Korábban Együtt… • Galíciában • Máramaros-Bukovinában • Mallorcán • a Krímben • Odesszában oda-vissza • Odesszában • Lwówban |
Ezt a világörökségből aránytalanul nagy részt vállaló régiót, Közép-Európa történelmi műemlékekben leggazdagabb, és egyszersmind legismeretlenebb vidékét jártuk be öt nap alatt. Erről az öt napról számolnak be alább írásban, képen és zenével az út résztvevői. Én pedig át is adom nekik a szót, mert írtam már eleget, és fogok is még írni bőven erről a gyönyörű, különös, időn kívüli világról itt karnyújtásnyira, Európa közepén. Ahová sokszor fogunk még utat szervezni, úgy hiszem.
Studiolum
Középfölde Csehországban
Ha egy szóval vagy kifejezéssel kellene jellemezni a Böhmerwaldot, olyan patetikusan hangzó, elkoptatott szavak jutnak eszembe, mint „Tündérország” és „Elvarázsolt Birodalom”. Valószerűtlenül idillinek tűnik minden, és pont a valószerűtlenség hívószava az, amely efféle gondolatokat ébreszt. Nem a romanticizált, modern értelemben véve, hanem közelebb a régebbi jelentéséhez, amelyben jócskán van valami az ismeretlentől való félelemből, amelyből vélhetőleg Tolkien is sokat merített saját mitológiájához (a shakespeare-i unpath’d waters, undream’d shores is mintha a Tolkien által elképzelt Valinort idéznék), és amely valamennyire még átsejlik az angol Faërie és enchanted lands szavakból. Erre az érzésre csak ráerősít a köd, Trebitsch/Třebíč háztetőinek patchwork-játéka, és mindenek előtt a vizek: a Vydra-patak, és az utunkat jó darabon kísérő Moldva, amelynek mélyén a kövek önálló életre kelve vándorolnak. Éjjel, Český Krumlovnál a folyóparton állva úgy tűnik, mintha ez a szakadatlan vízcsobogás még a harsány német szavakat is egy kicsit simábbra csiszolná.
Közelebb a történeti valósághoz, a reneszánsz városkák füzére mintha tükröt mutatna a magyar utazónak, a kissé történetietlen „mi lett volna ha” tükrét: valahogy így nézne ki számos magyar város is, ha nem lett volna az oszmán hódoltság (akárhogy is, Gül baba türbéjét azért sajnálnám): reneszánsz főterek, sgraffitós házfalak allegorikus és biblikus jelenetekkel, egyfajta szegények Bibliáiként.
Végül a közelmúlt nagyon is valóságos történelme, amely árnyalja ezt az idillikus képet, és amely annyira ismerősen kelet-közép-európaivá teszi ezt a vidéket, ahol minden városnak legalább két neve van. Nikolsburg/Mikulov és Trebitsch/Třebíč zsidó temetői, de főképp a kitelepített németek nyomai (akik egykor ezeket a reneszánsz városkákat építették és lakták), amelyekből szomorúan kevés maradt és még ennél is kevesebb marad, ahogyan a konstruált cseh múlt „emlékei” teret követelnek maguknak: előbukkanó szellemfeliratok, középkori templomok, a temetők német nyelvű sírjai. A szálfákat már rég tovaúsztatták és a víz sodrása lassan nyomaik foszlányát is magával viszi.
Kálmán Dani
Dél-Csehország
Pető István
Csehszlovákia felfedezése
Különös érzéseket váltott ki belőlem ez a dél-csehországi út. Egyfajta időutazásnak tűnt, amely évtizedeken ível át, és a gyerekkorommal köt össze. Mint egykori csehszlovák honpolgárnak már az iskolai földrajz- és történelemórákon a tudatomba ivódott České Budějovice és Telč, a Šumava és a Český Les, Třeboň és Tábor stb. neve. A karácsonyi asztalra kerülő ponty pedig mindig Dél-Csehországból érkezett a pozsonyi piacra. Mostanáig azonban – Brünn városát kivéve – sosem jártam ezen a vidéken.
A nyolcvanas években ugyan megvolt bennem a szándék, hogy ide is eljöjjek egyszer, de aztán közbeszólt a történelem, a rendszerváltozás, a Nyugat felé nyitás – s valahogy feledésbe merült számomra ez a vidék.
