Wolf Pruss évei és órái. 1. Ifjúkor Oroszországban

V. O. Pruss órakészítést tanít árvaházi gyerekeknek. Ogonyok, 1928. február 19.

Wolf (Vlagyimir Oszipovics) Pruss egy oroszországi haszid stétlből származó igen tehetséges és igen rakoncátlan gyerek volt. Egy álmodozó, aki a genfi kényelmes családi életet hagyta maga mögött, hogy megvalósítsa álmát, és létrehozza az orosz óraipart, mégpedig árva gyerekek betanításával. Története Szibériától Svájcig ível, útját meglepő amerikai figurák szegélyezik Leninnel, Trockijjal és végül Sztálinnal együtt.

Az első szovjet óra Pruss gyárából. Pravda, 1932. dec. 20.

V. O. Prusst az 1937-es terror idején végezték ki és törölték a hivatalos szovjet történelemből. De emléke manapság újra éled.

Ezt a különös történetet, amelyet rokonok és barátok segítségével már évek óta kutatok, három fejezetben adom elő: Oroszország, az emigráció, majd a visszatérés Oroszországba. Pruss és Lenin állítólagos évtizedes kapcsolatáról sok mindent költöttek már, és sok mindent kell megcáfolnom, de erre majd csak a második fejezetben kerül sor. Ott majd kimutatom, hogy ismeretségük csupán abban a két évben bizonyítható, amikor Lenin Bernben élt szerelmi háromszögben Nágyával és Inessával, pénzügyi nehézségekkel küszködött, s minden szendvicsre és csésze teára szüksége volt, amelyet jobban eleresztett elvtársai rendelkezésére bocsátottak.

A történet a vityebszki kormányzóság, a mai orosz-belorusz határvidék három álmos vidéki megyeszékhelyén kezdődik, ama Letelepedési Övezet legészakibb részén, amelyet a zsidók kötelező lakóhelyének jelöltek ki, miután a cári kormányzat áttérítésükre vagy kiűzésükre tett erőfeszítései csődöt mondtak. Ezidőtájt a vityebszki kormányzóság lakosságának 12%-a volt zsidó. Egy évvel Wolf születése előtt lépett az orosz trónra a betegesen antiszemita III. Sándor, aki még az Övezeten belül is zsidómentesnek nyilvánított számos helyet, beindítva ezáltal a hagyományos zsidó városkákban a túlnépesedés és elszegényedés gyilkos spirálját.

A zsidó Letelepedési Övezet térképe a Wikipediából, piros ponttal jelölve Nevel, Gorodok és Velizs városkáit

Wolf Pruss 1883. február 18-án született Gorodokban (ami egyszerűen „Kisvárost” / „Stétl”-t jelent). Itt kezdett órakészítést tanulni anyai nagybátyjától. Ahogy ő maga elmondta, tizenkét éves korában kapták rajta, hogy az egyik szomszéd óráját javítja a nagybátyjától „kölcsönzött” szerszámokkal. Büntetésből a szomszéd városba küldték inaskodni egy gazdag családhoz, de ez nem tartott sokáig. A családi hagyomány sok egyebet is beszél Wolf száműzetésének okáról. Szigorú apja, Joszif nem tűrhette a gyerek engedetlenségét, de anyja, Jevgenyija jó emberekre talált, akik szárnyuk alá vették az ő kis „Voljáját” (avagy Velvljét, ahogy a rokonság becézte őt jiddisül). Anyja tanult családból származott a nagyobb Vityebszk városból, s nem érezte jól magát a mereven vallásos gorodoki haszidok között. Anyjához hasonlóan Wolf sem adott sokat a vallásos hagyományra. Természetesen héderbe (vallásos iskolába) is járt, de sikerült annyira felbőszítenie az iskolát vezető befolyásos rabbit, hogy az kiátkozta őt (valamennyi leszármazottjával együtt, ahogy azt Wolf legidősebb lánya, Ráhel nagy-nagynéném e történetet elmesélve sosem mulasztotta el hozzáfűzni).


Ezek után a fiú nem maradhatott otthona közelében, úgyhogy a negyven versztára (1 verszta kb = 1 kilométer) lévő Nevel vasúti csomópont és megyei székhelyre küldték inaskodni Zukerman mesterhez. Volja eleinte fizetés nélkül, pusztán szobáért és ellátásért dolgozott, de hamarosan ügyes tanoncnak bizonyult, és Zukerman úr két éves szerződést írt alá vele. A dolgok azonban másként alakultak. A fiatal inas demokratikus irományokat kezdett olvasni, egyre önfejűbbé vált, s végül főnöke kirúgta őt.



