Az örmény Irán: Új-Julfa

Korábban: • Jöjjön velünk Iránba! • Perzsa levelek: iráni írásaink • Az örmény Irán: Tabriztól Julfáig • Örmény kolostorok Iránban • A julfai örmény temető

Hogy az iszfaháni örmény negyedhez eljussunk, át kell kelnünk a Zâyandarudon. Ez a folyó szeli át az oázist, ahol Iszfahán kialakult.

A hídhoz Iszfahán főteréről, a Naghsh-e Jahânról dél felé kell elindulnunk. A kerteken át vezető út derékszögben ér a folyóhoz. Ez a négy Szafavid-kori kert, a paloták meghosszabbításai, a Chahâr Bagh („Négy Kert”) a paradicsom képmására kívánta formálni a várost.

A Sah-tér (avagy Naghsh-e Jahân, „a világ képmása”) és meghosszabbításai, amelyeket Bahaʿ ad-Din al-ʿAmili épített 1590 és 1602 között Nagy Abbasz sah megbízásából. A rajzon jól kivehetőek az alapvetően palotaépítészet-jellegű urbanizmus fő tengelyei; a város többi része csupán építmények rendezetlen halmaza. A terek, paloták, csatornák és kertek merőlegeseivel a bazár furcsa görbülete alkot kontrasztot, amely elkanyarodik a régi Pénteki Mecset által uralt óváros felé. Új-Julfa, az örmény negyed az ezt követő években épült a folyó túlpartján, a város délnyugati részén.

Az árnyas úton, a szökőkutak mellett végighaladva az emberek rád néznek, mosolyognak, megszólítanak. A fák alatt fiatal lányok labdáznak, öregemberek pihennek a fűben, gyerekek szaladgálnak. Egy férfi, akivel minden nap összefutottam, minden álló nap megkérdezte, hogy fényképezkedhet-e velem. És valaki minden nap készített rólunk közös fotót, egy fotót, amelyet meg se nézett, és amelyet sosem fog látni, keze a vállamon, ajkán fanyar mosoly.

A közelben valami munkaterület, előtte munkások álltak a járdán. Ahogy odaértem, egyikük felém fordult, kezében egy szelet görögdinnye, felém nyújtotta. Nem mondott semmit, még arra sem emlékszem, vajon mosolygott-e, vagy egyáltalán rám nézett-e.

Csak a kar gesztusára, amely kinyúlik felém, a görögdinnye vérvörösére, a napsütötte útra a fák alatt, a mély árokra, amelyben tavasszal még bizonyára patak futott, de augusztusban nem volt már az alján egyéb, csak száraz levelek.

A folyóhoz érve a sugárút a város egyik legszebb hídján vezet át, a „harminchárom lyukú hídon”, perzsául Si-o-Se Pol, amelyet Nagy Abbasz sah nagyvezíre, a grúz Allahverdi Khan építtetett 1608-ban. De 2013 augusztusában egyetlen csepp víz sem futott a harminchárom ív alatt.

Senki nem tudott rá magyarázatot adni, hová tűnt a folyó: egy hónappal korábban még ott volt, bizonygatták a barátaim és a járókelők a hídon. Lehet, hogy elterelték öntözésre, találgatta egy fiatalember. Ki tudja?

A túlparton modern negyedeken haladunk át, hogy eljussunk az egykori külvárosba, a város melletti városba, Új-Julfába.

Iszfahán látképe, a felénk eső déli parton az örmény Új-Julfa. Adam Olearius, Vermehrte Newe Beschreibung Der Muscowitischen und Persischen Reyse (Schleswig, 1656)

A sah palotájának kapuja és a fogadóterem. Nicholas Sanson, The Present State of Persia… (London, 1695)

A bazár nagy kapuja. Jean Chardin, Sir John Chardin’s Travels in Persia (London, 1720); Les Voyages (Párizs, 1811)

Julfa, amely a ma Iránt a nahicseváni enklávétól elválasztó Araxes folyó partján épült, nincs többé. Jó tizenöt éve, hogy temetőjét, a város utolsó megmaradt emlékét az azerbajdzsáni hadsereg lőtérré, síremlékeit zúzalékkővé alakította.

A város pusztulása ennél jóval korábbi időre datálódik, amikor Abbasz sah 1604 júniusában elfoglalta Jerevánt, és elindult Kars meghódítására is. Minthogy azonban nem bírt az oszmán hadsereggel, vissza kellett vonulnia, s a Kaukázustól délre a felperzselt föld politikáját alkalmazta, majd elrendelte a teljes lakosság deportálását Iránba.

Minden várost, köztük Julfát is, a földig romboltak, s a teljes lakosságot, talán négyszázezer embert erővel kényszerítettek rá, hogy vonuljon az Araxestől délre. A következő tavasszal az örményeket több tartományban telepítették le, többek között az északi Gilánban és Mazandaránban, valamint az Iszfahán, Siráz és Hamadán közötti területen.