A közelmúltban aztán a Wang folyón rácsodálkoztam az e táj értékeit felmutató gyönyörű képekre és a figyelemfelkeltő beszámolókra, s mikor a nyáron tudomásomra jutott, hogy barátnőmék Krumlovba készülnek, ezúttal a híres szabadtéri színpad előadására, egyszeriben felszínre került bennem a régi szándék, s nagy örömmel jelentkeztem a Wang folyón meghirdetett utazásra.
Egykor, bár ugyanazon ország részét képezte, Pozsonyból nézve nagyon távolinak tűnt és távoli is volt Dél-Csehország. Prágába is öt-hat órát tartott vasúton az utazás. Most viszont, ahogy az útitársakkal megállapítottuk, térben és időben is rendkívül közelivé lett számunkra ez a vidék.
Brünnt elhagyva, az útiterv szerint dél felé vettük az irányt; utunk során fokozatosan feltárult előttünk a táj és a felkeresett városok minden szépsége.
Részletező élménybeszámoló helyett pedig hadd álljanak itt „a legjeim”: a Tugendhat-villa lélegzetelállító hatást kiváltó nappalija; a sárkánnyá avanzsált krokó legendás története – kitekintéssel és a téma körbejárásával; a třebíči csodálatos románkori bencés apátsági templom és altemploma; a Zlatá Koruna ciszterci apátság helyiségről helyiségre újabb meglepetésekkel váró gazdag épületegyüttese; a magyar kiskatonák szívbemarkoló története; a festői fekvésű – domboldalak lejtőjén, tóvá duzzadt patak-, ill. folyóparton elterülő – ékszerdobozhoz hasonló városok; Jindřichův Hradec és Český Krumlov barátságos esti fényben való bemutatkozása; a patinás szállók, gyönyörű templomok, házak és várak; az évszázados temetők; a kedves táj, a Vydra folyó völgye – a testet-lelket felüdítő túrával; Kájov búcsújáró temploma – a gondnok értő és érző kalauzolásával… No meg a közös élmények, beszélgetések, eszmecserék, Julival, Györgyivel, a fiúkkal, Deák Tamással, Laci „bácsival”, Gáborékkal… és a többi kedves útitárssal… és a folyamatos, de sosem megterhelő, vidám és élvezetes szellemi épülés-gazdagodás – Tamás jóvoltából.
Felvételeim közül, amelyeket utunk során készítettem, azokat szeretném most megosztani, amelyek (ha nem is mindig a legjobb kivitelben, de) hangulatukban, emlékképekként rögzítik és idézik fel számomra ezt az emlékezetes utazást. Ráadásnak pedig egy fotó fáradhatatlan útikalauzunkról, Tamásról, aki minden apró részletre odafigyelt.
És végül még egy rögzítésre méltó emlék: Józsi virtuóz buszos-utánfutós manőverezése és leparkolása, melyben visszafojtott lélegzettel szurkolva vettünk részt.
B. Mári
Ars longa, vita brevis
Képek otthonról c. esszéjében Karel Čapek a következőket írja Český Krumlovról:
„…Nem tudom, a Moldva hány kanyart vesz, miközben átérsz a városon, de ha ezt olyan direkt módon teszed, amennyire csak lehet, kb. ötször keresztezed, és minden egyes alkalommal rácsodálkozol, milyen aranybarna és mennyire siet. Azt sem tudom, hány lakosa van Krumlov-nak, de van huszonnégy kocsmája, három temploma, egy várkastélya, még van két nagy városkapuja, és egy nagy halom műemléke; lényegében az egész város maga egy nagy történelmi műemlék, amiről Sienna vagy Stirling vagy más híres helyek valamelyike juthat eszedbe. Vagyis, vannak régi oromzatok, ablakfülkék, tetőablakok, árkádsorok, boltozatok, erkélyek, lőrések, sgraffitók, freskók, lépcsők föl és le, mellvédek, szökőkutak, oszlopok, sarokkövek, szegletek, házak, aluljárók, történelmi kövezet, cikkcakos utcácskák, betlehemek, magas tetők, gótikus templom, minorita kolostor, és mindenfelé a Rosenbergek vörös rózsája, bárhova is csöppensz, csak festői helyeket és antikvitást és történelmi nevezetességeket látsz, míg a régi külvárosi részekben csak alacsony házakat találsz, melyeknek tetejét megérintheted a kezeddel, rózsamuskátlival az ablakokban és jelzéssel az ajtó fölött, itt még mindig régi kézművesek élnek, mint a tizenötödik században.