A következő állomás Velizs városka volt a Dvina folyó partján, megyeszékhely kétezer zsidó lakossal, s arról nevezetes, hogy orosz cári bíróság itt utasított el először zsidóellenes vérvádat (sőt még meg is feddtek egy részeges prostituáltat, amiért hamisan tanúskodott – mindezt 1831-ben!) Wolf Pruss az erős kezű és mindent ellenőrzése alatt tartó Prupas úrnál kezdett inaskodni egy büntetéssel felérő két és fél éves szerződés alapján, ami nemcsak 12-14 órás munkanapokat jelentett a műhelyben, hanem számos háztartási kötelezettséget is, mint a tehenek etetése, az udvar söprése, vízhordás a folyóról és hasonlók. Egy év munka, és rengeteg verés és szidalmazás után Wolf megpróbált megszökni, de elfogták és visszavitték. 1900-ban azonban egy katasztrófa mindent megváltoztatott. Prupas úr tízéves fia csintalankodott a szombat esti imádság alatt, s apja nagy erővel a falnak lökte őt. A fiú nekirepült a forró kályhának, s néhány napon belül meghalt.

Ez a szörnyű eset az öreg órást dühöngő vadállatból félénk és megfontolt tanárrá tette, aki ettől fogva komolyan törődött tanítványával, s még csak hangját sem emelte fel, amikor Wolf a munka után esténként nekiült az illegális monarchiaellenes irodalom olvasásának. Amikor a szerződés lejárt, Prupas úr könyörgött a fiúnak, hogy maradjon nála. De amikor megértette, hogy Wolf Pruss a saját útját akarja járni, nemcsak ruhával és pénzzel látta el, hanem az órás céh tagságát igazoló papírokkal is. Ez volt Wolf belépőjegye a nagyvilágba, mert a céhes papírokkal rendelkező képzett mesteremberek még zsidóként is bárhol szabadon letelepedhettek a birodalom területén. Nagy szerencséje volt, mert a kormány nem egészen egy évvel később feloszlatta a vityebszki céheket, ilyenformán bezárva ezt a kiskaput. A vándor óráslegény most már bárhol kereshetett munkát, még a zsidó Letelepedési Övezeten kívül is.

Neki is vágott hát az orosz hátországnak. Először Krjukovics órásmester virágzó belgorodi üzletében kapott állást, amely főleg a környező kurszki és harkovi kormányzóságok cukorgyárai számára javított órákat.

A 31. tüzérezred belgorodi Macsurin-laktanyája, ma is katonai létesítmény (ts58 fotóblogja)

A 31. tüzérezred első ütege 1903 júliusában Keletre vonult. Ezen az 1904 májusi fotón II. Miklós cár személyesen látogat Belgorodba, hogy két további századot vezényeljen a japán hadszíntérre

Az irkutszki vasútállomás (ez és az alábbi vasúti felvételek R. Beresztyonyev cikkéből)

Itt, a forradalmi eszmék iránt fogékony diákok közegében Wolf Pruss tovább radikalizálódott. A rendőrség azonban tetten érte, amikor a belgorodi 31. tüzérezredének katonái között agitált, s kitiltották a városból. Ez után úgy határozott, sok ezer mérfőlddel keletebbre, a nemrég épült transzszibériai vasút irkutszki állomáshelyén próbál szerencsét. Lehet, arra számított, hogy az órajavítás jó üzletnek ígérkezik a gyorsan fejlődő szibériai városban, de az is lehet, hogy a 31. tüzérezredet követte, amelyet utancsak Kelet-Szibériába vezényeltek a hamarosan kitörő orosz-japán háború eszkalálódása során.

A „Korolonyec”, Jakov Frizer 30 lóerős gőzhajója a Vityim folyón. Az aranybányák szezonális ellátási útvonala nyáron 1500 verszta folyami utat, télen 600 verszta teveszánkó-utat jelentett

Frizer zsilipjei a Korolon-szorosban

Wolf itt az aranybányák igazgatóságának egyik tagjánál kapott munkát és szobát, valószínűleg Jakov Frizernél, a mesés koroloni aranykincs felfedezőjénél. Irkutszknak ezidőtájt eleven és összetartó zsidó közössége volt, legtöbbjük második-harmadik generációs szibériai, a lengyel felkelés száműzöttjeinek leszármazottjai. A klánok házasodtak egymással, a párt-lojalitások igen színes patchworkot alkottak. 1903 augusztusában Jakov Frizer unokaöccse, Mose Novomejszkij, az izraeli vegyipar leendő alapítója Irkutszk képviselője volt a 6. cionista kongresszuson, amelyen arról folyt a szó, hogy az oroszországi zsidóknak a legcélszerűbb volna… Ugandában menedéket találnia a cári rendszer pogromjai elől, míg sógora, Mandelberg, a későbbi orosz miniszterelnök az orosz szociáldemokrata párt londoni alapító kongresszusán képviselte Irkutszkot.

