Minden test fű

Öræfi falujának néhány háza erre a síkságra, s azon túl a tengerre tekint

Ma olyannak látjuk, mint az alábbi fényképeken. De el tudjuk képzelni, milyen lehetett a dél-izlandi Öræfi falucska tőzegtemploma (Hofskirkja) akkor, amikor még egyszerű tanyaház volt, a tenger menti elhagyott mezőkre tekintő menedékhely és az összeszedődés helye. A közösség itt temette el halottait is, a kevéssé barátságos földbe, egy nehéz munkával töltött élet végén. Ez a vidék mindig elkülönült a sziget többi részétől, mert az áradásoknak kitett környező síkságon lehetetlen volt bármilyen utat tartósan fenntartani, s a mögötte emelkedő meredek sziklák minden alternatíva lehetőségét kizárták. Ma, az izlandi körgyűrű megépülésével Öræfi rövid autóútra van csupán Reykjaviktól.


Az élet a Hof farmján nem sokat változott, amióta a mai templom 1883 és 1885 között megépült. Egészen biztosan egy másik templom fölé építették, amelynek legrégebbi írott említése 1343-ból származik. A mai épület strengurból, tőzegből kivágott méter hosszú, 5-10 cm vastag téglákból áll, s amikor épült, ez a típus még általános volt egész Izlandon. A néhány hasonló fennmaradt épület sürgős karbantartásra szorul, ha másért nem, hát egy ma már nagyon távoli múlt tanúiként. És persze arra, hogy bekössék őket a szigetet tápláló turistaipar hálózatába.


Nagyon úgy tűnik azonban, hogy épp az épületeknek mint a világörökség részeinek megóvására tett kísérlet fog elvezetni pusztulásukhoz. Építőanyaguk nagyon labilis – hiszen végső soron élő anyag –, amely állandó gondoskodást és gyors helyreállítást igényel. A jelenlegi konzervatív kulturális politika, amely úgy tekint ezekre az épületekre, mint a középkori festményekre, amelyeken minden áron meg kell őrizni az eredeti festő ecsetvonásait, azt eredményezte, hogy az a néhány hagyományos mester, aki még ezzel a technikával dolgozik, a helyreállításban való minden részvételt elutasít, sérelmezve, hogy minden beavatkozáskor meg kell számozniuk az egyes blokkokat, s az eredeti helyükre visszarakni őket. Számukra az épület nem valami egyszer s mindenkorra rögzített struktúra, hanem olyan élő organizmus, amely csakis önmagát regenerálva, s ha kell, teljesen megújítva képes fennmaradni, ahogy a természet újul meg évről évre a téli fagy után ezen a vulkáni szigeten.

A templom körül névtelen sírok, lágy földhalmok sok-sok generációja. Némelyiken megújították a keresztet, s a táblácskák az elhunyt nevével és évszámaival világosan olvashatóak. És persze van néhány valóban új is. Izland földje a hosszú téli hónapok jégpáncélja alatt minden évben megújul, s tavasszal újra mindenütt a felszínre bukkan a szigetet hordozó vulkáni kőzet. Ebben a temetőben nem nehéz átérezni az uruguayi Juana de Ibarbourou szürrealisztikusan szentimentális versét:

Amante: no me lleves, si muero, al camposanto. A flor de tierra abre mi fosa, junto al riente alboroto divino de alguna pajarera o junto a la encantada charla de alguna fuente. A flor de tierra, amante. Casi sobre la tierra, donde el sol me caliente los huesos, y mis ojos, alargados en tallos, suban a ver de nuevo la lámpara salvaje de los ocasos rojos. A flor de tierra, amante. Que el tránsito así sea más breve. Yo presiento la lucha de mi carne por volver hacia arriba, por sentir en sus átomos la frescura del viento. Yo sé que acaso nunca allá abajo mis manos podrán estarse quietas. Que siempre como topos arañarán la tierra en medio de las sombras estrujadas y prietas. Arrójame semillas. Yo quiero que se enraícen en la greda amarilla de mis huesos menguados. ¡Por la parda escalera de las raíces vivas Yo subiré a mirarte en los lirios morados!

Ne temetőbe vigyél, ha meghalok, szerelmem, a felszínen áss gödröt nekem, közel egy madárház vidám, isteni zsongásához, egy forrás bájos csevegéséhez. A felszínen, szerelmem. Szinte még afölött, ahol a nap melegíti csontjaim, és szemem megnyúlt kocsányon bukkan fel ismét látni a vörös napnyugták vad villámait. A felszínen, szerelmem. Hogy az átmenet rövidebb legyen. Előre érzem, testem hogy harcol majd, hogy felszínre kerüljön, hogy atomjai érezzék a friss szelet. Tudom, hogy odalent kezeim sosem nyugodhatnak majd: akár a vakond járnak körbe, a földet kaparászva összepréselt, szűkös árnyak között. Szórj rám magot. Hogy gyökeret verjen bomló csontjaim sárga agyagjában, s az élő gyökerek barna létráján feljöhessek ismét téged nézni a bíbor liliomokból.

Az égi nap az óceán fészkére szállt (Iceland’s Folksong Heritage. A Classic Collection albumból, szerk. Bjarni Dorsteinsson)