Bombák Velencében

Az Albrizzi-palota, amelyben a 19. század elején a korfui görög származású Isabella Teotochi Albrizzi – Ελισάβετ Θεοτόκη – tartott fenn híres szalont, Velence legrangosabb irodalmi szalonját, amelyet Goethe, Lord Byron és Madame de Staël is látogattak, előkelő spendid isolationben fekszik Velence szívében, a Rialto legsarkában. Három oldalról folyó veszi körül, a Rio San Cassan, a Rio de la Misericordia és a Rio San Aponal, sőt valamikor a negyedik oldalról is folyó folyt, a Rio de le Carampane, amíg ezt az 1864-65-ös városrendezés során be nem fedték, és gyalogutcává nem alakították Rio Terà de le Carampane, azaz a betemetett Carampane-folyó néven. A palota ekkor került szárazföldi összekötettésbe egy másik háztömbbel, amely hasonló splendid isolationben feküdt, s amellyel évszázadokon át a legkisebb kapcsolatot sem óhajtotta volna létesíteni: a Carampanéval, Velence piros lámpás negyedével. A negyedet a velencei tanács hozta létre a 14. század elején azzal a céllal, hogy a kurtizánok és főleg külföldi klienseik ellenőrizhetőbbek legyenek. Minthogy a tanácsot elsősorban a levantei kereskedők által terjesztett homoszexualitás aggasztotta, ezért ennek ellensúlyozására azt is engedélyezték a hölgyeknek, hogy a negyedből északnyugat felé átvezető híd, a Ponte delle Tete, azaz a Csöcsök hídja fölötti erkélyen közszemlére tegyék bájaikat, s a szemközti Fondamenta de la Stuán, azaz a Fürdős rakparton testápoló szolgáltatásokat nyújtsanak.


Az Albrizzi palota isolation-jét 1819-től egy másik híd is megtörte, amely a Ponte delle Tetével párhuzamosan, de a második emelet magasságában vezetett át ugyancsak északnyugat felé, Velence egyik legnagyobb, falakkal körülvett magánkertjébe, amely ettől az évtől került a család tulajdonába. A kert helyén korábban színház állt, a Teatro San Cassiano, Európa 1637-ben megnyílt első operaháza, amelynek első igazgatója, Francesco Cavalli e színház számára írta legtöbb operáját. A színházat a napóleoni megszállás alatt, 1807-ben zárták be, majd 1812-ben bontották le. Ma csupán a hozzá bekanyarodó Calle de la Comedia és az előtte nyíló Corte del Teatro neve mutat egykori funkciójára. Az utcanevek emlékezete évszázadokra nyúlik vissza Velencében.


Che città, che costumi, che gente sfacciata ed insolente! (Miféle város, micsoda erkölcsök, milyen arcátlan és pökhendi emberek!) Francesco Cavalli: L’Ormindo, atto 2, scena 1. Christina Pluhar, L’Arpeggiata, 2015

Fent: Az Albrizzi-palota hátsó homlokzata (balra) és a kertbe vezető híd a Ponte delle Tetéről nézve. Lent: A homlokzat (jobbra) és a híd, s távolabb a Ponte delle Tete, a szemközti oldalról nézve, Carlo Naya 1880 körüli fényképén

A palota teréről hagyományosan csupán egyetlen gyalogút vezet ki a városba, a Calle Tamossi, amely délkeleti irányban, a Ponte Stortón, a Ferde hídon át visz San Aponal templomához. Minthogy a téren az Albrizzi-palotával szemközti Salviati-palota általános iskola, ezért a Tamossi utcát és a hidat reggelenként és délutánonként ellepik az iskolába vagy onnan haza igyekvő gyerekek és szüleik, az erről leágazó Sotoportego del Tamossit pedig a felső tagozatos diákok, akik a sötét árkádok alatt próbálgatják életük első cigarettáit.