Frizer irkutszki központja ma

A transzszibériai vasút 1898-ban érte el Irkutszkot és a Bajkál-tavat, de az óriási tó sziklás partján körbefutó vasúti szárnyvonal csak 1904-ben készült el (és utána is gyakoriak voltak rajta a földcsuszamlások), úgyhogy a szerelvények még éveken át nyáron kompon keltek át a tavon, télen lóvasút vontatta át őket a jégen.

Irkutszk, a nyári pontonhíd az Angarán. A transzszibériai vasút megérkezésével a város lakossága gyorsan 75 ezerre nőtt

Wolf Pruss később gyakran mesélte, hogyan érkezett 1903-ban a katonai ellenőrzés alatt álló városba, s hogyan agitált a csapatokat szállító vasúti szerelvényeken, mielőtt ismét elfogták volna. A cári titkosszolgálat, az Ohrana archívumai azonban a történetnek egy másik változatát őrizték meg. Eszerint Prusst szinte véletlenül tartóztatták le 1903. december 3-án, Iszaak Gersevics Goldbergnek az irkutszki gimnáziumban szerveződő cionista-szocialista köre felszámolása során (akik sokkal inkább olvasással és vitatkozással foglalkoztak, semmint bombák készítésével vagy más forradalmi tevékenységgel). A Testvériséget, ahogy a kör nevezte magát, főleg a jómódú helyi zsidó kereskedők gyerekei alkották, akik illegális újságot terjesztettek, ki-ki öt-öt példányt másolva belőle, abban a reményben, hogy a liberális zsidó értelmiség pán-szibériai irodalmi és tudós lapja válik majd belőle.

Az irkutszki gimnázium. A Testvérek többsége itteni 7. osztályos tanuló volt.

Az időzítés azonban nem volt szerencsés. 1903 húsvétján zajlott le a véres kisinyovi pogrom, amelyért széles körben a cári hatóságokat okolták, s ezek válaszul lesújtottak a zsidó szervezetekre. Májusban Kelet-Szibéria új kormányzója betiltotta a helyi cionista szervezeteket (amelyek legnagyobbikát, egy ötszáz tagú egyesületet Goldberg bátyja, Jona vezetett), s júliusban a rendőrség vizsgálatot indított a cionista szimpatizánsokkal szemben. A Testvériség egyik tagja, G. Levenson sajnos túlságosan bőbeszédűen ecsetelte nagy terveiket külföldre írott leveleiben, amelyek a titkosrendőrség kezébe kerültek. Megkezdődtek a letartóztatások, s a rendőrség gyorsan felfedezte, hogy hálójuk nagyobb halat fogott, mint amekkorára számítottak: Wolf Pruss lakásán a házkutatás nagy mennyiségű illegális irodalomra bukkant.

A Testvériség 4. száma (1903. január 20.) a szólásszabadsághoz írott ódával kezdődik: Ты чудо из божьих чудес Ты мысли светильник и пламя Ты луч нам на землю с небес Ты нам человечества знамя; Ты гонишь невежество, ложь Ты вечною жизнию ново Ты к правде, ты к счастью ведёшь Свободное слово Te, Isten csodáinak egyike Te, a gondolat égő szövétneke Te, az égi fényesség ragyogó sugara Te, az emberiség zászlaja Te, a tudatlanság és hazugság ellensége Te, örökkön megújuló és halhatatlan Te, az igazság és boldogság útmutatója Szabad Szó!

Az irkutszki börtönerőd 1885-ben. 1904-ben az akkor már 50 éves épületben tartották fogva a vádlottakat. Ma is ilyen célt szolgál, noha az egyik cellát, ahol Kolcsak admirálist tartották fogva 1920-as kivégzése előtt, ma múzeum.

Míg a Testvériség fiúcskáit gyorsan szabadon engedték, Wolf Pruss közel egy éven át az irkutszki börtönerődben ragadt. Az ellene felhozott vádak között szerepelt az illegális felforgató szervezetben való tagság (az 1866-os büntető törvénykönyv 318. cikkelye, amelyet később elégtelen bizonyíték miatt ejtettek), illegális kormányellenes irodalom készítése vagy terjesztése (251. cikkely), valamint kormányellenes szövegek gyártása saját használatra (ezt csak az új, 1903-as büntető törvénykönyv 132. cikkelye nyilvánította büntetendő cselekménynek). A csendőrségnek a forradalom után, 1907-ben megjelent kiadványa már utólagos bölcsességgel a szociáldemokraták elleni operációként tüntette fel a Testvériség tagjainak letartóztatását.