Arrafelé mindent a vár ural (…), különösen a torony, egyike a legtornyabb tornyoknak, amiket valaha láttam. Azt mondanám, a torony cseh specialitás, mert sehol máshol nem találsz ilyen különös kupolákat, dundi hagymakupolákat, mákgubó kupolákat, lanternákat, tűhegyes tornyocskákat és galériákat és templomtornyokat, mint ebben az országban, minden egyes régi cseh városnak megvan a maga különleges tornya, aminek alapján meg tudod mondani, hogy ez Hradec és ez Brno és ez Budějovice és ez Český Krumlov.”
Čapek szavainál ékesebben nem tudnám felvázolni a dél-morva és dél-cseh régióban tett kalandozásunk során ért benyomásaimat. Bolyongás közben – nemcsak a fent említett négy városban, hanem a felkeresett többi tüneményes városkában is – a történelmi múltról és régi kultúrákról beszélő kövek nem először győztek meg arról, hogy a művészet örök.
A címben idézett hippokratészi gondolatba – kissé önkényesen – beleértem a természet műalkotásait is. Gyönyörű tájakon vezetett át az utunk, főleg, amint elértük a Cseh-erdőt. Sok szépséget csak a buszból láttunk, de volt olyan természeti káprázat, amit a Šumavai Nemzeti Parkban, a Vydra folyócska mentén tett gyalogos túránk testközelbe hozott. A látvány így rögzült bennem: folyómederben lecövekelt kisebb, nagyobb, és még nagyobb gránitkövek, különböző színekben pompázó, fodros-habos, zúgó-búgó víz, ami a köveket kikerülni kényszerül, de közben át is öleli azokat, a két parton tolongó nézőközönség, ami egyként hajlong és bólogat ágaival és lombkoronájával, hogy így fejezze ki, mennyire tetszik neki az előadás. Nem csodálom, hogy a tiszta vizet szerető vidrák ideköltöztek és itt ragadtak, azzal együtt, hogy bújócskát játszottak velünk, és ők nyertek. :)
Kissé csapongok, de nézze el nekem ezt az Olvasó. Oly sok volt az élmény, és ezek még annyira kavarognak bennem, hogy hol az egyik, hol a másik türemkedik elő az agyamban. Most például a legelső állomásunk, amint megérkeztünk Brnóba, és ez a Tugendhat-villa. Az utca felől nézve a ház semmi különöset nem mutatott, simán el lehetett volna sétálni mellette. De bent egyik ámulatból a másikba estem, főképp azért, mert minden megoldás a lehető legjobban szolgálta azt a funkciót, amit be kellett töltenie. Az emberek zömének egy ilyen villa ma is csak álom marad, de az, hogy ez a ház a múlt század 20-as éveinek végén épült, felér egy kisebb csodával. Letisztult formák, tágas terek, minőségi bútor- és falburkolatok, kövezetek, sejtelmes természetes és mesterséges fények, télikert vízcsappal és lefolyóval ott helyben. Járólapba süllyesztett konnektorok, hatalmas üvegablakok, amiken csak úgy ömlik be a fény, egyik-másik gombnyomásra teljesen leereszthető (egyszerűen eltűnik a padlóban), klímaberendezés (ami fűt és hűt is), közvetlen terasz- és kertkapcsolat hátrafelé (ez például nem látszik az utca felől), vagyis több olyan megoldással van tele a ház, amitől a nagy belső terek még tágasabbak lesznek, és így tovább. Értem, hogy a Tugendhat-villa, mint a modern építészet egyik első főműve, miért került fel az Unesco világörökségi listájára.
Mikulov és Třebíč zsidónegyedeiben és zsidó temetőiben sétálva nem is gondolhattam másra, mint az élet rövidségére és törékenyégére.
A zsidónegyedekben tapintható volt a csönd és a hiány.
A több száz éves temetők sok ezer hol kuszán, hol rendezetten álló sírköve, a rajtuk levő héber és/vagy német nyelvű feliratok, sok síremléken a zsidó szimbolika valamely jelével, amelyek az itt nyugvó holtak státuszára vagy származására utalnak, mind-mind a diaszpórába kényszerült emberekre és azok leszármazottaira való emlékezésre késztetett. Igen, az egyes emberekre is. Talán a Nagy Háború kezdetének 100 éves évfordulója okán időztem el kissé hosszabban a jogi egyetemi hallgató, Erich Pisk emléktáblája előtt, aki a felirat tanúsága szerint szülei egyetlen gyereke volt (apja korábban városi orvos), a bátorság és vitézség bronz és ezüst fokozatú érdemérmével tüntették ki, született 1893. február 28-án, és 1916. december 8-án esett el hősi halottként Kirlibabánál, a keleti hadszíntéren, hazájáért.