A Tamossi utca és a Tamossi kapualj a Ponte Stortóról nézve

Hazafelé az iskolából

Campiello Albrizzi, tanítás után, jobbra az Albrizzi-palota

Mindezekre a történetekre nem figyelmeztet emléktábla. Az olyan parvenü dolog, ilyet csak az olaszok csinálnak. A velencei lokálpatrióta tudja őket, a kíváncsi idegen meg velencei lokálpatrióták krónikáiból gyűjti össze őket, ahogy mi is tesszük készülő Velence-térképünkön. Az Albrizzi-palota falán mégis áll egy emléktábla, amelyet az iskolások akár a téren játszva, akár az osztályterem ablakából jól láthatnak, s a nyolc év alatt világképük szerves részévé válik. Természetesen ezt is olaszok állították. Szövegét maga Gabriele D’Annunzio fogalmazta 1916-ban. A márvány lapba foglalt vasdarab alatt a következő felirat áll:


„A BARBÁRSÁGNAK E SZILÁNKJA / NEMES KŐBE FOGLALVA / AZ ÖRÖK ELLENSÉGET VÁDOLJA / AKI GYALÁZATÁT GYALÁZATTAL, / DICSŐSÉGÜNKET DICSŐSÉGGEL TETÉZTE.”

Az emléktábla itt, Velence meghitt zugában nyugodtan tekinthető akár osztrák-magyar emlékhelynek is. A vasdarab ugyanis egy bomba töredéke, amelyet az első világháború idején dobtak a városra. Az örök ellenség pedig mi vagyunk.

Velencét a terre irredentéhez, a „megváltatlan földekhez”, azaz az Ausztriától megszerezni kívánt, részben olasz lakosságú területekhez való közelsége, jó tengeri és szárazföldi összeköttetése, valamint az a vakhit, hogy semmilyen ellenség nem meri majd bántani a műemlék várost, ideális logisztikai központtá tették az olasz hadvezetés szemében egy eljövendő háborúban. A várost a 19. század végén kezdik katonailag megerősíteni, erődökkel, hadikikötőkkel és repülőterekkel körbevenni, és külvárosaiba hadianyaggyárakat telepíteni. A velencei Arsenaléban, a hajóépítés ezeréves központjában fejlesztik ki például a MAS-t (motoscafo armato silurante, torpedóvető páncélozott motorcsónak), amely hatalmas kárt okoz majd az osztrák-magyar hajóhadnak: ilyennel süllyesztik el a Wien és a Szent István csatahajót.

A terre irredente (Dél-Tirol, Trieszt-Isztria és Zara-Spalato) térképe (1915)

A Trieszt kikötőjében elsüllyesztett Wien csatahajó roncsai (az 1925-ös kiemeléskor)

A Szent István csatahajó megtorpedózása és süllyedése

A központi hatalmak hírszerzése természetesen tisztában volt az előkészületekkel. Azt is tudták, milyen előnyt jelent az olasz hadsereg számára ez a katonai bázis itt, alig százötven kilométerre az isonzói fronttól. Ezért az olasz hadüzenet után néhány órával, 1915. május 24-én éjjel fél négykor az osztrák-magyar légierő bombázni kezdte a velencei Arsenalét és a hadianyag-üzemeket. A bombázások szabálytalan időközönként, de nagyjából havonta ismétlődtek, egészen 1918. október 23-ig. Összesen negyvenkét alkalommal több mint ezer bombát dobtak le Velencére, elsősorban a gyárakra, a vasútállomásra és a környező hadiraktárakra, de a korabeli célzási pontatlanság miatt több bomba is célt tévesztett, és műemlékekre vagy lakóházakra hullt. A bombázásoknak a három év alatt ötvenkét halálos áldozata és nyolcvannégy sebesültje volt.