Martov (jobboldalon ül) és Lenin (középen ül), még harcostársakként az első orosz szociáldemokrata szövetségben, 1897-ben (Wikipedia)

A szovjet történetírás igen sokat foglalkozott az oroszországi szocialista mozgalmak felaprózódásával, s különösen a szociáldemokrácia Lenin körül csoportosuló szárnyával. Lenin frakciója akkor vette fel a híres „bolsevik” nevet, amikor 1903 nyarán formálisan is bekövetkezett a szakítás a mozgalom többségi frakciójával, amelyet Lenin régi riválisa, Julius Martov vezetett. A bolsevizmus hivatalos legendája szerint a mozgalom gyökerei a Lenin által alapított, gyújtó hatású Iszkra („Szikra”) újságra nyúlnak vissza, márpedig a Wolftól elkobozott irodalom az Iszkra számos újranyomását is tartalmazta. Nem csoda, hogy a későbbi szovjet szerzők lecsaptak erre az adatra, s „kimutatták”, hogy a fiatal Pruss természetesen bolsevik volt. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Az Iszkrának ezek az újranyomásai valójában Martov cikkei voltak, amelyek önmérsékletre és a forradalmi mozgalom szisztematikus kiépítésére szólítottak fel. Martov egyéb írásai is ott voltak Pruss könyvespolcán. S egyáltalán, az Irkutszk központú Szibériai Szociáldemokrata Unió szilárdan bolsevikellenes szervezet volt, amely Martov „mensevikjeivel” szimpatizált. Wolf Pruss pártállását tehát többségi szocáldemokrataként határozhatjuk meg.

Iszaak G. Goldberg, 1884-1939 Iszaak Gersevics (Grigorjevics) Goldberg volt a legnevesebb Wolf barátai közül életének első orosz időszakában. Iszaak Irkutszban született, száműzött zsidó kovács apától, akinek gyermekei apjuk száműzetésének letelte és hazatérése után is Szibériában maradtak, és virágzó gépészeti és vaskereskedő üzletekbe fogtak. Iszaak, a legfiatalabb fiú ekor már ígéretes író volt, 1903-ban megjelent első regénnyel. Mint körének többi tagja – Levenson, a Feinberg testvérek, Levenberg, Eliasevics, Preisman, Winer, Azadovszkij, Winik – Goldberg is a Testvériség letartóztatásának hatására radikalizálódott, és csatlakozott az eszerek (szociálforradalmárok) fegyveres ellenálló csoportjához. Az 1905-ös forradalom alatti tevékenységéért Szibéria még távolabbi vidékére száműzték, s csak 1912-ben tért vissza Irkutszkba, ahol könyvben számolt be száműzetésének éveiről. A monarchia bukása után eszer színekben lett a városi tanács tagja. Később nagy hatású szerző és irodalmi szervező lett; 1937-ben letartóztatták és kivégezték. Nemrégen Makszim Kudelja helyi újságíró és blogger tette közzé részletes kutatáson alapuló életrajzát.

Wolfnak csupán 1904. július 20-án kínálták fel az óvadék elleni szabadlábra helyezés lehetőségét, de az ezer rubeles óvadékot (mai értékben kb. 14 ezer dollár) nem tudta kifizetni. Lassan az ősz is beköszöntött, amikor végre remény csillant számára. A birodalom a politikai elítélteknek nyújtott általános amnesztiával ünnepelte meg az orosz trón örökösének születését. A bürokrácia malmai ugyan lassan őröltek, s jó időbe telt, míg az uralkodói kegyet foganatosították, de Wolfot végül is szabadlábra helyezték, s december közepén elhagyhatta a várost. A hatóságok kérdésére azt nyilatkozta, hogy hazatér a vityebszki kormányzóságba, de elvtársai tudták, hogy nem lesz ott sokáig maradása, mert elszánta magát az emigrációra. Az ország irányítása ekkoriban lassan kezdett kicsúszni a kormányzat kezéből. A Japán elleni háborút elvesztették. Oroszország legfőbb távol-keleti támaszpontja, Port Arthur december végén elesett. A munkásság önsegélyező egyletei pedig, amelyeket a kormányzat eleinte támogatott, mint a szocialista befolyás elleni szilárd bástyákat, egyre inkább radikalizálódtak.

Wolf Pruss 1904-ben, Irkutszkból való távozása előtt. A kép hátulján „A drága Iszraelnek W-től” felirat szerepel

1905 január elején több mint százezer szentpétervári munkás lépett sztrájkba, s január 9-én százötvenezren vonultak fel szabadságjogokat, nyolc órás munkanapot, és alkotmányozó nagygyűlést követelve a cártól. A felvonulókra tüzet nyitottak. Több százan meghaltak, s a véres vasárnap következményeként országszerte forradalom tört.

