Grúzia percről percre

Ushguli, a világ teteje. Hajnalban ettünk utoljára, délután már jólesne valami az egész napos túra után, de a kihalt lakótornyok között legföljebb valamelyik sovány tehenet fejhetnénk meg, mert bolt egy szál se. „Menjünk be itt egy házba, ha mást nem, kenyeret meg sajtot csak adnak nekünk”, indítványozza terepjárónk sofőrje. A háziasszony azonnal asztalhoz ültet, a megkelt kenyértésztából lepénynek valót szakít ki három főre, perceken belül feltálalja a frissen sült húsos hacsapurit. Apósa, az egykori szovjet pilóta ma hetven évesen orosz nyelvet tanít a helyi iskolában a szvan gyerekeknek. Otthon főzött grúz konyakot tölt újra meg újra, háromszor mond ünnepélyesen tósztot a vendégekre, a családra, meg hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Mestiában a lengyel-grúz baráti társaság külön kocsmát tart fenn a főtéren, lengyel-grúz kétnyelvű feliratokkal. A társaság lengyel és grúz tagjai csak nyáron vannak itt turisták képében, ilyenkor télen csak szvanokkal találkozni odabenn. Az ő nyelvjárásuk az érthetetlenségig eltér a grúztól, de csak beszélt formában létezik, így hát a feliratokra sem kerül fel. A pincérnő jazidi vallású kurd, akinek szülei Irakból a törökországi Karszba, majd onnan ide, Szvanetibe menekültek. A „jezidszkijt” folyton „jazicseszkij”-nek, pogánynak mondja, freudi módon utalva rá, miért kellett szektájuknak egyfolytában menekülnie az igazhitű muzulmánok elől, a középkortól az ISIS új középkoráig. A bárpultnál hatalmas termetű szakállas férfi, a szemközti kis kórház ügyeletes orvosa, akinek legfőbb szenvedélye a szvan és a sumér nyelv rokonságának bizonyítása. A másik szenvedélyére csak akkor derül fény, amikor autójával körbefuvaroz a szálláshelyek között, amelyeket csoportunknak ajánlanak. Az autóban klasszikus zene szól a legjobb előadóktól. „Jordi Savalltól minden CD-m megvan”, mondja áhítattal. „Persze az orosz kalózszájtokról, hát eredetiben képtelenség volna itt hozzájutni.”


Logisztikai teendők, szállások kiválasztása és megtekintése leendő csoportunk számára. „Én is magyar vagyok”, hökkent meg a Gora Hotel fiatal tulajdonosnője, ahogy az áldomást isszuk narancsos csácsával a vacsorateremben, alattunk az esti Kutaiszi fényeivel. „Legalábbis nagyapám az volt. A háború elől menekült ide.” „Melyik háború elől?” „Negyvennégyben. Huszonnégy éves volt.” „Hát akkor nem hiszem, hogy menekült volna. Vagy a németekkel jött katonaként, vagy ugyancsak velük hadifogolyként.” „Nem tudom, erről soha nem beszéltünk a családban.”


A Sztálin-graffitikon jól érzékelhető a félmúlthoz való ambivalens viszony. A népszerű „Putyin, te fasz!”-stencileken az orosz elnök a szovjet főtitkár kisebb matrjoska-kiadása, míg a szvaneti Kala faluban gyakorlott kézzel a vakolatba karcolt Generalissimus-portré a romos házon is tiszteletet parancsolóan tanúskodik a dicsőséges korról, amikor a grúzokat csak közülük való hóhérok irthatták.



Kutaiszit az ötödik legrégebbi folyamatosan lakott európai városként emlegetik, bár erre elsősorban azt hozzák fel bizonyítékul, hogy a görög történelem mitikus hajnalán az argonauták ide, Kolkhiszba jöttek az aranygyapjúért, így hát a várost már szükségképpen lakták. Az ősi Kolkhisz egyetlen fennmaradt emléke az Argo sör, amely fekete, mint a Fekete-tenger, ahonnét Jázón és társai ide érkeztek az Argo hajón, amely a címkén látható.

Az egykori belvárosban, a pusztuló paloták között századfordulós passzázs, szecessziós kapuján „Mon Plaisir” felirattal, boltjai helyén ma kocsma, kifőzdék, szükséglakások, foghíjak paddal, a tinédzserek társas életének színhelyei. Az udvar másik végét árkádsorral zárták le és nyitották meg egyszersmind a másik utca felé. Árkádjai alá valamikor a hetvenes években építhették be a neoreneszánsz ívsorral tökéletesen inkompatibilis, impozáns beton csigalépcsőt, amely mint hatalmas fúrószár lendületes dinamizmussal tör fel a földből, hogy aztán az árkád boltozatába ütközve ne vezessen sehová.


