezhette úgy, hogy itt van már a Kánaán.

Ez az érzés, a társadalmi és gazdasági egyenjogúságnak ez a büszke és bizakodó hangulata öltött testet a század utolsó évtizedeiben épült nagy zsinagógákban. Ahogy Halbrohr Tamás, a szabadkai zsinagóga emeritus elöljárója idézi építőik szavait az alábbi interjúban, „nem zsinagógát építünk, hanem zsidó templomot”, azaz a keresztény templomokkal egyenrangú szakrális központokat, amelyek reprezentatív kialakítása és építészeti megoldásai ugyanakkor a jeruzsálemi Templomot és az ahhoz kötődő aranykort is felidézik. Ilyenek voltak a nagyvárosok, Budapest, Pozsony, Nagyvárad, Szeged nagyzsinagógái, amelyek historizáló és gyakran orientalizáló stílusukkal utalnak a zsidóság sok ezer éves történelmére. Vagy az alföldi városok, Hódmezővásárhely és mindenekelőtt Szabadka lenyűgöző zsinagógái, amelyekben a budapesti építészek által megalkotott „magyaros szecesszió” motívumait alkalmazták az őket befogadó magyar nemzettel való azonosulás kifejezésére.


Ezeket a pompás zsidó templomokat jártuk végig az elmúlt évben Eti Peleg izraeli forgatócsoportjával. Minden helyen művészettörténészekkel, építészekkel, helytörténészekkel, a helyi közösségek tagjaival beszélgetve idéztük fel az egykori építők és építtetők szándékait és az épületekben megfogalmazódó korszellemet. Egy olyan kor szellemét, amelyet ha nem a mi utólagos bölcsességünkkel, a fél évszázaddal későbbi tragédia szűrőjén át szemlélünk, igazán tekinthetünk a magyar zsidóság aranykorának.

A film elkészült, most keresünk rá forgalmazókat. Addig is közzétesszük az alábbi rövid összefoglalót. És még egyszer megköszönjük mindenkinek, aki a film készítése során segítségünkre volt.

Jazz csontokon, avagy az igazi jampecek. Moszkvai szubkultúra az ötvenes évekből

A háborúból hazatérő katonák lemezeket, filmeket, ruhákat is hoztak magukkal. Az évtizedes bezárkózottságban élő oroszok hirtelen szembesültek azzal, hogy milyen színes, izgalmas életet élnek Nyugaton: és tetszett nekik. A hidegháború kezdetével viszont az „amerikai” életmód újból nemkívánatos lett, és azok, akik a hivatalos és félhivatalos tiltások ellenére „rossz” zenét hallgattak, „rossz” táncokat táncoltak, „helytelenül” öltöztek, kemény retorziókra számíthattak.

De voltak olyan bátrak (?), őrültek (?), vagy csak egyszerűen kalandvágyó fiatalok, akik minden tiltás ellenére amerikai módra akartak élni. Persze a moszkvai 50-es években sajátos értelmet nyert az, hogy amerikai életmód. Egy hihetetlen szubkultúra alakult ki. Ráadásul idővel Moszva után Leningrádban, sőt szinte minden nagyobb városban is megjelentek a sztyiljagák. A negyvenes évek végétől egészen a hatvanas évekig kisebb-nagyobb társaságokat alkotva élvezték az életet. Ami így elsőre nem hangzik túl erősnek, csak közben mindez a sztálini terror legsúlyosabb időszakában és a nem túl széles árukínálatáról híres Szovjetunió területén működött.