Abraham Ortelius (1527-1598), Perzsia térképe, Antverpen, 1608

1606-ban, amikor Abbász sah hozzáfogott Iszfahán kiépítéséhez, a julfai mestereket rendelte a város építőmestereinek. Julfa teljes lakosságát, hetvenötezer vagy még több embert Iszfahán mellett telepítette le. Azt is felmérte, hogy a julfai örmények tudása, akik a levantei selyemkereskedelmet a kezükben tartották, alapvető fontosságú lesz Perzsia integrációja számára a nemzetközi kereskedelembe. Kereskedelmi ismereteik a szafavid állam kincstárát gazdagítják, hasznuk Perzsia tőkéjét növeli. A Kaukázusból elhurcoltak között a julfai örmények jártak a legjobban. Abbasz sah időt hagyott nekik, hogy összegyűjtsék javaikat, mielőtt leromboltatta volna a várost, szállítóeszközöket bocsátott rendelkezésükre, s a telet Tabrizban tölthették. Iszfahánba megérkezve mindjárt hozzáláthattak, hogy a Zayandarud jobb partján felépítéhessék a később Új-Julfának nevezett városrészt, és Abbasz sah földeket is adományozott számukra. Tizenkét évvel később Pietro Della Valle olasz utazó (1586-1652) úgy írja le a városrészt, mint ahol tágas polgárházak csoportosultak tucatnyi templom körül. Az örményeknek még a folyó túlpartján, magában Iszfahán városában is hat templomuk volt.

Nem csak a templomok száma mutatja, milyen jelentősége volt az örmény közösségnek a 17. század elején. 1607 januárjával kezdődően az örmények minden évben hatalmas karácsonyi-vízkereszti körmenetet tartottak egész Új-Julfában. A sok ezer résztvevő között, akiket kétszáz főpap vezetett keresztekkel és templomi zászlókkal, himnuszokat énekelve, nem csak az örmények sokasága volt jelen, hanem szafavida méltóságok és külföldi látogatók is. A jelenet egy festményre emlékeztet – talán Carpaccióra? vagy Bellinire? Igen, az architektúra, amelyet Gentile Bellini Szent Márk prédikációjának hátterében megfestett, kétségtelenül azokat az épületeket idézi, amelyeket 1479-ben Hódító Mehmed meghívására Konstantinápolyba látogatva látott. De a hegyek a háttérben jobban illenek Iszfahánhoz, mint Alexandriához. A turbánok, a nők magas frizurái, a bíbor és a selyem, a zsiráf a palota lépcsőinél mind azt a mesés Keletet idézi, amelynek gyöngyszeme Iszfahán volt.

Bellini, Szent Márk alexandriai prédikációja, Milánó, Brera-képtár

Új-Julfa közel tízezer keresztény lakója a muzulmán közösségtől elkülönülve élt, míg magában Iszfahánban, ahol további ezer örmény család lakott, az együttélés jóval feszültebb volt. A templomok, a harangok zúgása, a szőlőskertek bántották a muszlimok érzékenységét, akik II. Abbasz sah (1642-1666) alatt elérték, hogy a városban lakó örményeket a déli külvárosba száműzzék. Új-Julfa ilyenformán hét új negyeddel gyarapodott: ezek neve Tabriz, Gâvrâbâd, Šamsâbâd, Gask, Kʽočʽēr, Laragel és Jerevan volt. A városrész a hosszú kelet-nyugati sugárút két oldalán helyezkedett el, kilenc észak-déli utca tagolta körülbelül húsz fallal körülvett egységre, sikátorok és udvarok együttesére. Kapuja éjszakára zárva volt, s az egész városrészt az örmény nemesi családok fejei irányították.


Az iszlám törvény elismerte az örmények – mint minden egyistenhívő kisebbség (ahl al-ketāb, „a könyv népe”) – szabad vallásgyakorlását, és személyes és közösségi jogait, amennyiben megfizették fejadójukat. Új-Julfa biztonságára muszlim rendőrkapitány (dāruḡa) felügyelt, akinek legfontosabb feladata az adó behajtása volt. Ő ügyelt a rendre is, s a bűnügyek, illetve a keresztények és muszlimok közötti összetűzések is az ő hatáskörébe tartoztak.

A Voyages de monsieur le chevalier Chardin en Perse et autres lieux de l’Orient Julfáról szóló oldalai (BnF).

Fél évszázaddal később, 1686-ban egy francia hugenotta aranyműves, Jean Chardin érkezett a városba, ahol sok éven át élt. 1711-ben készült Voyages de monsieur le chevalier Chardin en Perse et autres lieux de l’Orient (Chardin lovag utazásai Perzsiában és a Kelet más helyein) című könyvében hosszú oldalakat szentel Iszfahánnak. Útleírása harmadik kötetében, amelyeet a város építészetének szentelt, részletesen leírta a város minden negyedét, köztük le bourg de Julfá-t.