A Bund az 1905-1907 közötti forradalmi években élte fénykorát, s utána jelentősége nagy mértékben csökkent, ám Bjelosztok egészen a holokausztig a zsidó Bund jelentős bástyája maradt. A képen az 1934-es május elsejei Bund-felvonulás Bjelosztokban. Érdekes, hogy ez a hátországbeli zsidó kisváros szerepelt már másik blogomban is, mint az orosz és lengyel tangó központja a 2. világháború első éveiben, a szovjet megszállás idején.

Úgy tűnik, hogy Wolf szociáldemokrata kapcsolatai révén szervezte meg, hogy átcsempésszék a német határon, ám a kialakuló káosz következtében a határtól ötven versztára fekvő Bjelosztokban, a grodnói kormányzóság nagy zsidó megyeszékhelyén ragadt (ma Białystok Lengyelországban). Wolf azt írta, hogy nem maradhatott legálisan a városban, mert Bjelosztok és az egész északnyugati kraj általános sztrájkba lépett, ezért egy másik fiatalember papírjaival húzódott meg egy titkos házban. Az északnyugati forradalom lángját a zsidó Bund szította, a szociáldemokraták erős szárnya, amelyet eredetileg ugyancsak Julius Martov alapított, s amely 1903-ban szakadt el a bolsevikektől.

Wolf Prusst mindössze egy heti bjelosztoki tartózkodás után ismét letartóztatták egy razzia során a titkos házban, amely fegyver-rejtekhelynek bizonyult. A túlzsúfolt helyi börtönben töltött néhány éjszaka után átszállították Vilnóba, az Északnyugati Kraj székhelyére (ma Vilnius, Litvánia fővárosa). A hatóságok ekkor még nem tudták valódi kilétét. Míg Wolf Pruss inkognitóban várta sorsát a vilnói börtönben, a bjelosztoki felkelés gyorsan terjedt. 1905. február 21-én az eszerek és a lengyel szocialisták közös bizottsága meggyilkolta az ötvenhárom éves városi rendőrfőnököt, Nyikolaj Jelcsint. A fegyveres anarchisták Bjelosztok egész negyedeit ellenőrzésük alá vonták. Noha Wolf valószínűleg a Bunddal állt összeköttetésben, nem zárhatjuk ki eszer vagy anarchista kapcsolatait sem. Elvtársai végül 1905. február 25-én elérték kiszabadítását, s ezt követően sutba vágta emigrációs terveit. Az otthoni forradalmi harc izgalmának nem lehetett ellenállni, írta később.

1905. áprilisában azonban irkutszki múltja utánanyúlt. Az ottani szocialista körök felszámolására indított rendőrségi művelet során letartóztatták irkutszki elvtársát, Vlagyimir Fedorovics Hardint is, akinél Vilnóban 1905. február 26-án kelt levelet találtak „W. P.” aláírással. Április 29-én az Ohrana arra a következtetésre jutott, hogy „W. P.” csakis Wolf Pruss lehet, aki a feltételezések szerint szülővárosába távozott 1904. december 15-én. (Az orosz nemzetiségű V. F. Hardin, aki a Dél-Ural lábánál fekvő Szorocsinszk kozák településről származott, hat évvel volt idősebb Wolfnál. Később könyvkiadót alapított Irkutszkban, amely az 1917-es forradalom előtt helyi útikönyveket adott ki. Irkutszkban végezték ki 1938-ban, a terror idején.) Wolf Prussnak, miután a nyomára jutottak, menekülnie kellett Oroszországból. Svájcban talált menedékre, abban az országban, amelyben mind a társadalmi igazságosság, mind az órásmesterség iránti szenvedélye örömét lelhette.

Wolf Pruss oroszországi ifjúkorának állomásai

Az olaszokon röhög a világ

„A közszemlére tett nemi szervek sértik az iráni elnököt. A capitoliumi múzeum megtette az ellenintézkedéseket.”
„Azt hiszem, ez az elnökük”, súgja Rohaninak a tolmács

…amiért a capitoliumi múzeumban – igen, csak olyan sajtómunkások fordítják többes számban a Musei Capitolinit, akik valószínűleg sosem jártak még ott – különféle paravánokkal takarták el a meztelen szobrokat, hogy ne sértsék az irániak érzékenységét. (Olaszországban persze hagyománya van ennek, hát már Michelangelo tanítványát, Daniele da Volterrát is a „Braghattone”, a „gatyafestő” néven ismeri a művészettörténet, amiért mestere halála után csupán néhány hónappal a Sixtus-kápolnában gondosan bugyit és melltartót festett minden hiányosan öltözött szereplőre.) Az irániak érzékenységét persze ezzel maximálisan sértik. Az erőltetett iszlamizálást gyűlölő irániak nyugatosító erőfeszítéseik elárulásaként értékelik az olasz gesztust.