Élt 23 évet.
Dél-Csehország fővárosa, České Budějovice (Budweis), ahol a világhírű Budweiser sör készül. Először jártam sörfőzdében, érdemes volt belekóstolni a sörgyártás folyamatába, na meg a gyárlátogatás végén felhörpinteni egy kis pohár szűretlen sört, amit az ottani idegenvezető csak young beer-ként emlegetett. Ilyen sör sehol máshol nem kapható, hiszen még utókezelésre vár, mielőtt a szélrózsa minden irányába útnak indul, ezerszám üvegekbe, fémdobozokba töltve.
Budějovice négyzet alakú főtere meglehetősen impozáns látvány a szabályosan körbefutó, szépen renovált reneszánsz és barokk épületekkel, melyeknek jó része lábasház, így az árkádok alatt esőben is gond nélkül lehet sétálni, akárcsak Telč gyönyörű főterén. Itt szerencsére elkerültük az esőt, ami az utunk kezdetén azért egy kis időre mellénk szegődött. A főtér maga hatalmas, a város szimbólumává érett méretes Sámson-kúttal a közepén, melynek tetején Sámson és az oroszlán látható. És bár nem láttam mézet csorogni az oroszlán szájából, ösztöneim az árkádok alá vezettek, ahol útitársammal megpihentem és végre elkortyoltam egy finom cappuccinót, onnan szemlélve tovább a grandiózus főteret. Kérészéletű hedonizmusom így akadályozott meg abban, hogy felcaplassak a tér egyik sarkán magasodó reneszánsz Fekete-toronyba szétnézni, de hát valamit valamiért. Ezt a hiányt majd egy következő úton fogom betapasztani, mert egy dolog bizonyossá vált: Dél-Csehország és Dél-Morvaország bejárása, megismerése csak többszöri odautazással lehetséges, ha a temérdek látnivaló, történelmi emlék és építészeti kincs miatt lehetséges egyáltalán.
Végül, de nem utolsósorban – mint most debütált „Wang folyós” utazó – szeretnék itt is köszönetet mondani Tamásnak az út aprólékos megtervezéséért, a szervezésért, a tőle kapott sok információért, adomáért, toleranciáért és azért is, mert csodával határos módon képes volt elérni, hogy még a hosszabb ideig tartó buszozásokat se érezzem hosszúnak. Az utastársakról pedig már szót sem ejtek, kiválóan éreztem magam mindenki társaságában.
Köszönöm.
Tatár Judit
Ablak
Sebtiben írok, mert aztán jönnek a hétköznapok, újra elkap a gépszíj és menthetetlenül kicsúszok a határidőből. Csak az történt velem ezúttal is, amire eleve számítottam Tamás korábbi útjai alapján: megint kitárult egy kis ablak és gazdagabb lettem nem csak felejthetetlen élményekkel, hanem tudással is. Van bőven minek utánanéznem, s ezáltal nem lezárni, hanem inkább elnyújtani, még hosszabbá tenni, egyben feldolgozni úti élményeimet. Szerencsésnek érzem magam, hogy nem csak bejutottam a Tugendhat-villába és megismertem történetét, de egyáltalán tudomást szereztem róla, hogy ilyen létezik. Kitörölhetetlenül beleégett emlékezetembe a sorban elénk táruló reneszánsz városkák főtereinek látványa, a Vydra-völgyben tett séta (na jó, túra), valamint a dél-cseh erdő és a kanyargó Moldva folyó látványa, aláfestésként Smetana megunhatatlan muzsikáját hallgatva. Kellemes és kedves útitársaim voltak, sokat nevettem az út során, ami szintén fontos kelléke egy ilyen társas útnak. Akárcsak a jó pálinka. Legközelebb én is bedobom magam. Köszönöm Tamásnak és mindenkinek.
K. Juli
Böhmerwald
Az út kapcsán poszt készült a 19. századi böhmerwaldi Schwarzenberg-csatornáról a Dunai Szigetek blogon magyarul és németül. Az egész útról pedig összefoglaló várható a Pangea blogon.