Miután nem jártak ki külföldre és friss képanyaguk sem nagyon volt, abból képzelték el Amerikát, ami megmaradt a háború utáni készletben. A katonák hazahozott ruháit alakították át, azt a kevés amerikai filmet nézték rogyásig, amit lehetett. A kulcsfilm – elsősorban a zenéje miatt – az 1941-es Sun Valley Serenade volt, ebből lesték le, hogy milyen ruhákat kell hordani. Ebből ered például a szarvasos pulóverek fetisizálása, a filmben felhangzó Chattanooga Choo Choo dal vonata mágikus-szimbolikus jelentőségre tett szert: ez röpítette ki őket a szovjet rögvalóságból a képzelet szuper-Amerikájába. És persze mindenki jazzt hallgatott. Miután igazi lemezhez szinte egyáltalán nem lehetett hozzáférni, a magyar ötvenes évek fiataljai számára is ismert (legalábbis a Nap utcai fiúk című filmben szerepel egy ilyen jelenet, máshol nem láttam nyomát) eljáráshoz folyamodtak: használt röntgenlemezekre másolták a zenét. Ezért is hívták jazz csontokon-nak (джаз на костях) vagy nagyi csontvázá-nak az ilyen lemezeket. A morbid történetről csupán néhány hónapja adott ki gazdagon illusztrált könyvet Stephen Coates X-Ray Audio: The Strange Story of Soviet Music on the Bone címmel.

A rövid dokumentumfilm bevezető dala még nem jazz, hanem a híres odesszai gengszterdal, a Murka, amelyről már korábban írtunk.

Sajátos szlenget alakítottak ki, angol és orosz kifejezések keveredéséből születtek az alapszavak. Egymást csuvak-nak szólították, ami a magas amerikai kultúrának hódoló ember (Человек Уважающий Высокую Американскую Культуру) rövidítése. Éjszaka végigsétáltak a Broadwaynek nevezett főutcán, vagyis Moszkvában az akkori Gorkij utcán, felmentek valakinek a lakására, vagyis hatájára, és ott táncoltak a saját stílusukban. Kidolgoztak háromféle boogie-woogie-t: atom, kanadai és a hármas hamburgi – kár, hogy nem tudom, melyik micsoda, csak azt, hogy a hamburgi volt a lassú.


Nincsen szubkultúra kiszolgáló kereskedők nélkül, és valóban, Moszkvában is megjelentek ezt a sajátos keresletet kiszolgálni képes figurák, az ún. farcovsikok. Jó kapcsolatrendszerrel, nyelvtudással rendelkező és a rendőrségi csapdákon átlátni képes emberek csencseltek nyakkendőkkel (színes sziljotkák), divatos fejfedőkkel, ruházattal, cipőkkel, lemezekkel, hangszerekkel. Mire a hatvanas évek végére értünk, a sztyiljagák helyét átvették a hippik, meg más szubkultúrák, a farcovsikok viszont maradtak, csak profilt váltottak: a szovjet hiánygazdaságban nem volt nehéz Nyugatról behozott termékeket értékesíteni, ahogy ezt a legtöbb magyar ösztöndíjas, kiküldetésben dolgozó, vagy csak szimplán turistáskodó is megtapasztalhatta.

Interjúrészletek egykori sztyiljagákkal és farcovsikokkal

A sztyiljagák a bulizásokon és titkos vásárlásokon túl leginkább a velük szembeni fellépésre szakosodott komszomolistákkal való harccal voltak elfoglalva. Magát a szót, a sztyiljagát is egy állami humorista, a Ludas Matyi orosz megfelelőjének, a Krokogyilnak a szerzője, egy bizonyos Beljajev 1949 márciusában publikált, viccesnek szánt írásában használja először, ezután terjedt el. Ő természetesen egészen negatív értelemben beszél erről a különös alakról, aki nevetséges, ápolatlan, a társasági élet alapvető szabályait sem ismeri, nem csoda, hogy a jóérzésű szovjet fiatalok szánakozva kiröhögik. Saját magukat ennek megfelelően nem is így hívták, hanem sztatnyiknak, vagyis (egyesült) államisnak. Aztán, ahogy az lenni szokott, a gúnynévnek indult szóból lett a szubkultúra identitás igazi leírása, amit mindenki megértett. Az öntudatos komszomolista lány például ezt vághatta egy sztyiljaga arcába: Я не лягу под стилягу! (Szabad fordításban: Egy jampeccel le nem fekszem!)

Szovjet karikatúra: A sztyiljaga a Nyugat ügynöke!

„Ma jazzt játszol, holnap elárulod a hazát!”