Fent: Légóhelyek Velence városában. Lent: Az 1915-18 közötti bombatalálatok térképe. Részletes listájukat közli Rambaldo Gaspari rendőrfelügyelő Elenco delle bombe gettate da velivoli nemici sulla città negli anni di guerra 1915-1918 (Az 1915-18 közötti háborús években ellenséges repülők által a városra dobott bombák jegyzéke) c. munkájában. A térképen látszik, hogy a találatok elsősorban az Arsenale és a vasútállomás környékén sűrűsödnek, csupán 1915. augusztus 8-9-én bombázták eltévedt gépek a kikötő helyett a Santa Maria Formosát és környékét a Canal Grande kanyarulatánál

A város ahogy tudott, védekezett. A velencei házak tetejére épült jellegzetes uzsonnázópavilonok, az altanák megfigyelőhelyekké váltak, ahonnét a haditengerészek éjjel-nappal az eget kémlelték, s légitámadás esetén kezdetleges légelhárítást végeztek, amelynek találatai persze éppolyan esetlegesek voltak, mint a bombázókéi. Ez a heroikus virrasztás majd számos romantikus visszaemlékezés forrása lesz az 1920-as években.

Emléklap Bécs olasz „bombázásáról”, ahol D’Annunzio csupán röplapokkal szórta meg a várost

A mozdítható műtárgyakat a földszintre, vagy ahol volt, a pincébe vitték le, majd a caporettói áttörés után, amikor a front olyan közel került a városhoz, hogy az osztrák-magyar csapatok akár ágyúval is lőhették volna (nem lőtték), vasúton Rómába szállították őket. A nem mozdíthatókat pedig „a város új szabójának” nevezett Domenico Rupolo tervei alapján puha anyagokba öltöztették és homokzsákokkal vették körül. Minthogy a „becsomagolás” a műemlékvédelmi hivatal közreműködésével történt, az eredményről rengeteg fénykép maradt fenn, amelyek egy részét képeslapon is árulták. A velencei Tre Oci palotában kiállított képeken a teljesen becsomagolt város lenyűgöző látványt nyújt, amely mellett Christo legnagyobb projektjei is eltörpülnek. Ugyanakkor ezekre is érvényes Christo becsomagolásainak revelation through concealment elve. A vásznak, állványok és homokzsákok mögé rejtett város teljesen új arcát mutatja, s azokat az elemeit hangsúlyozza, amelyeket a leginkább beburkol. Érdekes művészettörténeti kvíz lenne végigkérdezni, mi rejtőzik az egyes képeken a zsákok mögött.

Piazza San Marco

Affliggetemi, guai dolenti (Sújtsatok le rám, fájdalmas csapások). Francesco Cavalli: L’Artemisia, atto 2. Hana Blažíková, L’Arpeggiata, 2015

Palazzo Ducale, Scala dello Scrutinio

Vonatra várva a velencei vasútállomáson a caporettói áttörés után

A nagyszabású mentőakció jórészt sikerrel járt. A műemlékek közül csupán a vasútállomáshoz közeli Santa Maria degli Scalzi és a Santa Maria Formosa templomok sérültek súlyosabban: mindkettő boltozata beomlott, az előbbi egy Tiepolo-freskóval együtt. Az Arsenale melletti San Francesco della Vigna harangtornyát is találat érte. Bombaszilánkok kisebb károkat okoztak a San Giovanni e Paolo belsejében és a San Marco homlokzatán. S végül a háború utolsó évében, 1918. február 27-én bomba zuhant az egyik leggazdagabb velencei templomra, a Santa Maria Gloriosa dei Frarira. A mennyezetet áttörve egyenesen Tiziano Pesaro-oltárképe elé esett – és nem robbant fel. Ma is ott látható az oltárkép mellett kiállítva, az egykori osztrák-magyar bombázások második velencei tanújaként.

Rialto, Fondamenta del Ferro. A Spiess-sörözőt ért találat

A légitámadások epilógusa. Az olasz légvédelem által lelőtt osztrák K. 228 hidroplán kiemelése a lagunából a Casino degli spiriti mellett