„Fontos nap ez a mai, bármennyire is velünk él a szovjet múlt, bármennyire is meg kell küzdenünk minden nap a puszta fennmaradásért. Huszonöt éve nem tudunk menekülni az orosz sovinizmustól és őrültségtől, a háborútól és a megaláztatástól. Mindennek ellenére boldog függetlenség napját, kedveseim…” (Egy grúz fiatal)
Húsz kilométer. Ennyi választja el Akhaltsikhe városát a török határtól. Ma csupán húsz kilométer. Nem is olyan régen ezt a húsz kilométert szinte lehetetlen volt megtenni. A szovjet időszakban a Tbiliszitől a török határig vezető út véget ért néhány kilométerrel a borjomi fürdőhely után, amely már Puskin idején hírneves volt, majd a kiváltságosak üdülőhelye lett először a Romanovok, aztán a Szovjetunió új cárjai, mindenekelőtt Sztálin alatt. Az út kanyonokon és völgyeken át, időette házak és útszéli élelmiszerboltok között kanyarog. Újra meg újra legelésző tehenek kelnek át rajta. A zöld tájat olykor-olykor lepusztult egykori beton háztömbök szakítják meg. „Ott álltak a katonák a Szovjetunió idején”, mondja Giorgi, az örmény taxisofőr, és kezével puskát formál, „aki megpróbált átkelni, lelőtték.” Majd később: „Innentől kezdve csak útlevéllel lehetett tovább haladni.” A Szovjetunió idejében a vidék zárt körzet volt, sok-sok laktanyával. Sok örmény és grúz számolt be róla, hogy katonai szolgálatuk idején pontosan ide, a határvidékre küldték őket. A legszigorúbban felügyelt helyek közé tartozott Abastumani termálfürdője, amely már a cárok idején híres volt, s aztán a szovjet időkben a Vöröshadsereg tisztjeit és családjaikat látta vendégül. Ma fontos csillagászati obszervatórium áll itt a hegy tetején.
A számos, nagyrészt elhagyatott „szanatórium” és szovjet betontömb mellett, amelyben a még itt maradt néhány család él,
egy kis örmény templom is dacol itt az idővel.
„Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik […].” (Mk 14,22)
„Places do not have locations, but histories” (Tim Ingold). Az abastumani örmény templom, amelyet 1898-ban két Bakuból jött örmény testvér építtetett, ma rendkívül rossz állapotban van, jórészt a szovjet időkbeli átépítéseknek köszönhetően. A templomot ugyanis a szovjet időben pékséggé alakították. A gavit, az előcsarnok egy részét lebontották, a másik részét elfalazták, s két épületrészt illesztettek hozzá, jórészt az elbontott részek faragott köveiből: egy gázolaj- és szénraktárt, s egy kenyérraktárat, ahonnét Abastumaniba és a környező falvakba szállították a kenyeret. A templomban még mindig láthatók a nagy fa polcsorok a fém tepsikkel, amelyekben a kb. 3 kilós kenyereket sütötték. A templom belseje szinte felismerhetetlen, csupán a felszentelési kőkeresztek körben a falakon és a nagy, orosz és örmény nyelvű alapítási emléktábla a bejáratnál utalnak egykori funkciójára. A belsőben ma csupán a nagy kelesztőtartályok és az épület közepére beépített hatalmas kemence maradtak meg.
A szovjet rendszer részben elérte célját, a templom átalakítását valami mássá, világivá, valami iparivá, hogy ezáltal kitöröljön a helyiek emlékezetéből minden olyan vonatkozási pontot és érzelmi struktúrát, amely néhány évvel korábban még bizonyosságnak tűnt. A szovjet rendszer nyolcvan éven át igyekezett a szent kultuszát az eszme kultuszával helyettesíteni.
A templom átalakítása éppen egy olyan dolog, a kenyér előállítását szolgálta, amely mindig is szent szerepet játszott minden kultúrában. A kenyér teljes „elvilágiasítása” és iparivá tétele kenyér-jelentését is átalakította: a szovjet időszakban a kultúrának ez az eleme kizárólag világi jelentést öltött, sőt ez a jelentésváltás kifejezetten hangsúlyozottá vált.
„Olyan súlyos katasztrófáról van szó ilyenkor, amelyben a kultúra rendkívül törékenynek és múlékonynak bizonyul, de egyszersmind nélkülözhetetlennek is. A kognitív kategóriák és szimbolikus struktúrák jelentése, amelyeken keresztül a közösség felfogja és érthetővé teszi a világot, épp akkor homályosul el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. A világ ilyenkor szó szerint megsemmisülni látszik. A közelgő és visszafordíthatatlan pusztulás érzete elviselhetetlenné válik.” (G. Ligi: Antropologia dei disastri)
A szovjet korban a kemence mellé két emelvényt falaztak fel, ugyancsak raktár céljára. Itt látható néhány kelesztő- vagy talán őrlőgép maradványa is. Ma a viaszmaradványok és füstnyomok itt, a templom közepén, és körben a felszentelési kereszteken arra utalnak, hogy a templomot a hívek mindmáig látogatják, tanúskodva ha nem is a templom újbóli birtokbavételéről, de legalábbis szent helyként való elismeréséről.