Ez az egész történet simán a feledés homályába veszett volna, ha nincs Alekszej Kozlov, aki 2001-ben megírta az önéletrajzát, hogyan lett szaxofonista, hogyan alapította legendás jazzrock zenekarát, az Arsenalt, és mellesleg beleírta a moszkvai sztyiljagák történetét is, mert akkor volt fiatal. Aztán 2008-ban – részben Kozlov történeteire, részben a saját fantáziájára alapozva – Valerij Todorovszkij rendezett egy filmet Sztyiljagák címmel, ami a magyar keresztségben a Jampecek nevet kapta. Noha a film minden egyes részlete valós eseményeken alapul, ugyanakkor egy alapvető csalás miatt nem lehet hiteles dokumentumként nézni: a film zenei világát az orosz rock fénykorából, a 80-as évekből merítette. Hát, lehet, hogy nem hiteles, viszont ettől lett igazán élvezetes, és ettől indult be a mai napig tartó sztyiljaga/jampec-őrület Oroszországban.

November 29-én a Jampecek vetítésével indítjuk el a Wang folyó filmklubját, amelyen Kemény Vagyim mutat be hónapról hónapra egy-egy remek orosz filmet az elmúlt néhány év nálunk jóformán ismeretlen terméséből. További részletek és jelentkezés Facebook-oldalunkon.

Valerij Barykin rajza

A koncentrációs tábor három zsinagógája

A „fajvédelmi törvények” kihirdetésekor, 1938-ban 9170 idegen állampolgárságú zsidó tartózkodott engedéllyel Olaszországban. Többen már évtizedek óta éltek ott, mások az 1935-ös nürnbergi törvények után menekültek ide a totális jogfosztás – beleértve állampolgárságuktól való megfosztásuk – és a náci rezsim zsidóüldözése elől. 1938-ban aztán Olaszországban is megkezdődött számukra a bolyongás időszaka, melynek útvonala ilyen vagy olyan módon Genovát is érintette. Igen sokan diákok voltak, Kelet-Európa legjobb iskoláiból, akik Itáliában szerették volna megkezdeni, és remélhetőleg be is fejezni tanulmányaikat. Genova és más olasz városok egyetemein máig megtalálhatók személyes kartonjaik anyakönyvi adataikkal és tanulmányaikra vonatkozó információkkal, azaz a letett vizsgák, jegyek, szakdolgozatok, eredeti és olaszországi lakcímük listájával. Számos karton felső részén pecsét jelzi az illető diáknak a zsidó fajhoz tartozását. Az egyetemről egyetemre tartó vándorlás, hogy befejezhessék tanulmányaikat, valamennyiükből „bolygó zsidó diákot” csinált.



Bolyongásuk 1940-ben ért véget, amikor mindannyiukat a kelet-európai államokból származó külföldi zsidók koncentrációs táboraiba internálták. Ezek egyikét a dél-itáliai Calabriában, Ferramonti di Tarsia mellett állították fel A tábort mocsaras vidéken, a lecsapolást végző Parrini cég munkásai számára épült barakkok kibővítéseként hozták létre. Noha a terület nem felelt meg a belügyminisztériumi előírásoknak, Parrininak kapcsolatai révén sikerült koncessziót elnyernie a tábor bővítésére, s az első zsidó csoportot ennek munkásaiként regisztrálnia. Ráadásul az ennek megfelelő élelmiszer-ellátást is sikerült kijárnia az internáltak számára.

A ferramonti tábor

Egy ferramonti barakk belseje

Ferramonti inkább volt falunak nevezhető, mint koncentrációs tábornak. Ennek több oka is volt. A tábor vezetői között néhány kiemelkedően humánus ember volt, így például az első parancsnok, Paolo Salvatore. Maguk a foglyok, akik többnyire magasan képzett szakemberek voltak, mindig intelligens és együttműködő módon viselkedtek. Nagy mértékben hozzájárult ehhez a helyi lakosság nagylelkű és befogadó magatartása. És az a Vatikán által kiküldött szerzetes is, aki elsősorban nem spirituális, hanem gyakorlati feladatokat látott el.