„Tekintve az olasz kereskedelem jelentős volumenét Iránnal, nem lett volna meglepő, ha az olaszok egyszerűen összetörték volna a szobrokat”

– írják egyes iráni twitterezők, míg mások azt illusztrálják – hiába, az iráni design tényleg élen jár! –, hogyan lehetett volna szebben, kis lovag.

Az utolsó kép „irániul” érthető. Az olasz boxok itt azzal az oldallal vannak átcsomagolva, amely akkor fogadja a júzert, ha Iránban tiltott oldalakra kattint, például a nyugati blogokra, így a Wang folyóra. Ahogy engem is, ha elfelejtem bekapcsolni előtte a filter átlépéséhez szükséges psiphon programocskát, amelyet persze még utazás előtt kell letölteni, mert Iránban ez is elérhetetlen. Az oldalon tematikus blokkokban „pozitív” oldalakat ajánlanak a felhasználónak, s egy perc múlva gyönyörű, elringató, tényleg a professzionális iráni fotográfia legmagasabb szintjét képviselő fotók egymásutánja következik lágy zenével, hogy el is felejted, mit akartál. Értenek ezek a pszichológiához, no. 

De hát legszebben persze úgy lehetett volna, ahogy az irániak tálalják a maguk nude-jait.

Abbas sah kertje (Bagh-e Fin), Kashan, 1603. Rizmayer Kati fotója iráni túránkról

Boroujerdi-kereskedőház, Kashan, 19. sz. vége. Rizmayer Kati fotója iráni túránkról

Golesztán-palota, Teherán. A sah palotája, 19. sz. közepe

Abbas sah kertje, a Boroujerdi-kereskedőház, a Golesztán-palota. Mindhárom a Világörökség része. Az iráni kultúrában nem kevesebbet képviselnek, mint a capitoliumi múzeum az európaiban. Iráni turisták milliói látogatják őket évente (európaiak csak elvétve). Közöttük mullák, sőt mulláknak szervezett túrák. Még soha egyik sem tiltakozott a Fin-kert Shirinjének keblei, a golesztáni hölgy feszes combjai ellen. A Golesztán-palotában a képet együtt stíröltem két mullával, akiket vajmi kevéssé érintett meg a hölgy csábja. Láttak már olyat. Ehelyett szenvedélyesen érdeklődtek az olcsó teherán-berlini repülőjegyek iránt.


Amikor Iránba megyünk, a nőknek kendőt kell magukra venniük. Nem szeretjük ezt, ahogy az iráni középosztálybeli nők többsége sem, de elfogadjuk, mint az iráni kultúra jelenlegi mainstreamjének elvárását. Európában az elmúlt évszázadokban egy másfajta viszony alakult ki a meztelen test ábrázolása iránt, s az ide látogatótól mi is elvárjuk ennek tudomásul vételét. Különösen ha ez – mint a fenti példák és a hozzájuk való jelenlegi iráni viszony mutatja – nem is annyira más, mint az iráni. Ne akarjunk aláfeküdni egy nem létező elvárásnak. Ne legyünk mullábbak a mullahnál.

Pitiglianóban édes a kilakoltatás

Legalábbis a zsidóknak. Ők a 16. században érkeztek a pápai államból a dél-toszkánai Maremmába, Sovana és Sorano területére. II. Cosimo de’ Medici 1619-es rendelete aztán innen is kiűzte őket, s a közeli Pitiglianóban kellett letelepedniük. A kiűzetést az ajtóikra mért botütésekkel hozták tudomásukra. A pitiglianói zsidók évszázadokkal később is erre emlékeznek a sfratto – „kilakoltatás” – nevű, bot formájú mézes-diós, narancshéjjal és ánizzsal ízesített süteménnyel.


Pitigliano etruszk eredetű, tufából épült városa az egyik legszebb történelmi kisváros Olaszországban, a Maremma és Latium határán. „Kis Jeruzsálemnek” is hívják a 16. században itt megtelepedett, igen jelentős zsidó közössége miatt. Ezek főleg szefárd zsidók voltak, akik IV. Pál pápa 1555-ös bullája nyomán vándoroltak az egyházi államból Toszkána e szögletébe. A bulla csupán kijelölt utcákban engedélyezett lakhatást a zsidóknak, ahol nem érintkezhettek a keresztényekkel, ilyenformán intézményesítve a gettót, s megkülönböztető ruha viselésére kötelezte őket. A rendeletet aztán Cosimo II. de’ Medici is átvette, s a toszán nagyhercegségben élő zsidók Pitiglianóba vándoroltak, az Orsini grófok birtokára. Ezek örömmel fogadták a tehetős és művelt zsidó közösséget, akik a nekik juttatott mocsaras és maláriás földekkel is megelégedtek.