Chardin szerint Új-Julfának közel harmincezer lakója volt. A városrész élén az egyházi elöljárók és a nemesség állt, a közösség húsz leggazdagabb családja, a hercegek (išxān), nagyurak (malek vagy beg) és az urak (paron vagy āqā). A lakosság többi része az ő alárendeltjük vagy – a legszegényebbek – a szolgájuk volt.

A társadalmi létra alsóbb fokán a nagy kereskedők álltak, akár a nagy családokhoz tartoztak, akár függetlenek voltak tőlük, s a kézművesek – festők, aranyművesek, ékszerészek, szobrászok, kéziratmásolók és miniátorok, órások –, akik nagy műhelyekben dolgoztak.

A létra legalján voltak a közönséges mesteremberek, mindazok, akik az építkezéseken dolgoztak, a napszámosok, a cselédek.

Új-Julfa kereskedőinek kiterjedt ügynöki hálózatuk volt mindenekelőtt Indiában és Délkelet-Ázsiában. Egyaránt kereskedtek nyers selyemmel és pamuttal. A legvalószínűtlenebbnek tűnő kereskedelmi útvonaluk az volt, amely a Volgán felfelé haladva, Arhangelszken át kötötte össze Iszfahánt Amszterdammal.

Új-Julfában valaha egy tucatnyi templom volt, iskolák, scriptoriumok. Később nyomdák, újságok, könyvtárak is: a város hosszú ideig élen járt az örmény kézirat- majd könyvkiadásban, innen a kéziratmásolók és miniátorok nagy száma. Az iszfaháni örmény prímás, Xačʽatur Kesaracʽi, akit 1629-ben a lengyelországi örmény közösség egy teológiai vitájára Lembergbe invitáltak, innen hozta haza az első nyomdát, amelyet 1636-ban a Megváltó kolostorában állított fel. Az alábbi kéziratok is e kolostor kis múzeumában vannak kiállítva.

A 18. század elején az iszfaháni örmények helyzete drámai módon megváltozott. A gazdaság hanyatlása, s a vallási feszültségek, amelyek részben a portugál és olasz katolikus misszionáriusok egyre erőteljesebb jelenlétéből fakadtak, távozásra ösztönözte az örmény kereskedők nagy részét. Az örmény közösségre a döntő csapást az 1722-es afgán támadás mérte, amely Új-Julfa nagy részét elpusztította, tömeges menekülésre kényszerítve az örményeket. Az egykori új-julfaiak utódainak egy része, akik még az 1979-es forradalom után sem távoztak, még ma is a Nagy Abbasz sah által számukra létesített városnegyedben lakik.

A délutáni hőségben az üzletek leeresztették redőnyeiket, s minden kihaltnak tűnik. Noha a negyedet ma is jórészt örmények lakják, a jelzések igen visszafogottak: néhány cégtábla csupán, egy örmény nyelvű menü egy bezárt étterem előtt.

A tizenhat fennmaradt templom közül ma csupán az 1655 és 1664 között épült Megváltó-székesegyház, avagy kelisa-ye Vank van felszentelve. Nyilvánvalóan ugyanazok az örmény építészek tervezték ezt a templomot, mint akik a mecseteket a folyó túlpartján. Iszfahánban a templomok a város összképébe illeszkednek, s építészetükek kevés köze van a történelmi örmény vidék architektúrájához: nyers tégla felületek, enyhén duzzadt perzsa kupolák, csúcsíves dekoráció.

A templom külseje visszafogott, míg belseje rendkívül, sőt túlzottan díszített. A falakat és a boltíveket mázas kerámia borítja, a kék és arany kupola a szafavid mecsetek kupoláit idézi, az íveken növényi díszítés közepette angyal-figurák. A falakon Krisztus életének képei mellett az örmények vértanúságának jelenetei az oszmán birodalomban, távol a békés és befogadó Perzsiától. Az egyik sarokban szemüveges öregember ül újságja fölé hajolva, minden bizonnyal a templom őre. Ásít, felkel, elmegy csevegni a fák árnyékába. Madarak, legyek. Egy kislány, tágra nyílt szemmel.

A bejárat és a folyosók, valószínűleg mert nem festették őket olyan erőteljesen újra, barátságosabbak, jobban elősegítik a meditációt. Falaikat, oszlopaikat, átjáróikat perzsa miniatúra-hagyományból származó motívumokkal díszítették, néhány sírkő és epitáfium tagolja őket. Az udvar kis temetőjének sírjai sokkal újabb keletűek.

Ahogy Julfában is, csak kevés látogató járt itt. Elvétve egy-egy nyugati, egy sem az Öböl-államokból Iszfahánba özönlő turisták közül, de főleg iráni családok. Perzsák? Örmények? Nem kérdezi senki, a kapu nyitva áll.