Callisto Lopinot atya

Paolo Salvatore táborparancsnok enyhe bánásmódja folytán az élet a lehető legelviselhetőbb módon zajlott a táborban. Ha szükség volt rá, soha nem tagadta meg a kilépési engedélyt. Lehetett fotózni és rádiót hallgatni, általános iskolát hoztak létre, és maga Salvatore szállította rendszeresen autóján a gyerekeket a faluba fagylaltozni, vagy vitte körbe-körbe őket a tábor területén motorbiciklijével.

Paolo Salvatore

A táborban volt könyvtár, és egy kis helyi lapot is nyomtattak. Saját pékségük volt, ahol rituális maceszt sütöttek, és szabóságuk, ahol a foglyok ruháját méretre szabták.



A tábornak saját parlamentje volt, ahová minden barakk egy-egy képviselőt delegált, s a képviselők közösen választották meg a „legfőbb főnököt”, aki a parancsnoksággal tárgyalt a tábor ügyeiről.

Pacifici rabbi a ferramonti „parlamentben”

A családokat nem választották szét, és esküvőkre is sor került. 21 gyermek született Ferramontiban.

Zsidó esküvő

Gyerekek Ferramontiban

Minthogy mindannyian zsidók voltak, Ferramontiban három zsinagóga is volt: egy orthodox, egy reformzsinagóga, és egy harmadik a Betar cionista szervezet számára.

A három zsinagóga egyikének belseje

A kultúra és a sport szolgáltak az ennyire különböző csoportok összekapcsolására. Koncerteket, színházi előadásokat, felolvasásokat, költői versenyeket szerveztek. A foglyok közül sokan voltak művészek, akik számára külön barakkot tartottak fenn műteremnek. Itt dolgozott például Michel Fingestein, a neves festő, metsző és ex libris-művész. Európai futball-bajnokságokat is tartottak: a jugoszláv-lengyel meccsnek még írásos krónikája is fennmaradt.

A zongoránál Lav Mirski; a két énekes Gildin Gorin és Elly Silberstein

A műterem számára fenntartott barakk. Balról az első Michel Fingenstein

Futballmérkőzés

Ugyanakkor azonban az éhezés és a rovarok is mindennaposak voltak Ferramontiban, annak tudatával együtt, hogy odakünn a világban valami szörnyű történik.

Az internáltak között egyaránt jelen voltak római zsidók, német, osztrák és lengyel zsidók, Kelet-Európa száműzöttjei, zsidók Líbiából, Ljubljanából, Szerbiából, és a Pentcho utasai. Az utóbbi folyami gőzös a pozsonyi kikötőből futott ki abban a reményben, hogy eléri Palesztinát, de az akkor Olaszországhoz tartozó Rodosz szigete mellett zátonyra futott.

Pentcho

A tábor lakói között jugoszláv, görög és kínai partizánok is voltak.

1943-ban, amikor az olaszországi német hadsereg megkezdte a visszavonulást, az internáltak nagy részét, különösen a legfiatalabbakat a környékbeli parasztok rejtették el az erdőkben és házaikban. A szerzetesnek sikerült meggyőznie a németeket, hogy a táborban kolerajárvány pusztít, s így megakadályozni behatolásukat. A tábort 1943 szeptemberében szabadították fel az angolok, akik egyszersmind megtiltották az internáltak emigrálását Palesztinába. Nagyon sokan a háború végéig itt maradtak, míg el nem döntötték, hol kezdjenek új életet.

A ferramonti Zsidó Brigád

Sokan váltak közülük híressé mint művészek, írók, tudósok vagy sportolók. A berlini Ernst Bernhard orvos és pszichiáter lett, Carl Gustav Jung kiemelkedő tanítványa Zürichben. A lengyelországi Richard Dattner a háború után az Egyesült Államokba emigrált, ahol jeles építész lett. Az osztrák Oscar Kleinből a világ egyik leghíresebb jazztrombitása lett. A Budapesten született Lichtenfeld Imi a század egyik legkiemelkedőbb harcművészévé és a Krav Maga önvédelmi sport megalkotójává, s az izraeli hadsereg egyik alapítójává vált. A jugoszláv orvos David Melt többször is jelölték Nobel-díjra a vérhas elleni védőoltás felfedezéséért. Alfred Weisner az Algida fagylalt-készítési eljárás felfedezője és a hasonnevű társaság alapítója lett.

