Temető Bukovinában

Ha az ember a bukovinai reneszánsz kolostorokat sorra látogatva Rádócról felfelé tart Szeretre, s az aszfaltutat Dorneștin át – eltűnt magyar és német lakói nyelvén Hadikfalva vagy Kriegsdorf – éppen átépítik, kénytelen észak felé kanyarodni, Măneuți felé, hogy elérje az ukrán határt.

A dűlőút tágas szántóföldeken át vezet, a Suceava folyó termékeny síkságán keresztül. A távolban, nem is olyan messze, látni a tányér peremét, ahonnan jöttünk, a Kárpátok vonulatát. Jobbra a Suceava kanyargó vonalát füzesek kísérik, az ártéren birkanyájak legelnek. A falu határában, jóval azelőtt, hogy az első házakat elérnénk, jobbkéz felé kis temető. Megállunk.

A sírok különös módon csoportosulnak ebben a temetőben. A túlsó végén, a falu felőli oldalon, ahol külön kapu is van, néhány sor román feliratú sírkő. Az országúttal párhuzamosan két-három sor további, egészen friss román sírkő. A temető legnagyobb, középső részét magas fű borítja, s a fű közül itt-ott betonkeresztek magasodnak. Rajtuk magyar feliratok.



A keresztek mind az út felé tekintenek, hátukat fordítják a falunak. A túloldali román sírok a falu felé néznek. Úgy tűnik, a háború után betelepített románok épp az ellenkező oldalról kezdték használni a temetőt, mint a háború előtti lakók. A kereszteket ez mentette meg a pusztulástól. Benőtte őket a fű és a bozót, a fából készültek elkorhadtak, de a falu nagy találmánya, az 1920-as és 30-as években öntött vasbeton keresztek megmaradtak. Mire az 1990-es években a temető út menti oldalát is használatba vették, s az egészet kitisztították, már elmúltak azok az idők, amikor a korábbi magyar, német, lengyel sírokat szokás volt nyom nélkül elpusztítani, mint a másik négy bukovinai székely falu, Józseffalva, Hadikfalva, Istensegíts és Fogadjisten temetőjét. Măneuți, Andrásfalva magyar temetője megmaradt, az egykori bukovinai székely települések egyetlen emlékeként.


Ma van kétszázötvenkét éve, hogy 1764. január 7-én hajnalban a császári katonaság ágyúkkal kezdett lőni a csíki Madéfalván tanácskozásra összegyűlt székelyekre, amiért nem voltak hajlandóak beállni az újonnan szervezett székely határezredekbe. Kétszázan meghaltak, sok ezren menekültek a hegyeken túlra, Moldvába, ahol vagy az ottani – gyimesi, moldvai csángó – magyar falvakat gyarapították, vagy szétszóródtak a román falvak között. Amikor tíz év múlva, 1774-ben Ausztria az orosz-török háborúban tanúsított semlegességéért megkapta a török hűbéres Moldva legészakibb vidékét, amelyből létrehozta Bukovina tartományt, a kormányzó, Hadik András tábornok felfigyelt a vidéken élő nagy számú magyarságra, s öt számukra alapított faluban gyűjtötte össze őket.

A termékeny vidéken a falvak lakossága gyorsan nőtt, s az 1880-as évektől kezdve az innen kirajzó körülbelül tízezer fiatal számos új települést alapított nemcsak Erdély-szerte, de Kanadában és Brazíliában is. A legnagyobb útra azonban 1941-ben indultak el, amikor a magyar kormány az ekkor visszakapott Bácskába telepítette az öt falu szinte teljes lakosságát. Innen 1944-ben kellett menekülniük a szerb partizánok elől, fel a Dunántúlra. Végül 1945-ben telepítették le őket Tolna és Baranya megyékben, a sors iróniájaként az onnan kitelepített svábok házaiba. Hosszú vándorútjukat Sára Sándor mutatja be 1987-es Sír az út előttem c. kétrészes filmjében.

Egykori bukovinai házaikba pedig román menekültek költöztek Besszarábiából, amelyet a Szovjetunió 1940-ben csatolt el Romániától. Katolikus templomaikat orthodoxszá alakították. Az öt faluban csak néhány magyar maradt. Az andrásfalvi székelyek Tolnában élő leszármazottai, akik időnként még eljönnek ide rendbe tenni a magyar sírokat, a 90-es években találkoztak velük utoljára.



Két gyimesi keserves (Hámori Péter, Lázár Zsófia, 2006)