Pitiglianóban a zsidók jól beilleszkedtek a helyi közösségbe, s máshol ismeretlen szabadságot élveztek a kereskedelem és kisipar gyakorlásában. 1571-ben engedélyt kaptak hitelbank alapítására, s az itt dolgozó zsidóknak engedélyezték a megkülönböztető jelzések elhagyását és a fegyveres önvédelem jogát. Zsinagógájuk 1598-ban épült. Amikor aztán a területet a toszkán nagyhercegséghez csatolták, itt is létrejött a gettó, a zsidók kereskedelmi tevékenységét korlátozták, és előírták számukra a megkülönböztető sárga jelzés viselését. A hitelbankot bezárták, s a gettó lakóinak életkörülményei fokozatosan romlottak. A 17-18. században a castrói zsidók is Pitiglianóba menekültek, s így Pitigliano maradt az egyetlen zsidó közösség Maremma területén. 1765-től, a Habsburg-Lotharingiai ház uralkodásának kezdetétől a közösség ismét visszanyerte jogait, s teljes mértékben együttműködtek a keresztény közösséggel, annyira, hogy a franciaellenes Viva Maria felkelés idején a katolikusok akadályozták meg a zsidók házainak lerombolását. A közösség a 19. században volt a legnagyobb. Iskolát hoztak létre, ahol a keresztényekkel együtt tanultak, saját könyvtáruk volt, és jótékonysági intézményük a szegény zsidók segélyezésére. Az olasz zsidóság több jelentős személyisége is Pitiglianóból származott, így a Servi fivérek, a Vessillo Israelitico folyóirat alapítói, és Dante Lattes rabbi, aki a hasonló nevű könyvkiadót hozta létre az olaszországi zsidó kultúra felvirágoztatására.

A pitiglianói zsidó közösség normalizálódása valószínűleg egyszersmind fokozatos megszűnésüknek is egyik legfőbb oka volt. 1931-re a száz évvel korábbi négyszáz fő helyett már csak hetvenen vannak, akik a livornói zsidó közösséghez tartoznak. Az 1938-as faji törvények sem kímélik őket. Ma csupán öt zsidó él Pitiglianóban.

Az egykori zsidó negyed azonban ma is ép és látogatható. A közönség számára nyitva áll a női rituális fürdő, amelyet a már az etruszkok által is ismert gyógyvízzel töltöttek fel, a borospince, kóser mészárszék, a maceszsütöde, a ruhafestő-műhely, a ciszterna, és természetesen a zsinagóga. Ez utóbbit 1598-ban építették, majd a 18. és 19. században, illetve 1931-ben restaurálták, homlokzatát rokokó stukkókkal díszítették. Amikor 1956-ban bezárták, tóraszekrényét az izraeli Karmiel zsinagógájába vitték át. 1995-ben a pitiglianói önkormányzat költségén állították helyre, s ma ismét rendszeresen használják istentisztelet céljára.

A zsidó örökséget a „Kis Jeruzsálem Társaság” kezeli, akárcsak a zsidó kultúrát bemutató állandó kiállítást. Jelenleg a zsidó temető helyreállítására gyűjtenek pénzt, amely a városka tufa sziklája alatt fekszik, s körülbelül 280 sírt őriz. A gettó bejáratánál nyitott kis üzletük kóser termékeket árul. Többek között az említett sfrattót, Pitigliano jellegzetes édességét

Sfratto, kilakoltatás négy személyre. Hozzávalók:
200 g. liszt, 100 g cukor, csipetnyi só, 1 dl fehér bor, 6 kanál olaj, 4 szegfűszeg, 150 g maremmai méz, fahéj, szerecsendió, 200 g darált dió, ánizs, egy narancs reszelt héja, vanília, egy tojás.

Elkészítés:
• A tészta készítése előtt fél órával a mézet lassú tűzön melegítjük
• majd hozzáadjuk a narancshéjat, az ánizst, a diót, a fahéjat és a szerecsendiót.
• A lisztet, olajat, bort, cukrot, vaníliát és a tojás sárgáját tésztává gyúrjuk
• majd vékonyra nyújtjuk, és kb. 25×6 cm-es darabokra vágjuk.
• Megtöltjük a fűszeres mézzel, amelyet közben hagytunk kihűlni.
• Vékony „botokká” tekerjük össze, majd 170 fokos sütőben 15 perc alatt kisütjük.



Soranóban ma már csak kevés nyoma van az egykori zsidó életnek: a via del Ghetto, a zsidó olajütő, a ma a Locanda Aldobrandeschi hotelként működő épület kopogtatói, s mellette az egykori magtár, amelyből zsidók számára kölcsönöztek szükség idején. Az egykori zsinagóga ma kulturális központ céljára szolgál.