És hogy hogyan találtam rá erre a történetre? A Ferramonti, il campo ʻsospeso’ (Ferramonti, a „felfüggesztett” tábor) című dokumentumfilm révén, amelyet Christian Calabretta készített, s a Rai Storia adott le egy vasárnap délután. Szerettem volna jobban beleásni magam, így hát írtam Mario Rendének, a Mursiánál megjelent Ferramonti di Tarsia esszé szerzőjének, s rajta keresztül ismertem meg a „genovai zsidók” csoportját. Két napot töltöttem a genovai egyetem levéltárában, ahol végignéztem a korabeli diákok, elsősorban az orvostanhallgatók személyi kartonjait.

Az internáltak névsorát származással, anyakönyvi adatokkal és az internálás körülményeivel Anna Pizzuti állította össze, s ez most teljes egészében kutatható a neten: Ebrei stranieri internati in Italia durante il periodo bellico

Sokuknak az arcát is ismerjük, azon anyagoknak köszönhetően, amelyeket a bolognai egyetem és a ferramonti önkormányzat tett hozzáférhetővé a neten. Néhányat közzé is teszek közülük, s biztos vagyok benne, hogy még jóval több kép található róluk az Európában és a világon szétszóródott családi albumokban. A képek aláírása tartalmazza a személyek, valamint apjuk és anyjuk nevét, születési helyét és idejét.

A Lembergben 1913-ban született, majd Genovában diplomát szerzett David Ropschitz lánya, Yolanda Bentham kérésére több hónapnyi kutatómunkával sikerült kiderítenem apja egy diáktársa, később fogolytársa és kedves barátja kilétét.

David Ropschitz, Isaac Klein, Isacco Friedmann

Nem volt könnyű, mert Isacco története nagyon különbözik a többi diákétól. 1914-ben született Brodyban, 1921-ben érkezett Olaszországba, amikor apja, Leone, aki az első világháború alatt esett fogságba, odahívta feleségét és fiát. A genovai Forte Begato erődben, ahol fogságát töltötte, barátságos környezetre talált, ahol folytathatta hazájában végzett munkáját. Brody az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legfontosabb zsidó központja volt, amelyet olykor „az ausztriai Jeruzsálemnek” is neveztek, s egyben az orosz-osztrák kereskedelem egyik stratégiai helyszíne is. A háború előtt a szabóság volt az egyik legfontosabb iparág, 139 műhellyel és kisüzemmel, valamennyi zsidó kézben. A szabók céhe a legbefolyásosabbak közé tartozott, és saját rabbit tartott, aki nagy tiszteletben állt a helyi zsidó közösségen belül.



Leone döntése megmentette felesége, Sara és a kis Isacco életét. A náci megszállás idején Brody valamennyi zsidó lakóját megölték – közöttük Isacco tizenhat hozzátartozóját is –, többségüket a helyszínen, a maradékot a koncentrációs táborokban.

A brody gettó bejárata, 1942-1943

Brody zsidók deportálásra várva

Sara annak idején vállalkozott az Európát átívelő nagy útra, s egy ideig Prágában kényszerült maradni, mert a kis Isacco tífuszt kapott. Amikor a család ismét egyesült, a Friedmannok számára a fellendülés korszaka köszöntött be.

Balról jobbra Isacco (Iso), anyja, Sara, már Olaszországban született kisöccsei, Giuseppe és Sigismondo (Gigi), és mögöttük apjuk, Leone

Isacco a Liceo Cassiniben tanult, 1939. július 11-én diplomázott az orvosi szakon, s ilyenformán egészen más életet élt, mint azok a zsidó diáktársai, akik a faji törvények miatt kénytelenek voltak hátrahagyni családjukat és hazájukat. Gondtalan életének a ferramonti internálás vetett véget 1940-ben.