Szávoszt-Vass Dániel
Velünk élő történelem
Volt valaha egy olyan film vagy filmsorozat, amelynek ez volt a címe: Velünk élő történelem. Nos, azok az emberek, akik itt, Morva- és Csehország déli tájain élnek, nem szorulnak arra, hogy valami doboz segítségével idézzék fel a történelmet: ezen a tájon, amelyet nem dúlt a török, amely nem volt frontvonal évszázadokig, szinte teljes épségben megmaradt mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy lássuk az élő kapcsokat a múltból a jelenbe. Az olasz reneszánsz települések minden bájosságát őrző kisvároskák leírhatatlan hangulatot sugározva várják az idelátogatókat.
És itt minden eredeti. A régi falfestmény régi, a belevésett évszám valódi, mutatja, hogy valahogy mégis néha ellen lehet állni az időnek.
Olyan emberek emlékei jelennek meg a falak sgrafittóin, akiknek a legmeglepőbb tulajdonsága a hétköznapisága. Látunk a városkák életében fontosnak tartott eseményeket, híreket félezer évvel ezelőttről. Látjuk, mint ahogy látták évszázadok óta és látni is fogják a jövő évszázadok, mit csinált, hogyan élte életét a reneszánsz ember ezen a vidéken.
Kájovban pedig a búcsújáró templomot őrző bácsi – ugyanúgy mint Cirill bácsi Bártfán – csodaszép cseh beszédével, kedvességével és tudásával nyűgöz le minket. Meseországszerű vidéken járunk: ezek az idős bácsik mért vannak elrejtve, miért nem olvasnak magnóra meséket, milyen jó lenne, ha ilyen szép orgánumú embereket hallgathatnának a gyerekek (ha már a szülőknek sosincs idejük…)
A Moldva mentén pedig megszámlálhatatlanul sok emlékét látom annak a szentnek, Nepomuki Szent Jánosnak, aki századokon át 1947-ig védte és gazdagította vízimolnár családomat.
Lassan azért ezen az úton is megjelent a huszadik század. Szerencsére azért tapintatos volt, a legszomorúbb és legszívszorítóbb emlékét már az út elején megmutatta, de én azt a történetet hagyom utoljára. Azért sem baj a sorrend megfordítása, mert a modern kori történetek – minden szörnyűséges előzményük ellenére – valahogy mégis a kiengesztelődés felé haladnak itt ezen a tájon.
A csodálatos jindřichův hradeci fogadóban az elképesztően hangulatos környezetben elfogyasztott ínyenc reggelit az Elnök szigorú tekintete felügyeli, de a jókedvet a Sestry Allanovy gramofonlemezei – ezek szólnak a reggeli alatt – zökkenőmentesen fenntartják.
Sestry Allanovy: Honba za písnickou
A. Kavka, Sestry Allanovy: Melodie mi nedá spát
Sestry Allanovy: Poznáte lehce náš rytmus
Sestry Allanovy: Večná otázka
A kájovi búcsújáró templom német temetőjében pedig láthatunk néhányat annak a hárommillió németnek a szüleiből, akiket 1945 után deportáltak Csehszlovákiából.
A sírokat most már együtt gondozzák a csehek és a németek. Ugyanúgy, ahogy a Třebíčben található emlékművet amely az első világháború helyi zsidó hősi halottainak neveit örökíti meg, és valahogy túlélte a második világháborút és a vidék náci megszállását.
Zlatá Koruna mellett, Rájov faluban szintén van egy első világháborús emlékmű, példásan rendben tartva. Itt, a falu temetőjében ért minket egy szívszorító meglepetés.
A csehek legutolsóként, 1945. május 5-én lázadtak fel a náci uralom ellen. Az itt lévő magyar katonák átálltak, lefegyverezték és elengedték a németeket, azonban azok este nehézfegyverekkel és egy SS osztaggal megerősítve visszajöttek. A helyiek és a magyarok egy darabig védték magukat, közben a kilátástalan harcot sokan feladták és elmenekültek.
Erdélyi Mihály: Bajtárs ma még tán csak öt perc az élet. Előadja Mindszenthi István. Ezt a dalt Cseh Tamás is feldolgozta.
Másnap a harcolók egy része fegyvertelenül visszatért, és fogságba került. Elesett Balázs Lajos zászlós, Gergely Mihály szakaszvezető, Berkes Mátyás tizedes, Bense Pál honvéd, Krivjanek György honvéd. Emléküket a helyiek kegyelettel őrzik, sírjaikon mindig van magyar zászló.
Hegedűs Tamás: Az én szerelmem messze idegenben jár. Előadja Karády Katalin.