Láthatatlan városok: Prága

Városok más-más okokból lehetnek láthatatlanok. Van, amelyiket leromboltak, mint Bukarestet, hogy csak régi képek és történetek alapján lehessen rekonstruálni, milyen is volt. Van, ahol az épített városra, mint Velencében, a történetek olyan sok rétege rakódott rá az évezredek során, hogy aki csak az előbbit látja, nem látja a várost, s mindaddig hiányérzete van, amíg a történeteket el nem mesélik neki. Van, ahol már mindenki elment, aki elmesélhetné a történeteket, s ezzel láthatóvá tehetné a várost, mint Lembergben. Van, ahol az eltűnt lakók által magukkal vitt történetek helyett teljesen új történetekkel töltötték meg a várost, mint Wrocławban. Aki velünk utazik, jól tudja, milyen szenvedéllyel igyekszünk ezeket a városokat ismét láthatóvá tenni a Wang folyó túrái során, előszedve a régi képeket, elmesélve a történeteket, kikutatva és felmutatva a látható városban az eltűnt és elfelejtett másik város nyomait.

A Fuga Budapesti Építészeti Központ jóvoltából most azok is részesei lehetnek ennek a láthatóvá tételnek, akik nem jártak még velünk az adott városban. A Fugában jövő kedden, február 2-án délután 4-kor kezdődő „Láthatatlan városok” előadássorozat során azt mutatom be, hogyan lehet feleleveníteni és ismét érthetővé tenni eltörölt struktúrákat, elfelejtett történeteket.

Az első város, amelyről beszélni fogok, Prága régi zsidó negyede, a város ötödik kerülete azért is különösen érdekes, mert ez egyszerre többféle módon vált láthatatlanná. Az ezer éven át szervesen fejlődő negyedet az 1890-es évek városrendezése szinte teljesen eltüntette, csupán a három zsinagóga, a tanácsház és a temető maradt fenn belőle Atlantisz tornyaiként. Helyén a szecessziós városrész teljesen más alaprajzi rendszert és mentalitást követve épült fel, az előző város tudatos tagadásaként. Eredeti lakói és velük együtt sok évszázad gazdag és bonyolult történetei is eltűntek. S végül a mai turistaipar, a zsidó örökség iránti megélénkült érdeklődést kiszolgálva, teljesen új és leegyszerűsített történet-készlettel tölti fel a megmaradt kulisszákat, amelynek fő szereplői a Gólem, az alkimisták és Kafka, akár egymással kombinálva is, ha a kedves vendég úgy parancsolja.

Ugyanakkor prágai archívumokban és könyvtárakban fotók, dokumentumok, leírások és irodalmi művek sokasága maradt fenn, amelyek összeillesztésével az eltörölt városrész ismét láthatóvá tehető. Ezt kezdtem el egy éve, amikor Hendl Basseviről, három császár zsidójáról írva régi fotók és térképek segítségével elevenítettem fel egykori házát, a régi Prága egyik legszebb palotáját, és az általa alapított Nagyudvari zsinagógát. Mostanára már az egész prágai zsidó negyed rekonstrukcióját mutathatom be keddi előadáson. Azt kérem, hogy aki jönne, írjon nekem a wang@studiolum.com címre, hogy nagyjából tudjam, hányan leszünk, hogyan készüljünk.

Akinek pedig kedve van személyesen is bejárni velem a helyszínt, azt meghívom február 26-28-ára meghirdetett három napos prágai túránkra. A három nap alatt az egykori zsidó negyed mellett a történeti városmag több más részét is bejárjuk, olyan lassan és alaposan, ahogy ritkán szokták: az Óvárost északtól délig, a vár mögötti Pohořelec és Nový Svět kevéssé ismert utcáit, az Újváros passzázs-negyedét, a cseh szecessziós építészet fontos alkotásait. A zsidó negyeden kívül más eltűnt világokat is felelevenítünk: a századforduló kereskedelmi, irodalmi és társasági életének egykori színhelyeit, eltűnt kávéházakat, irodalmi köröket, nevezetes lakókat. És persze az út során rendszeresen beülünk hagyományos éttermekbe és sörözőkbe is, ami velejárója a Prága-túrának. A részvételi díj 250 euro, amely magában foglalja a szállást (három éjszaka négycsillagos szállodában a Vár alatt), a háromnapos Prága-bérletet és a vezetést. Érkezés (25-én este) és indulás (28-án déltájt) egyénileg, buszt-vonatot javaslok. Jelentkezni csütörtökig, január 28-ig lehet ugyancsak a wang@studiolum.com címen.