A grúziai átmenet folyamata a legnehezebbek közé tartozik az egész volt szovjet birodalomban, nem csak az azt kísérő erőszak folytán, hanem ellentmondásossága miatt is.
Húsz kilométer. Ennyi választja el Akhaltsikhe városát a török határtól. Ma csupán húsz kilométer. Nem is olyan régen ezt a húsz kilométert szinte lehetetlen volt megtenni. A szovjet időszakban a Tbiliszitől a török határig vezető út véget ért néhány kilométerrel a borjomi fürdőhely után, amely már Puskin idején hírneves volt, majd a kiváltságosak üdülőhelye lett először a Romanovok, aztán a Szovjetunió új cárjai, mindenekelőtt Sztálin alatt. Az út kanyonokon és völgyeken át, időette házak és útszéli élelmiszerboltok között kanyarog. Újra meg újra legelésző tehenek kelnek át rajta. A zöld tájat olykor-olykor lepusztult egykori beton háztömbök szakítják meg. „Ott álltak a katonák a Szovjetunió idején”, mondja Giorgi, az örmény taxisofőr, és kezével puskát formál, „aki megpróbált átkelni, lelőtték.” Majd később: „Innentől kezdve csak útlevéllel lehetett tovább haladni.” A Szovjetunió idejében a vidék zárt körzet volt, sok-sok laktanyával. Sok örmény és grúz számolt be róla, hogy katonai szolgálatuk idején pontosan ide, a határvidékre küldték őket. A legszigorúbban felügyelt helyek közé tartozott Abastumani termálfürdője, amely már a cárok idején híres volt, s aztán a szovjet időkben a Vöröshadsereg tisztjeit és családjaikat látta vendégül. Ma fontos csillagászati obszervatórium áll itt a hegy tetején.A számos, nagyrészt elhagyatott „szanatórium” és szovjet betontömb mellett, amelyben a még itt maradt néhány család él,
egy kis örmény templom is dacol itt az idővel.
„Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik […].” (Mk 14,22)
„Places do not have locations, but histories” (Tim Ingold). Az abastumani örmény templom, amelyet 1898-ban két Bakuból jött örmény testvér építtetett, ma rendkívül rossz állapotban van, jórészt a szovjet időkbeli átépítéseknek köszönhetően. A templomot ugyanis a szovjet időben pékséggé alakították. A gavit, az előcsarnok egy részét lebontották, a másik részét elfalazták, s két épületrészt illesztettek hozzá, jórészt az elbontott részek faragott köveiből: egy gázolaj- és szénraktárt, s egy kenyérraktárat, ahonnét Abastumaniba és a környező falvakba szállították a kenyeret. A templomban még mindig láthatók a nagy fa polcsorok a fém tepsikkel, amelyekben a kb. 3 kilós kenyereket sütötték. A templom belseje szinte felismerhetetlen, csupán a felszentelési kőkeresztek körben a falakon és a nagy, orosz és örmény nyelvű alapítási emléktábla a bejáratnál utalnak egykori funkciójára. A belsőben ma csupán a nagy kelesztőtartályok és az épület közepére beépített hatalmas kemence maradtak meg.
A szovjet rendszer részben elérte célját, a templom átalakítását valami mássá, világivá, valami iparivá, hogy ezáltal kitöröljön a helyiek emlékezetéből minden olyan vonatkozási pontot és érzelmi struktúrát, amely néhány évvel korábban még bizonyosságnak tűnt. A szovjet rendszer nyolcvan éven át igyekezett a szent kultuszát az eszme kultuszával helyettesíteni.
A templom átalakítása éppen egy olyan dolog, a kenyér előállítását szolgálta, amely mindig is szent szerepet játszott minden kultúrában. A kenyér teljes „elvilágiasítása” és iparivá tétele kenyér-jelentését is átalakította: a szovjet időszakban a kultúrának ez az eleme kizárólag világi jelentést öltött, sőt ez a jelentésváltás kifejezetten hangsúlyozottá vált.
„Olyan súlyos katasztrófáról van szó ilyenkor, amelyben a kultúra rendkívül törékenynek és múlékonynak bizonyul, de egyszersmind nélkülözhetetlennek is. A kognitív kategóriák és szimbolikus struktúrák jelentése, amelyeken keresztül a közösség felfogja és érthetővé teszi a világot, épp akkor homályosul el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. A világ ilyenkor szó szerint megsemmisülni látszik. A közelgő és visszafordíthatatlan pusztulás érzete elviselhetetlenné válik.” (G. Ligi: Antropologia dei disastri)
A szovjet korban a kemence mellé két emelvényt falaztak fel, ugyancsak raktár céljára. Itt látható néhány kelesztő- vagy talán őrlőgép maradványa is. Ma a viaszmaradványok és füstnyomok itt, a templom közepén, és körben a felszentelési kereszteken arra utalnak, hogy a templomot a hívek mindmáig látogatják, tanúskodva ha nem is a templom újbóli birtokbavételéről, de legalábbis szent helyként való elismeréséről.
A grúziai átmenet folyamata a legnehezebbek közé tartozik az egész volt szovjet birodalomban, nem csak az azt kísérő erőszak folytán, hanem ellentmondásossága miatt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.