Mondom, ennek a vidéknek a története valahogy hozza magával a megbékélést.
Hogy is lehetne máshogy, hiszen ha már II. Rudolf császár elmebeteg gyilkos szörnyszülött fiából, Don Juliusból is étteremnév lehet, ott már csak a szépre emlékeznek, Lehet azért, mert ezek a csodálatos városkák a reneszánsz szépet kereső szellemével kissé jobbá teszik az embereket?
Sokszor vissza fogunk térni ide, és megtudjuk.
Deák Tamás
Dél-Csehország
Leoš Janáček: Moravian Folk Poetry in Songs / Iva Bittová (14'52")
D. Kati
Dél-Csehország
Györgyi
Tükörképek és emlékek
Hozzájárulásom címképéül České Budějovicében, az óvárosba vezető hídról készült fotót választottam. Ezen élesen tükröződik, hogy utunk során főleg a dél-morva és dél-cseh városok régi és újabb építészetével ismerkedtünk, emellett minduntalan előtűntek a folyók, tavak, patakok, és az élénk színekben pompázó őszi természet. És a háttérben ott voltak azért az emberek is…
Zubogók és zúgók
Felejthetetlen élmény volt a vasban gazdag, s ezért különleges barnás-vöröses színű Vydra folyó völgyében tett séta a morajló víz hangjaitól kísérve (egy fotó folyásirányban háttérfényben, egy kép visszanézve, ellenfényben).
Másféle élményt kínált a Budweiser sörgyár vasban gazdag palackozóüzeme České Budějovicében, ott a palackfolyam szolgáltatta a monoton háttérzúgást.
Evolúció és relativitás
České Budějovicében, az óváros főterén (Nám. Přemysla Otakara II.) megragadta a figyelmemet a Grand Hotel Zvon épülete. Pontosabban három épülete. Az első cuki reneszánsz 1533-ból, a harmadik elegáns szecessziós 1903-ból. Ott állnak egymás mellett sorban, egyre magasabbra törve. Egy fél évezred építészetéről mesélnek. Bár igaz, a két régebbit még a Grand Hotel Zvon felirat ékesíti, a legmagasabbat már csupán Hotel Zvon. Hiába, ez az evolúció és relativitás törvénye.
Tömegigény és egyedi ajánlat
Inni kell, inni jó, inni élvezet. Lehet sört, lehet bort. Lehet sokat, lehet mértékkel.
Szabad kezek
Utunk során az első látogatásunk a brnói Villa Tugendhatba vezetett.
Rövid történeti összefoglaló róla:
– Miután szabad kezet kaptak a tervezők a Tugendhat házaspártól, kiélhették mérnöki és művészi alkotó fantáziájukat minden területen: 1930-ban elkészült az építészettörténetben korszakhatárt jelentő villa.
– Miután szabad kezet kaptak a nácik és érzékelhetővé vált, hogy kiélhetik romboló és gyilkos fantáziájukat minden területen: 1938-ban a Tugendhat házaspár örökre elhagyta a villát és az országot.
Változó nézőpontok: egy bazilika távolból és közelről – egy ablak kívülről és belülről
Utunk során Tamás globális képet nyújtott történeti folyamatokról és földrajzi régiókról, miközben rámutatott sok érdekes lokális részletre. Megmutatta e részletek színét és fonákját. Ezt a sokféle nézőpontot igyekeztem szemléltetni a világörökség részét képező třebíči Szent Prokopius bazilikáról készített pár fotóval.
Fotósok és stílusok
Fotózni jó és muszáj. Mi, a többség, vadul kattintgatunk kis digitális masinkánkkal. De vannak, akik kissé vagy nagyon másképp csinálják. Íme, néhányan közülük, a fél-profi, a teljes profi, a tablet-girl és a trendy guy:
Józsi sofőr
Ő az, aki előremenetben, rükvercben és lélekben is verhetetlen. Meghatározó élményem róla: egy hirtelen felbukkanó zsákutca-tábla előtt a bőrönd-bunkeres csatolmányos buszunkkal bemutatott egy 10 pontos piruettet: dobogós helyezést ért volna egy formagyakorlat Európa-bajnokságon.
Tamás zsonglőr
Tamás egy élő Wikipédia. Itt éppen Zlatá Koruna ciszter monostorának káptalantermében látható, – nyilván az olvasókanonok helyén áll. Ezért most kivételesen nem fejből mondja – de lehet, hogy csak úgy tesz, mintha olvasná.