Balra Isacco Friedmann, mellette a Ferramontiba internált orvosok csoportja

Isacco azzal az első csoporttal érkezett Ferramontiba, amely lakhatóvá tette a tábort a később érkezők számára. Elnyerte Salvatore táborparancsnok bizalmát, aki a közeli Lungróba helyezte át, gyakorlatilag szabad körülmények közé. Amikor azonban orvosi szolgálatait ingyen és sikeresen ajánlotta fel a helybeliek számára, a helyi orvos feljelentette, s kénytelenek voltak visszavinni a táborba. 1942. július 30-ig maradt ott, majd átvezényelték a Genova melletti Santo Stefano D’Avetóba, ahol 1943. november 12-ig tartózkodott. Ekkor vonult fel a letartóztatás elől a hegyekbe, s élte ott – mint visszaemlékszik rá – életének legrosszabb éveit. A háború után sikeres orvosi karriert futott be, megnősült, fia született, s ma, 102 éves korában is ragyogó, művelt és elbűvölő úriember, mint személyes találkozásunkkor magam is megtapasztalhattam. Ez év augusztusában az Angliából érkezett Yolandával osztották meg egymással fotóikat, hihetetlen történeteiket, nem mindig kellemes emlékeiket, amelyek kivételes tanúságot hordoznak mindarról, ami Ferramontiban történt.

Balra Inge és Isacco Friedmann. Isacco mellett Yolanda Bentham

Kérésre szívesen küldök másolatot a genovai egyetemi hallgatók személyes kartonjairól. Ezúton köszönöm meg a lehetőséget Roberta Rabboninak, az orvosi és gyógyszerészeti kar titkárságvezetőjének, akinek segítőkészsége nélkül nem férhettem volna hozzá ehhez az anyaghoz. És természetesen örömmel fogadok bármilyen esetleges visszaemlékezést vagy fotót, amelyet megosztok a ferramonti múzeum kutatóival. Mindenki hozzájárulhat ennek a történetnek a rekonstruálásához, aki fiatalon tanúja volt mindeme erőszaknak és szenvedésnek, de egyszersmind magában hordozta a jövő reményét is. És aki még emlékszik rá, hogy Ferramonti alapvetően a megmenekülés története volt.

Lengyel temető a Kaspi-tenger partján

Bandar-e Anzali, fotográfus-videós hirdetés a temető mellett. A fotográfusok a helyiek figyelmétől kísérve megpróbálnak belépni a temetőbe

„Hogy képzelik, ilyen korán reggel felkelteni az embert? Még fel sem öltöztem, meg sem reggeliztem! Hát hogy jut ilyesmi eszükbe?” kiabálja felháborodottan a tarka fejkendős asszony az örmény temető résre nyitott kapujában. Arra gondolok, ha én egy temetőben laknék, egész éjszaka le sem merném hunyni a szemem, pláne nem reggeliznék a halottak között. „Lahesztánból jöttünk”, hazudom, „a lahesztáni katonák sírjait akarjuk megnézni”, és közben bocsánatkérően mormolom magamban a polak-węgier dwa bratanki, végső soron testvérek volnánk, mantráját. „Ilyenkor?” kiabálja engeszthetetlenül. „Hát nyolc óra van, csak tíztől van nyitva a temető.” A perzsák reggel nem sietnek semmivel, legkevésbé a halottak látogatásával, akik jól elvannak magukban reggel tízig. „Fizetek”, mondom barátságosan. A vasajtó szélesebbre tárul.

A bandar-e anzali örmény temetőt a legkülönbözőbb népek lakják. A Kaspi-tengeri kikötőváros örmény kolóniája egykor népes volt, ma már alig vannak: templomuk még áll, de bezárva. A temetőben rajtuk kívül asszír keresztények nyugszanak szír és cirill betűs sírkövek alatt, oroszok a 17. századtól kezdve, vlachok a képlékeny román államalakulatok mindegyikéből, és még sokan mások. Fotóznánk őket, de az asszony megtiltja. Lahesztáni csak az övéit fotózhatja a lahesztáni temetőben. Csak egy itáliai születésű szlovén férfi sírjára kapunk engedélyt, mert a sírkövön álló „lahka” (szlovénul „könnyű”, t.i. legyen neki a föld) szóval bizonyítom a cerberusnak, hogy lengyel nő volt.


