Honoris causa

Aki az eltűnt idő nyomában jár, tudja, hogy a leszerelt táblák lenyomatai, a semmibe meredő elárvult szögek, a funkciótlanná vált zászlótartó csövek éppannyira a ház történetének dokumentumai, mint az, hogy mikortól nem kaparják már le az ablakról a reklámragaszt, mikortól tenyészhet szabadon a moha, az ecetfa, a graffiti.

Breslau egykori ásvány- és őslénytani múzeuma 1866-ban épült a Szent Mátyás-bástya helyén, a pompás jezsuita rendházból lett egyetem Odera-parti épületsorának lezárásaként. 1945 után, amikor a gyűjtemény pusztulásával funkcióját vesztette, országot és nyelvet is cserélt: az új, immár lengyel egyetem gyógyszerészeti fakultása foglalta el. A hatalmas épület a táblák sokaságának lenyomatából ítélve túl nagynak bizonyulhatott nekik, és több más intézménnyel osztoztak rajta. Más táblák lenyomatai a környező utcák feledésre ítélt régi neveire emlékeztetnek. Más táblák lenyomatának ismerős mérete és elhelyezése arra utal, hogy ma már szintén non grata személyeknek és eseményeknek állítottak ércnél maradandóbb emléket ötven éven át. Kicsi táblák verébraja a kísértet-épület alatt-fölött futó drótok, csövek, alagutak hálózatához ad térképet az olvasni tudóknak, amíg még megvannak, s amíg az épület is áll. Hogy nem sokáig, azt az utoljára kihelyezett omlásveszély-táblák jelzik. Hogy mikor kezdődött az agónia, nem tudom. Az ecetfák már az emeletig érnek, de 2003-ban még felcsavaroztak egy táblát, az egyetlent, ami ma is látható.