A kandallónál
Amikor megláttam a lobogó tűzet a Hotel Parkán éttermében, Prachaticében, a Rosenbergek szimbólumával díszített kandallóban, és megcsapott annak hevülete, azt éreztem: milyen csodásan jelképezi ez a tudás és lelkesedés olthatatlan lángjait.
Rögtön Tamás jutott az eszembe.
Nagyon köszönöm az utat!
Laczkó
Kalandvágyó bátor japán csoport Egyenlítői Afrikából Telčben
Laczkó
Mindent meg fogunk még egyszer nézni!
Ez már a második szép utunk volt Tamással, és remélem még lesz néhány.
Pedig nem is kezdődött valami fényesen, Tamással valahogy félreértettük egymást, már rég Brünnben voltunk mikor a többiek a Tugendhat villában voltak, így ez nekünk kimaradt. No de nem baj hisz Brünn csak 100 perc Bécsből vonattal.
Szinte szégyellem, hogy ennyi minden élményből csak olyan kevés maradt a fejemben. Nyilván a legszebbek maradtak meg. Hát lássuk.
Brünnben a modern zsinagóga, meg főleg a bankház a 30-as évekből. Hogy lehet egy óriási, de egyszerű épületnek ilyen ritmusa.
A mikulovi este, a város jóformán kihalt volt, de a régi házak szépsége már a sötétben is sejthető volt, mialatt Tamással a kiszemelt restibe vándoroltunk, ahol játszi könnyedséggel adtak harmincunknak jó tempóban finom vacsorát.
Reggel tényleg még szebb volt a város, csodálnivaló, hogy mennyire szívvel restauráltak sok mindent. Ezt a többi városkáról is el lehet mondani, hiszen az első benyomás mindig a szép tér a ragyogó házakkal. Itt is, Třebíčben is megnéztük a zsidó temetőt, beszívtuk a hangulatukat, bízván hogy egyszer majd eljövünk a sírköveket órákig sillabizálni.
Třebíčben már jártunk, így hát illedelmesen köszöntünk a bencés apátságnak, a bazilikának, ahol keveredik a román és a koragótika, a kapunak, a kriptának és a freskónak.
Aztán sétáltunk a zsidó negyedben, ahol megint néhány házzal több volt restaurálva mint utoljára. És megígérem, hogy nem rinyálok, hogy ezt se néztük meg, meg azt se, így hát csak említem, hogy következő alkalommal nézzétek meg a múzeumot is a zsinagógával!
Telčbe, mint minden ilyen városba, megérkezni jó. Meg aztán ülni a napsütésben és egyszerűen bámulni a teret. Napsütés ugyan nem volt, de bámulni lehetett. Én azért gyorsan ettem egy kis gótikát – a kéthajós templom!
Slavonicéban tényleg otthon voltunk. Hiszen a város kicsi és ha ez most nem is látszott, kiépült a turizmusipar, egy jó változatban. Utoljára az unokáinkat ugrálták körül és segítettek nekik sgraffitót rajzolni meg agyagozni. Minden kívánságom így teljesüljön – még mindig ott van a permanent breakfast tábla, úgyhogy jártatthattam a számat a buszban bolond barátaim bolond ötleteiről.
Kezdek összezavarodni. Aznap este Jindřichův Hradecben voltunk. Ott volt a kecskebak kocsma, ahova végül is egy csomóan begyűltünk, és ahol jó kaja volt, de hangos volt az ifjúság? És ugye ott néztük meg másnap reggel a várat a reneszánsz udvarral, meg a gyár- vagy üzemépületekkel és ott volt az iskola, ahova Smetana járt?
A táj egyre szebb lett, a tavak csillogtak, Třeboňban körüljártuk a városfalat meg a reneszánsz főteret. Én titokban irigyeltem azt az útitársunkat, aki a kultúra helyett inkább pontyot evett forint húszért.
Nem vagyunk sörivók, úgyhogy csak mint műszaki érdekességet figyeltük a sörgyárat České Budějovicében. Elénk tárták a tehnika csodáját, a futószalagot és néhány computeres útitárs fejében láthatóan megindult a vezérlőprogram programozásának vágya.