A lengyel temetőt alacsony fal választja el az örménytől, elvégre mégis katolikus eretnekek volnának. Az utcáról is van kapuja, fölötte az Iránban elég feltűnő CMENTARZ POLSKI felirattal, de az lakatra van zárva, bejárat csak az örmény temetőből nyílik. A kapun kopott perzsa nyelvű tábla hirdeti, hogy a parcellákba 1939 és 1945 között temetkeztek. A felirat különlegessége, hogy európai módon Krisztus születésétől számítja az éveket: perzsa szövegben ezeket az évszámokat a hidzsrától számítva, 1317–1323-nak kellett volna írni. Ha a perzsa ránéz, olyasfajta bizarr érzése lehet, mintha nálunk a 2500-as évek szerepelnének egy köztéri feliraton.

Mi történt a lengyelekkel Perzsiában 1939 és 1945, avagy 1317 és 1323 között, hogy egész temetőnyi halottat hagytak maguk után?

Ezt a Lwówtól Kazahsztánon és Perzsián át Montecassinóig és az edinburghi állatkertig tartó szerteágazó történetet, amely számos emléket hagyott maga után a teheráni Polonia bártól az iszfaháni lengyel temetőn át Ahvaz Campulu, azaz Camp Poland városnegyedéig, Kálmán Dani kutatja és írja meg hamarosan részletesen, több folytatásban a Wang folyón, így hát most csak a bandar-e anzali temetőre vonatkozó fő szálat foglaljuk össze belőle.

Miután a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én bevonult Lengyelország keleti felébe, a hivatalos indoklás szerint a német megszállás által veszélybe került testvéri nyugat-ukrán és nyugat-belorusz nép védelmére, s Bresttől Pińskig közös győzelmi felvonulásokat tartottak a német megszállókkal, megkezdődött a szovjetellenes elemek deportálása a Birodalom belsejébe, amelynek rettenetét Ryszard Kapuściński írja le a Birodalom kötet szívszorító „Pińsk, 1939” bevezető esszéjében. 1941. júniusáig, a Szovjetunió német lerohanásáig körülbelül másfél millió lengyelt hurcoltak szibériai munkatáborokba, s a Vörös Hadseregnek még arra is volt gondja, hogy mielőtt visszavonultak volna a németek elől, a kelet-lengyelországi börtönökben lemészárolják azt a sok ezer foglyot, akit már nem tudtak elszállítani.

A brit és amerikai szövetségeseknek 1941 júliusában sikerült rávenniük Sztálint, hogy engedélyezze a deportált lengyeleknek, hogy a szövetségesek oldalán harcolhassanak a németek ellen. Ekkor az elhurcolt másfél millió lengyel közel fele volt még életben. Százezer és kétszázezer közé teszik azok számát, akik a táborokból gyalog nekivágtak a Perzsia felé vezető rettenetes útnak, még mielőtt a szibériai tél beállna, vagy Sztálin meggondolná magát. Rengetegen pusztultak el közülük az úton és a Kaspi-tengeren való átkelés közben. Akik túlélték az utat, azok Bandar-e Anzali – az 1979-es iszlám forradalom előtti nevén Pahlavi – kikötőjébe érkezve rövid időre karanténba kerültek, majd innen osztották szét őket Teherán, Iszfahán és Ahvaz lengyel menekülttáboraiba. Akik itt haltak bele a megerőltetésbe, a tífuszba, vagy olykor a szokatlanul jó táplálkozásba, azok számára vásárolta meg az emigráns lengyel kormány 1942 márciusában az örmény temető egy részét, a mai Irán második legnagyobb lengyel temetőjét.