Az óváros házai között apró udvar, benne nagyméretű, jellegzetesen ántivilágbeli szobrok. Befényképezek a rácson. „Mi ez?” „Galéria. A mi nemzeti művészeink”, magyarázza a ház előtt beszélgető fekete bőrkabátos zömök grúz. „Régiek?” „Hát… nem mostaniak.” „De korábban nem itt álltak?” „Hát itt is meg máshol is.” „Tereken?” „Hát a Majakovszkij például a tanácsház előtti téren.” „Ööö… nézze, én Budapestről vagyok, Magyarországról, nálunk azt csinálták, hogy a rendszerváltás után egyetlen múzeumban gyűjtötték össze a kommunista szobrokat. Ez is olyan?” „Hát persze!” ver hátba örömmel, hogy végre felfogtam, miről van szó.


A zsidó utcán faragott kőből épült szép házak, kváderekből rakott két zsinagóga. Az egyik nyitva áll az Izraelből rendszeresen hazalátogató és közös vállalkozásokat alapító kutaiszi zsidók számára, a másik már bezárt. Vele szemben ugyancsak kőfalú szép ház, stílusa alapján az is a zsidó közösséghez tartozott. Az ajtajában ülő idős asszony magához int. „Héberek, Izraelből?” kérdezi oroszul. „Nem, Magyarországról és Amerikából”, mire megnyugodva visszavált grúzra. „A hátsó ajtó nincs bezárva, bemehetnek a zsinagógába. A nagy zsinagógát az utca elején látták? És ha továbbmennek, ott a harmadik zsinagóga is, a grúz, a szent arkangyaloknak szentelve”, mutat a sziklán álló templomra.


A kutaiszi székesegyház magas sziklán trónol a Rioni folyó fölött, a város minden pontjáról látható, a legváratlanabb skurcokat gazdagítja valami extra konnotációval: a zsidó utcát, a nyomornegyedet, az óvárosnak a folyóra lefutó belső udvarait. A meredek kis utcákon jó húsz perc alatt lehet felkapaszkodni hozzá, a szerpentinen taxival csak pár perc az út. Negyedóránként, félóránként egy-egy fekete taxi áll meg a kapu előtt, fiatal pár száll ki belőle szép ruhában, az eljegyzésen még innen, ünnepélyesen végigjárják a templomot, mézszagú vékony gyertyákat gyújtanak az ikonok előtt, bölcsességet kérnek a döntéshez, és áldást kapcsolatukra.


Kínai bakancsom talpa a leválik a sziklás hegyi úton. „Hol lehet itt olcsó cipőt venni?” „Venni?” A taxis szeme elkerekedik a pazarláson. Kis cipőjavító trafik elé kanyarodik, alig férek be a suszter és kínai kutyája mellé. Nagyokat fúj, míg az árral körbedöföli a két cipő talpát. Két eurót kér a félórás munkáért, büszkén feszíti a fonalat, hogy ezer évig sem lehet elszakítani.


Gelati, Motsameta, középkori kolostorok a Kutaiszi fölötti hegyekben, Építő Dávid király sírja, gyönyörű hegyi táj, bár ezt mindennap leírhatnám. A falvakból feljönnek a vasárnapi misére. Orosz-ukrán-grúz testvérpárral ismerkedünk meg a buszon, mise után felhívnak a kolostor fölötti dácsába kávézni, a falu gyerekei összefutnak, körbeállnak, fényképezkednek.


Kutaiszi ébred. Itt már nyolc óra, a fejünkben még csak öt. Mindössze két óra alvás után indulunk fel a hegyekbe. Hátizsákunkban egy-egy üveg kitűnő grúz bor, amellyel minden utast megajándékoznak (!) az útlevél-ellenőrzésnél, ez ürítjük majd a csúcson minden leendő vendéglátónk egészségére.


Budapestet frissen hullott hó borítja, az utcán jégbordák, ahogy az éjféli repülőtérre indulunk. Kutaisziban tizenöt fok van, és virágzik a narancs az orosz bloggerek fotóin. Oda hat óra az út, visszafele tíz perc lesz csak. Igyekszünk tudósítani, már ahogy internethez jutunk. Mert Tusheti tartományba például, fenn a csecsen határon, még az áramot se vezették be idáig.