Innentől kezdve már a Moldva mellett mentünk és nekem ez volt az utazás egyik fénypontja. Nemcsak a táj, hanem a muzsika Gábornak köszönhetően. A rengeteg variáció, meg hogy mi honnan eredhetett – hiszen Smetana éppúgy „ki is találhatta volna” a főmotívumot, mint ahogy átvette – még közelebb hozta és még jobban megszerettette velem Smetana bácsit. Ha éjszaka valaki rákérdezne, hogy mi volt a legszebb az utazásban, akkor a Moldvát kezdeném dúdolni, az első taktusokat, ahogy kibújik a víz a földből.
Persze erre fel este elkezdtem Gáborral beszélgetni, hiszen érdekes egy profi muzsikussal zenéről beszélni. Kiderült, hogy Gábor computeres. Istenem, semmi hibája ne legyen? És az öröm talán még nagyobb volt, mert valamikor én is az voltam, de azért én is zenebolond vagyok.
És elkövetkezend a kutyagolós nap. Először Kašperk várába kapaszkodtunk föl, mely ki-kibújt a ködből. Időnként kisütött a nap, időnként az orrunkig se lehetett látni, sajnos pont akkor, amikor megmásztuk a 102 lépcsőt, hogy a torony tetejéről csodáljuk a fehér levest. Viszont a kisasszony, aki vezetett minket jó angolsággal (és ugyanolyan jó németséggel) igazán mindent tudott és elmesélt. Aztán a hosszú út a romantikus völgyben, amelyhez felcsendült megint a Moldva. Jól esett a vándorlás, lehetett kilépni, gombákat szagolgatni, a zúgó patakot hallgatni és főleg beszélgetni. A beígért vidra elmaradt. Ilyen lett volna:
Ehelyett csak azt a szerencsétlen és kissé büdös állatot láttuk a ketrecben.
Na de aztán irány Český Krumlov – utazásunk egyik fő attrakciója.
Megint szép út a duzzasztott tavak mellett. A fő cél előtt még gyorsan betértünk a kájovi búcsújáró templomba. A zanyja – ide aztán biztosan visszajövünk. A kéthajós templom, a freskók, amelyeket hosszan lehet nézni, a későgótikus Mária a főoltáron, no meg ez a Mária halála. Persze izgatottan ugráltam, mondván, hogy ilyen sok van ám még 50 kilométerrel délebbre – de hát ki hallgat rám.
Aztán megérkeztünk Český Krumlovba, végigzörögtünk harsányan a város macskakövein, megszálltunk, sétáltunk és búcsúvacsoráztunk. Nem voltak éppen nagy adagok, de finomak. Hotelszobánk ablakából ráláttunk a kivilágított várra, sajnáltam, hogy nem fotózok.
Az utolsó nap Český Krumlové volt. Ezt is láttuk már vagy kétszer, éppen ezért volt élvezet Tamást hallgatni, mert most kezdtük érteni, hogy eddig mit láttunk. Mondjam, hogy ide is fogunk jönni még néhányszor, vagy ezt már említettem?
Elindultunk hát hazafelé. Még megnéztük Rožmberk várát. Ezek a Rosenbergek nagyon jól tudták, hogy hova kell várat építeni, mint ahogy a bencések is tudták, hogy hova kell templomot. Lenéztünk még egyszer a Moldvára és örültünk, hogy ez a derék folyó ilyen ügyesen kígyózik. Így minden kanyarba lehetett egy szép városkát építeni.
És elszaladt az idő és sofőrünkre, Józsira tekintettel kellett lenni, így hát nem álltunk már meg Vyšší Brod kolostorában. Hiába csalogattam Tamást, hogy ott tudnánk elbúcsúzni az utolsó Rosenberg-rózsától a gótikus Krisztus születése-képén. Nem volt idő, és Tamás persze azt is tudta, hogy az oltár már régen a prágai múzeumban van.
Aztán átértünk Ausztriába, nekem szabad volt elmesélni (köszi Tamás!) az osztrák történelem nem teljesen dicső részét, meg egy-két dolgot, amit útközben kutyafuttában látni lehet.
És a schwechati repülőtérnél fájó szívvel elbúcsúztunk a társaságtól, sok szép képpel fejünkben. Persze már akkor teljesen összezavarodva, hiszen még ma sem tudom, hogy ez a szép város melyik is a sok közül.
Franz Oplatka
A Moldva mentén
Smetana, A Moldva, vezényel Fricsay Ferenc
Az útról blogomon további képek láthatóak.
Illés Gábor
Tamás olyan, mint egy élő Wikipédia, csak Tamás nem téved, mint a Wikipédia. :D
VálaszTörléshát legalábbis szándékosan vagy politikai céllal biztosan nem :)
VálaszTörlés