Pahlavi kikötőjébe érkező lengyel menekültek, 1942

Pahlavi kikötőjébe érkező lengyel menekültek, 1942. A kresy-siberia.org szájtról

Lengyel elhurcoltak és menekültek, közöttük gyerekek, várakoznak felvételre a Szovjetunióban létrehozott lengyel hadseregbe; a lengyel hadsereg színházi előadása, és Goebbels és Hitler bábfigurái; lengyel csapatok útban Perzsián keresztül; lengyel polgári menekültek evakuációja Perzsián át; árva lengyel kisfiúk a Fiatal Kadétok Iskolájában, a palesztinai Bashshitben. Az Imperial War Museum gyűjteményéből

Khosrow Sinai 1983-ban készített filmet مرثیه گمشده , Marsiye-ye gomshode / The Lost Requiem címmel az 1942-es perzsiai lengyel menekültekről, amelyet ugyan az iráni kormány csak egyszer engedett bemutatni, de néhány éve a Youtube-on is látható. A film megszólaltatja Gholam Abdol Rahimi helyi fotográfust, aki az első időktől kezdve dokumentálta a lengyelek érkezését Pahlaviba. Így emlékszik rájuk:

„Rossz bőrben voltak, soványak, betegek, rongyokban jártak… Egy ács barátom készítette számukra a koporsókat. Vagy ötvenen haltak meg közülük naponta.”

Rahimi képei máig nem hozzáférhetőek. Helyettük Nick Parrinónak a teheráni lengyel menekülttáborban készült, s ma a Library of Congressben őrzött képeivel igyekszünk érzékeltetni a menekültek életét.

„Teherán. Lengyel asszony és unokái az amerikai Vöröskereszt menekülttáborában”

„Teherán. Lengyel menekült gyermek a Vöröskereszt menekülttáborában”

A temető ma is olyan, mint Sinai filmjében, csak a fenyőfák nőttek meg közben szépen, erdő sűrűségűre. A középen álló, lengyel sassal koronázott emlékmű 639 elhunytat említ, katonákat és civileket. A kettőt nem is olyan könnyű elkülöníteni egymástól, mert sok civilt – nőket és gyermekeket – is csak úgy engedtek ki a Szovjetunióból vagy fel a hajóra, ha a lengyel hadsereg felvette őket soraiba.

“Itt nyugszik 639 lengyel, köztük Władysław Anders tábornok keleti hadseregének katonái, valamint civilek, hadifoglyok és a szovjet lágerek volt foglyai, akik 1942-ben a hazájuk felé vezető úton haltak meg. Tisztelet emléküknek.”

A síremlék két oldalán kövezett parcellák sorakoznak, mindegyikben tizennyolc-tizennyolc beton sírkővel, rajtuk az elhunyt neve, születési és halálozási időpontja, katonák esetében rangja. Már akinél ezeket tudni lehet, mert sok a „Nieznany”, akinél csak a halálozás dátuma a biztos. Feltűnő, hogy sok a gyerek. Nyilván azért is, mert könnyebben pusztultak, mint a felnőttek, de azért is, mert aránytalanul sokan voltak a menekültek között. A lengyel anyák, ha már feladták a gyaloglást, legalább gyerekeiket bízták rá azokra, akik még tovább tudtak menni. A túlélő gyermekek számára Krystyna Skwarko nyitott árvaházat Iszfahánban.

Az elhunytak közül egy biztosan zsidó: Naftali Roth, gyógyszerész. A szovjetek által elhurcolt lengyelek között sok zsidó is volt, többeknek közülük sikerült eljutniuk Iránba. Az itteni zsidó segélyszervezetek külön is támogatták őket, árváikat befogadták, s később kijuttatták Izraelbe.


Némelyik elhunyt rokonai a távoli Lahisztánban ma is törődnek hozzátartozójuk sírjával. Stanisław Puć beton sírköve helyett fivére díszes fekete márvány követ állíttatott. Az eredeti betonkocka a sír mögött félredobva látható.

Kilenc óra tájt jövünk ki a temetőből, az út túloldalán most nyitnak a pékségek és a teaházak. Barátságosan kérdezgetnek bennünket, honnan jövünk, ingyen teával, frissen sült kenyérrel kínálnak. Ahogy annak idején a menekült lengyeleket.