Szardínia 1959 – Azerbajdzsán 2015

Mi késztet rá, hogy messzire utazzunk? Úgy értem, messzire a térben, amikor a miénket korlátozottnak érezzük? Talán a térnél is inkább az elveszett idő keresése. Van egy máshol, ahol az elveszett idő még jelen van. Az ilyen világokban alámerülve egy lassabb időre találunk, egy olyan magányra, amely segít, hogy meghalljuk magunkat. Elhagyjuk szerepeinket, és ismét önmagunk leszünk, saját mosolyunkkal, saját tekintetünkkel, gyakran saját csendjeinkkel. Ezekben a csendekben az idővel együtt, amely elveszettnek tűnt, egyszersmind egy másik, igazibb világra találunk, amely számunkra, életünk számára már megszűnt létezni.

Azerbajdzsánból visszatérve elkerülhetetlen volt a Szardíniával való összehasonlítás, amelyről épp az imént beszéltem Carlo Bavagnoli szép könyve kapcsán. Az alábbi kettős képeken a xinaliqi fotók az enyémek. Xinaliq volt utunk legvágyottabb célpontja. Olvastam már róla Monika Bulaj gyönyörű Figli di Noè könyvében. Ennek a rendkívüli lengyel utazónak és fotográfusnak épp a múlt hónapban volt kiállítása Milánóban, amelyet természetesen meglátogattunk, s egyúttal megnéztük Figli di Noè című dokumentumfilmjét is.

Xinaliqba lenyűgöző és elidegenítő természeti tájon keresztül vezet az út. Az élmény teljesen hatalmába keríti az embert. Lélegzetelállító látványok követik egymást, s a többi, az emberek és a házak csak fokozatosan tárulnak fel. Xinaliq a szívembe vésődött, és ha csak lehet, szeretnék visszatérni még. Szardíniára biztosan visszatérek: itt még mindig megmaradt valami a Bavagnoli könyvében megörökített világból. Addig is gyakran lapozgatom mindkét könyvet, s újabb és újabb analógiákat találok saját képeimmel. A Xinaliqban készült képek nem lopott felvételek. A lefotózott személyek és közöttem jelen volt a tekintetek játéka. És, hogy is lehetne másként, a csöndeké.